Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám
Fejtegetésekben és vitákban nálunk ismét gyakran szerepel a nemzeti képzőművészet fogalma. Ez is háborús eredmény. Az egymással küzködő nemzetek, népfajok törekvéseik alátámasztásául szívesen hivatkoznak az emberi életnek náluk található különleges formáira. Ma megint nem az általános emberin van a hangsúly, hanem annak nemzeti jelentkezésén.
E nemzetinek fogalma elméletileg könnyen körülírható, bár ismertető jeleinek gyakorlati felsorolása nem mindig könnyű. Nemzeti ama különleges tulajdonságok összesége, melyet egy államalakulatban élő nép minden vonatkozásban kialakít. Vagy némi bővítéssel mindaz, amit egy történelmileg összetartozó embercsoport különlegeset alkot. Ilyen nemzeti, népi, faji elemek a képzőművészetben is bőségesen felismerhetők. Különösen századok távlatából nézve: más az olasz barok, mint a németalföldi, más az angol rokokó, mint a francia, más a német gótika mint a spanyol. De mentül közelébb érünk az újabb időkhöz, annál kevésbé látunk e kérdésben tisztán. Különösen ha a mához jutunk, ahol a nemzeti már nemcsak szükségszerű tény, hanem követelmény is. Olyan vágy, mely a ténnyel gyakran szembe is fordul.
A nemzeti művészet
Ámde ha a nemzeti mint tény egyszerűen felfogható dolog is, a nemzeti mint követelmény már sokkal komplikáltabb valami. Elégedetlenségből indul ki. Egyesek ráeszmélnek képzőművészetünk vélt, vagy tényleges fogyatékosságaira, különösen, ha összehasonlítást tesznek a tényleg, vagy csak elképzelten kedvezőbb multtal, vagy a külföld jelentékenyebb eredményeivel. És mivel ma ismét a nacionalista gondolat korát éljük, a képzőművészet terén is a nemzeti jelleg erősebb kidomborításától várnak megújhodást. Ez a nemzeti gondolat az irodalomtörténet tanításain át a néphez vezet. A magyar literatúra története ugyanis eddig mindenkinek azt tanította, hogy irodalmunk nagyszerű megújhodása a XIX. század derekán elsősorban is a népi hatásnak volt köszönhető és hogy igazán csak ez a nép volt magyar. Ez az elmélet takarta el előlünk hosszú ideig azt a valóságos tényt, hogy hazánkban azóta egy művelődő és nagy lendülettel előretörő középosztály alakult ki és vette kezébe a szellemi vezetést, teremtett egy új irodalmat is és ezt ez az osztály az önmaga képére és nem a népére alkotta meg. Ez az irodalom csak annyiban volt népies, hogy kevésbé volt feudális, udvari és partikuláris, kevésbé a középkori műveltséghez kapcsolódó, mint az egykori főnemesi és nemesi társadalom. A demokráciának azonban akkor még inkább romantikus, mint gyakorlati gondolata jelszót keresett, a földműveléshez és néphez kapcsolódott. Ez a nép adta meg a zamatot, ízt, vagy inkább csak hamis elméleti kulisszákat az okoskodásokhoz. De ez a nép, mely az irodalomhoz bizonyos mértékig a nyelvet szolgáltatta, a képzőművészetben néhány ornamentális elemen kívül vajmi keveset nyujthatott. Legfeljebb témát a zsánerképekhez. Ennek megfelelően képzőművészetünk kezdetei és folytatása sem voltak és nem is lehettek «népiesek», művészetünk nem volt más, mint az alsó néposztályoktól mindjobban elszakadó, felsőbb, műveltebb és társadalmilag is erősen elkülönülő, idegen hatás alatt álló középosztály lelkiségének kifejezője.
Amidőn ennek a rétegnek társadalmi összetevődése, gazdasági helyzete és kultúrája mélyreható alakuláson megy át, megváltozik a művészet is, sőt mint érzékeny seizmográf néha előre is jelzi a változásokat. Ezek néha olyan időszakokba estek, midőn a nemzeti fogalma mint követelmény kezdett éledezni. Ekkor történik meg, hogy a meglévőhöz ragaszkodók és az újabb fejlődés elől elzárkózók Benczúr Gyula formailag minden ízében német művészetét nemzeti védelemben akarják részesíteni a nagybányaiakkal szemben és amidőn ezek áttörnek, majd diadalra jutnak, mert egy új és változott nemzedék ízlését szolgálják, maguk és híveik büszkén hirdetik, hogy ők az igazi magyarok, ők az igazi nemzetiek, mert náluk él csak igazán a magyar tájék, a nép, a magyar színskála, a magyar levegő. Ez természetes volt is, hiszen minden művészeti irány különbnek, jobbnak, igazabbnak érzi magát a közvetlenül megelőzőnél és ezt az érzését a XVIII. század fordulója óta a divatos jelszavakkal szereti felcicomázni.
