Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Regény és széppróza
Aki az embereknek mosolyt tud adni, az nagy ajándékot ad.
Mosoly. Kikapcsolódni egy pillanatra a napi élet gondjából, bajából. Valami mély megrezdülést ad a mosoly, meg kellene vizsgálni fiziológiailag, hogy milyen befolyása van az életerőre. A derü, a nevetés olyan, mint a táplálék, úgy is siet utána az ember. Ezért szereti a vígjátékot tragikus időkben, a komédiát, az ötletet, a bohóságot. Alig várja, mint a csemegét, hogy egy kis habzsolás után könnyebben birja el a napok borúját.
Rákosi Viktor legnagyobb produkciója volt a
«Egy kis túlzással azt merném állítani, hogy Őszi Konráddal ikrek vagyunk, - írja. - Egy faluban születtünk, egy esztendőben, egy napon és egy órában, - csakhogy külömböző anyától.»
Valami édes ártatlanság van az észjárásában s valami olyan fordulatosság, ami a magyar olvasót végtelenül gyönyörködtette. Ez több mint elmejáték, ez a kedély játéka. Ebben külömbözik Mark Twaintól, aki főleg észprodukciókat végez, az intelligencia bukfenceit produkálja: Sipulusz a meleg kedély mókázását élvezi s nyujtja s ott fínom és nemes, ahol annak a magyar derünek tudja átengedni magát, amely a fehér asztalok legszebb perceiben fakad. Hangja ilyenkor oly tiszta, mint a furulyaszó, vagy az apák becéző tréfálgatása a gyerekecskék előtt.
Például írja, hogy szamarat akar venni a gyerekeinek meglepetésül. Szóbaáll egy juhásszal.
«- Maga juhász, ugye?
- Az volnék.
- Akkor hát szamár dolgában is jártas.
- Az én.
- Szeretnék egy szamarat venni.
- Lehet... Mennyi pénz szánt rá az úr?
Mennyi pénzt? Bíz az nagyon nehéz kérdés egy olyan embernek, aki sohase vett szamarat. Húsz és ötven pengő közt haboztam, de óvatos voltam és nem árultam el semmit.
- Nem ösmerem a boglári árakat, - feleltem kitérően.
- Tíz? - kérdi a juhász.
Tíz? Hisz ez potom pénz, hisz akkor még olcsóbban is lehet kapni, - mert a juhász valószínűleg hozzám és nem a szamárhoz szabta az árat.
Látva habozásomat, a juhász újra megszólalt.
- Nyolc?
- Öt, - mondám határozottan.
- Kevés.
- Mármint öt a szamárért, egy meg külön magának.
- Akkor elég, - felelt zavartalan komolysággal a leendő báránypaprikások érdemes gondviselője.»
Ez az ő mesélő modora, ami valamivel magasabb, amint a humoreszkek facsart nyelve. A magyar élet, különösen a vidéki élet tiszta csendülésű stílusa van itt jelen. S a magyar életfelfogás maliciózus ismerete is minden pillanatban kicsendül. Ahogy az udvari bolondnak mindig szabad volt megmondani az igazat, - a humorista többet engedhet meg magának, mint más.
«Ne feledjék, - mondja, hogy úriember életében a váltó épp oly nagy szerepet játszik, mint a szerelem.»
«Pesten rosszabb szegénynek lenni, mint vidéken, gazdagnak lenni pedig sokkal jobb.» «A négylábúak gondolkodásmódjában osztozkodnak az ifjú kétlábúak.» «Az állatorvos nem egyéb, mint egy félbenmaradt emberdoktor.» «A szájhagyományokat igazaknak kell elfogadni, mert ha hazudni akarnának, nagyobbakat hazudnának.» «Magyar ember az ételt és italt egy rangba helyezi a levegővel s főtörekvése, hogy az ételt és italt épp úgy kapja, mint a levegőt, vagyis potyán.» «Taravásáron ugyanis közszellem, vagy közügyek iránt való érdeklődés nem létezett. A városháza maradt olyan, amilyennek száz év előtt fölépítették, az utcákat nem kövezték, fákat nem ültettek, jó ivóvízről nem gondoskodtak. Mindenki magának és magáért élt. A városban nem éhezett senki, az öregek meghaltak, helyettük született gyerek elég, volt szántóföld, dinnye-, kukorica- és krumpliföld a határban, ezeken mozgott az élet. Ami azon túl, a tatárdombon, a tarjáni erdőn, a pákozdi mocsáron túl volt, vármegye, ország, vagy Európa: az őket nem érdekelte. Amiből a taravásárinak direkt haszna nem volt, arra ő minden krajcárt sajnált. Tudta ő nagyon jól, hogy az úgynevezett közügy tulajdonképpen csak pénzkiadást jelent, azért óvakodni kell tőle, mert majd fölszaporodik a pótadó s még az unokák is nyögnek alatta.»
