Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám
Borjút hoznak a falúról,
tarka kisbocit, szoposat. -
Ó hogy az út, a föld, a kő,
az ucca ketté nem hasad!
Keresztbe is hasadna tán,
az ucca szívtelen köve,
ha tudná: mit hoz faluról
a gazda lőcsös szekere.
Gyenge kisborjú, álldogál
a derékban, fékkötele
az oldalcsőhöz köti őt,
s kilóg buksi, nehéz feje,
két hosszúpillás nagy szeme
bámul a városra bután.
Reggel talán még jót szopott,
azért nem bőg anyja után.
Rózsaszín orra harmatos...
Kissé megrázta a szekér, -
Nem messze megy már... Leteszik,
de vissza többé sose tér.
Ma reggel utolsót szopott,
még ma talán, vérét veszik,
felkoncolják s az emberek
ma-holnap már meg is eszik...
Jó hogy nem tudja, oktalan,
tarka kisborjú, végzetét,
csak kilógatja buksiját,
s hordja nyugodt tekintetét,
megnyalja száját, mintha csak
érezné rajta a tejet...
Én látom a taglót csupán
göndörszőrű feje felett.
Látom hogy áll, hogy megrogyik
erőtlen a két tömzsi térd,
szeme fényét a megtörőt, -
látom a kést, a vért, a vért,
mely a csatornán kiszalad
s néz a kék égre piroson,
s némán kiáltja: Istenem,
te láttad az én gyilkosom!...