De - és a most következő ellenvetést alkalmasint sokan érezték e sorok olvasása közben - a nemzeti művészet fogalmát másképen kellene megkonstruálni, mint ahogyan én fogalmaztam. Le kell szállni a faj őstulajdonságaihoz és tisztára csak magyar eredetű művészeti elemeihez. Magyarabbaknak kell lennünk, mint amilyenek most vagyunk. Tetszetős jelszó ez, de nagyon sokat veszít vonzóerejéből, ha tartalmat keresünk hozzá. Végső eredményben mindenesetre azt jelenti, hogy változtassuk meg egész életünket. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy a művészet átalakulása előtt egész életünknek meg kellene változnia, hiszen a művészet az élet függvénye. Meg kell tehát állapítanunk a magyar léleknek amaz alapvető különleges tulajdonságait, melyeknek ebben az új, nemzetibb művészetben érvényesülniök kell. De vajjon melyek ezek? Lobbanékonyság, érzékiség, bátorság, pártoskodás, a kitartás hiánya, sírvavigadás, kevés hajlam a metafizikára, állhatatlanság?, ahogyan az idegenek hajlandók minket megítélni, ha elszabadultak fűszeres ételekkel megrakott vendéglátó asztalunktól, ahol égig magasztaltak (s amely ítéletben kétségtelenül van sok igazság is). Vagy pedig azok vagyunk, akiknek mi magunk szeretjük magunkat látni, úri büszke faj, mely csak úgy játszik az élettel De akármilyen eredményekre vezessen is ez a pszihológiai laboratórium-munka, végre eljutunk valami sémához. Bár igen nagy bajok lesznek körülötte: hogyan fogjuk elhelyezni benne egymás mellett a teljes Szinnyei-Merse Pált, Munkácsy Mihályt, Rippl-Rónai Józsefet? Letörlődik róluk jellegzetességük finomabb hamva, nagyszerű egyéniségük különleges szépsége elvész, valami színtelen átlagember maradhat csak meg belőlük, valami furcsa mixtum compositum a felvidéki, az alföldi és dunántúli magyar emberből, olyasmi, mint amidőn Amerikában egyszer egy általános arcot kerestek, amely az igazi amerikait bemutassa és a legjellegzetesebb típusokat egymásra fényképezték, de a végén csak egy üres arcot nyertek.
De hadd legyen. Kifőztünk a nemzeti vonások kísérleti telepén egy általános magyar jellemet és ennek világára kell ezentúl művészetünket felépítenünk. Persze mellesleg megjegyezve, ha a szélső nacionalistákat is ki akarjuk elégíteni, óvakodnunk kell attól, hogy a városlakó magyar jellemvonásait belékeverjük, jóllehet a magyar középosztálynak kilencven százaléka városlakó és ez a középosztály a nemzeti kultúra hordozója. A városokban sok az idegen befolyás, melyet ezentúl ki kell küszöbölni a nemzeti művészetből. Meg van tehát adva egy minden ízében idegen elemtől mentes erkölcsi és kultúrális nemzeti ideál. Kezdjünk hozzá és tegyük át a művészetbe! De hogyan? Mi, akiknek minden idegszála át van itatva idegen kultúrák hatásától, egyszerre tagadjuk meg multunkat és jelenünket, öltsünk hamis pózt magunkra, hiszen tudatosan kell szembefordulnunk önönmagunkkal, ha valami mást akarunk majd csinálni, mint a mi belőlünk spontán fakad. Az eredmény csak egy affektált hybrid-kultúra lehet.
A művészet azonban nemcsak erkölcsi tartalom, nemcsak világkép, hanem formakérdés is. Még nagyobb nehézségekbe ütközünk. Elképzelésben két megoldás kínálkozik. Az hirdethetjük, hogy a nemzeti tartalom majd kialakítja megfelelő formáit. Ez igaz is, így volt ez mindig, a ténylegesen kialakult nemzeti művészetekben. De ezek spontán, minden gondolati beavatkozás nélkül, szervesen nőtt képződmények voltak, az élet teljes hatása nevelte őket azzá, amivé váltak, nem csupán ideológusok elképzelései, melyek semmi téren sem végződtek úgy, ahogyan kigondolóik elképzelték. Az elmélet «nemzeti formáit» ellenben nem a nemzet összes élete hozná majd létre, hanem egy kis tudatosan számító és latolgató, a többivel szembeforduló embercsoport, mely ha eljut is valami művészeti eredményhez, termelése különálló és a nemzeti fejlődés szempontjából jelentéktelen próbálkozás marad, egy kis kaszté, de nem a nemzet megnyilvánulása.