És így tovább. Csaknem minden oldalon van egy kedvesség, amellyel már nemcsak szórakoztat, hanem valami mélyebb s keserű figyelmeztetést vagy rendreutasítást közöl ez a kedves és óvatos bölcs, aki nem félt szakadatlan szójátékokkal ütni helyre, ha kicsit nagyobbat koppant az igazmondás bunkója.
Korónak igen jellemző írója volt. A cenzura rabja. Azé a belső cenzuráé, amit az író maga gyakorol. Mikszáth volt ennek a stílusnak legremekebb tőrvívója, ő volt az, aki azt a bölcs tanácsot adta, hogy: «úgy kell valakit ledöfni, hogy az illető úgy vélje, hogy agyonhízelegték.» Ma szinte elképzelhetetlen az a véghetetlen bajlódás, amivel akkor meg kellett írni mindent. A legcsekélyebb tűszúrást sem viselték el a politikusok, ha az elevent érintett. Mindjárt balzsamcseppeket kellett fröccsenteni a sebre, hogy az azonnal begyógyuljon. S ez a balzsam a tréfa, adoma, a vicc volt. Alapjában véve igen szomorú írói korszak. Jókai reszketett, hogy mit szólnak a regényéhez Bécsben s mikor egy nagy politikus azt mondta neki tréfából, hogy ugyancsak prüszkölnek odafenn, hogy a király a fejét csóválta: abbahagyta a regényt. Ez volt az a kor, mikor egy Vajda Jánosnak egy életre tönkre kellett menni az őszinte szó miatt, mikor Tolnai Lajos mint a kivert kutya élt. Csak az maradhatott meg békében, aki az alkalmazkodásnak kígyóköpenyét tudta viselni.
Rákosi Viktor sohase ment túl az udvari mulattató mértékén. Nem a királyokat szolgálta, hanem a leghatalmasabb urat, a közvéleményt, amelyet akkor a vidéki kúriák képviseltek. Mindössze azzal könnyített a lelkén, hogy egy kis borsot és paprikát kevert fűszernek az ételbe.
S azonkívül nagy érdemei is voltak. Ő írta a Korhadt fakereszteket, amelyekkel a negyvennyolcas szabadságharc hősi emlékeit balzsamozta be. S a mai kor számára, mintegy az utókor bocsánatát kiérdemelni megírta az Elnémult harangokat, amely egy nagy kvalitású írónak mesterjegyét viseli.
Hogy ő maga milyen véleménnyel volt sipuluszi munkájáról, kedvesen mondja egy humoreszkjében, egyik utolsóban:
«A Nyitramegyei Ellenőrben olvasom, hogy szellemi gyermekeim oly sok derült órát szereztek a magyar olvasóközönségnek s mosolyt csaltak a legzordonabb arca is... Nem, uraim, én sohase csaltam: még mosolyt se.»
Leírja, hogy a Révai Testvérek hogy gyüjtik össze írásait s gyermekei látva a sok könyvet, csodálkoznak. A legkisebbiket épp arra ítélte a tanító, hogy írja le harmincszor, hogy «a kutya ugat.» A gyerek kibetüzi a címeket.
«- Papa, ezt mind maga írta?
- Én, - mondám meglehetős büszkeséggel.
- Mind?
Az úrfi csodálattal nézett rám, de mintha tekintetében némi szánakozás vegyült volna.
- Papa, ez sokkal több, mint harmincszor leírni, hogy a kutya ugat.
- Bizony több.
- Szegény papa! - szól a gyerek meleg részvéttel s e pillanatban bizonyára azon törte a fejét, hogy mit véthettem, hogy ily irtóztató büntetésre ítéltek.»
A Révai Testvérek most huszonnégy kötetben kiadták Rákosi Viktor összes műveit. Kívánom, hogy gyermekeinek haszna és az olvasóknak öröme legyen belőle.