A másik mód, amit nálunk inkább szoktak hirdetni, a meglévő népies elemek felhasználása. Ez sokaknak rokonszenvesebben hangzik, mert konzervatívabb gondolat. De itt is nagy bajok jelentkeznek. A festészetben és szobrászatban ez a «nép» nem tud útmutatást adni és építészetben is csak a legprimitívebb feladatok körül: mert hiszen alig van egyebe, mint ornamentikája. Hogy ez az ornamentika egyáltalában nem annyira jellegzetesen különálló, mint ahogyan ezt a többi földműves- és pásztornépek díszítményeit nem ismerő politikai nemzetieskedők hirdetik, most nem feszegetem. Megvan, itt van, de úgy, ahogyan előttünk áll, önmagában nagyon kevés és a tulajdonképeni építészeti kérdések megoldásához alig segít. Ezt legjobban Lechner Ödön példája mutatja, amelyen bebizonyult, hogy évszázadok alatt talán kinőhet egy ornamentikából nemzeti építőstílus, de máról-holnapra legfeljebb egyénit lehet véle alkotni. Építészeti stílusok a kor lelkéből alakulnak ki és nem ideológiai elgondolásokból.
Mit kezdjünk azonban a magyar ornamentikával a festészetben és a szobrászatban? Legfeljebb külső díszítést szolgáltathat, de lelket nem facsarhatunk belőle. Sablónná vált naivitása nem lehet alapja egy jóval komplexebb lelki élet kifejezésének. S ha ez a magyar ornamentika nem segített, hiába keresünk egy másik olyan csak magyar jellegű művészetelemet, amelyet továbbfejleszthetnénk, mert mindenütt csak az előbb jellemeztem tényleges magyar művészetet találjuk, melynek számtalan komponense közül nem hagyhatom ki azt az idegen hatást, amely miatt az a művészet ma egynémelyeknek nem eléggé magyar.
De élet és művészet annyira összefüggenek, hogy a képzőművészet magyarabbá tételének előfeltétele az élet megváltoztatása volna. Fordított utat kellene követnünk. Elképzelnünk egy magyarabb művészetet s hogy ez lehetségessé váljék, meg kellene teremteni életbeli előfeltételeit, azaz hozzá kellene idomítanunk életünket. A mai képzőművészet a városi életen alapul. Ez a városi élet azonban gyakran híjával van ama jellegzetesen magyar tüneteknek, melyek falun még észlelhetők. Persze ezek sem annyira kizárólagosan magyarok, mint ahogyan azt megállapítani szokták (aminek felismeréséhez ajánlom a Nobel-díjas lengyel írónak, Reymontnak nagy parasztregényét). A városi élet mindenütt erősen a nemzetköziség felé alakul, abból az egyszerű okból, mert hasonló szükségletek hasonló szokásokat stb. eredményeznek. Ezért térjünk vissza a faluba? Szüntessük meg a külfölddel való forgalmat és egyéb érintkezést, hogy senki se befolyásolhasson és ne gondoljunk arra, hogy a német, francia hatásnak művészetünk milyen nagyszerű kivirágzásait köszönhettük. Ha nem vesszük magunkat ilyen kínai fallal körül, a hatásokat nem kerülhetjük el. Csak ilyen elzárkózás vezetne egy belsőleg tenyésztett művészet kialakulására, mert egyáltalában nem oldottuk meg a kérdést, ha tulipánokat biggyesztünk egy proletárokat szállásoló betonház falára, vagy meredek erdélyi fatetőt húzunk fölébe.
A jó művészet és ekként a nemzeti művészet helyes kiakulásának van azonban egy elengedhetetlen feltétele: a szabadság. Ezt a szabadságot ma mindenfelől olyan ideológiák veszélyeztetik, melyek más mezőkön, rendszerint a politikai-társadalmin születtek. A politikus és társadalomreformer visszaemlékezve az egyház és művészet hatalmas kapcsolatára, jól tudja, hogy a művészet milyen sikeres eszköze a lelkek befolyásolásának. A szovjet éppen úgy tisztában van ezzel, mint a konzervatív történelmiség alapján állók.
A hatalmasoknak azonban csak egy gondolat nem jut eszébe, az, hegy a művészetet a maga útján hagyják járni. Azoknak, akik a császári Rómát felépítették, akik Firenze felségesen újjáébredő művészetét támogatták, akik a renesszánszkori Róma csodáinak felépítéséhez pénzt adtak, eszükbe sem jutott, hogy a művészeknek stiláris utasításokat adjanak, mert nem is tudták azt, hogy mi az a stílus. Sokszor a leglehetetlenebb aprócska követelményekkel állottak elő, de a teremtés mikéntjében sohasem korlátozták az alkotót. A régi nagy mesterek így külsőségekben gyakran nagyon megkötötten, de belsőleg szabadon alkothattak.
És ekképpen mi se kívánjuk mesterséges eszközökkel a mai magyar művészetnél magyarabb művészetet teremteni. Amit nagy áldozatokkal ideig-óráig tengődve így össze tudnánk hozni, abban nem volna sok köszönet. Hagyjuk a maga útján fejlődni képzőművészetünket, ne nyesegessük politikai ideológiák ollóival hajtásait.