Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám · / ·
Késő este volt már, amikor Zoltán elindult a szélsőkocsma felé. Kint a falu végén állt ez a rozzant, skatulyaszerű ház, melynek oldaláról lehullott a sárga vakolat és ablakait rozsdás vasrács takarta. Bent a szűk, alacsony szobában irtózatos füst kavargott. Zsúfolásig tele volt a szoba napszámosokkal, pásztorokkal, gazdasági cselédekkel és malommunkásokkal. A gerendáról büdös, füstös petróleumlámpa csüngött.
A gépész éppen beszélt, mikor belépett Zoltán. Zömök, koromfekete, kegyetlenarcú ember volt a gépész, olajos kék zubbonyt viselt s a fején lapos sapkát. Pipája állandóan a szájában lógott. Magyarországról szökött át a kommün bukása után, egy különítmény alaposan elbánt vele, más belehalt volna, ő kiheverte és még keményebb lett tőle. Zsebei állandóan tömve voltak ujságokkal, röpiratokkal és olcsó könyvekkel. Az arcok áhítatosan bámultak rá a kék füstben és olykor-olykor kitört a vihar, úgyvan-kiáltások, éljenek, levele-ordítások harsantak fel, öklök emelkedtek a plafon felé, vagy falrengető röhejek kerekedtek. A gépész arról beszélt, hogy a szocializmus ellenségei a napirenden levő rablásokat ráfogják a munkásokra. Az emberek felháborodásukban az asztalokat verték.
Zoltán fröccsöt rendelt a kocsmárostól. A vastag, vöröshajú ember, akinek nyitva volt az inge a hasáig és szabadonhagyta bozontos mellét, egykedvűen hallgatta a vad beszédet és sűrűn bólogatott hozzá. A sarokban két vidékfalusi paraszt iszogatott s álmélkodva nézte a sokadalmat. Zoltán megkérdezte a kocsmárost:
- Magának mi a véleménye a dologról?
- Igazuk van, - vágta rá habozás nélkül a vastag ember. - Meg kell dönteni a kapitalizmus osztályuralmát.
Zoltán bámult.
- De mi lesz akkor a kocsmárosokkal?
- Kocsmáros mindig lesz. Enni, meg inni mindenkinek muszáj.
- S mi lesz a maga részvényeivel? Hiszen van egy csomó részvénye a bankban.
A kocsmáros egészen a füléhez hajolt, úgy súgta:
- Nézze, fiatalúr, magának megmondom: most ez az üzlet. Idejárnak hetenként kétszer s megisznak egy-két fröccsöt, egy kis bort. Megfordul itt néha nyolcvan-száz ember. Hadd beszéljenek. Azt a kapitalizmust, vagy mi a rossebet meg majd megvédelmezi, akinek az a dolga. Semmi közöm hozzá.
- Vasárnap tüntetést rendezünk elvtársak - harsogta a gépész. - Fölvonulunk valamennyien, zászlókkal hadd lássák az urak, hogy tudunk válaszolni a rágalmaikra és nem tűrjük a befeketítést.
- Úgy van! Helyes! - kiabált a kocsmáros.
- Mind ott leszünk!
A gépész leült. Most sorra következtek a többi szónokok. Nem is voltak szónokok ők, csak dadogva, egyszerűn és kissé nehezen forgó nyelvel előadták a szervezetre vonatkozó észrevételeiket és a tennivalókat. Egy pusztai cselédember somogymegyei tájszólással mondta el hogy a bérlő kötelezett mindenkit a szervezetből való kilépésre, mert ellenkező esetben kihordatja valamennyit az országútra. Csendesen és ízgalom nélkül mondta el ezt, de a tömeg ordított dühében.
- Sztrájkba kell lépni!
- A zsidó mégis okosabb, - folytatta a cselédember. - Ü nem törődik a szervezködéssel, bánja a rosseb, aszondi ü, csak dógozzanak az embörök.
- Azér ott is sztrájkóni kell, - kiáltotta egy fiatal fickó. - Nem lehet hanni a többit.
Éjfél felé, mikor mindent letárgyaltak, a gépész így szólt:
- Beszélhetne nekünk valaki, az orosz-lengyel háborúról. - S Zoltánra nézett.
- Halljuk az elvtársat, - kiáltott néhány hang.
Zoltán nem kérette magát, hanem cigarettára gyujtott és egyszerűen s primitíven beszélni kezdett. Nagyon jól érezte magát, tetszett neki, hogy ennyi ember arca fordul felé várakozással. Egyszerre rendeződtek agyában a háborúról szóló jelentések, ujsághírek s mindaz, amit könyvekből és röpiratokból olvasott. Kitért Európa gazdasági helyzetére, politikai analízist próbált adni, mérlegelte az eshetőségeket s végül felvázolta, hogy mit várhat a háborútól a munkásmozgalom. Nagyon lelkes volt, a hangja tisztán s fiatalosan csengett, néha egy-egy tréfás fordulatot is megengedett magának. Amikor végignézett ezen a lelkes, összekalapált, egységes embercsoporton, nagyon büszke volt önmagára, mert alig egy évvel azelőtt csak hárman voltak, ő, a gépész, meg egy suszter és megbeszéléseiket, vitáikat a ház előtti kispadon rendezték este. Most százhusz tagja volt a pártszervezetnek, hatalmat jelentett, belekapcsolódott a mozgalom központjába, rendes viták folytak, tanultak és olvastak az emberek, jobb bért csikartak ki és rettegésbe ejtették a nagybirtokosokat is.
- Mindezt én kezdtem, - mondta magában.
Késő éjjel bandukolt haza, az előkelő úri udvar hatalmas diófái, fenyői feketén s méltóságosan fogadták s úgy tekintettek rá, mintha megvetnék és kiközösítenék az emberiségnek ezt az alját. Zoltán bemászott az ablakon, gyertyát gyujtott s levetkőzött. A fehérre meszelt kis szoba puritán bútoraival olyan meghitt volt és olyan békés. A falakról a francia forradalom vezéreinek akvarellképei néztek le zordonul, meg egy kis tükör csillogott a mosdó felett. Zoltán meztelenül állott a mosdótálhoz, testén lecsurgatta a friss vizet. Cseppet sem volt fáradt, noha eleget mozgott ma is. Válogatni kezdett a könyvei között, papírt, ceruzát kotort elő s közben Juliskára gondolt. Végighullámzott rajta a jóleső meleg. Orrában érezte a lány szagát, ujjaiban a teste tapintását, ajkán az erős, friss, butácska szájat. Egy kicsit eléldelgett a délután emlékén, aztán jegyezgetni kezdett fektében a könyv szélére.
Az álom hirtelen tört rá. Kezéből kihullott a könyv, a gyertya csonkig égve elaludt és Zoltán mélyen belemerült az álom feneketlen, ringó vizeibe...
*
A főtanácsos úr végigmorzsolta valahogy a napot. Rettenetesen bántotta hogy a gyilkossággal kapcsolatban most megint zavaros társadalmi kötelezettségei vannak. Valaki kopogtatott az irodaajtón. A főtanácsos úr, valahányszor kopogtattak az ajtaján, felizgult és rosszat várt.
- Szabad! - kiáltotta harsányan s levette a pápaszemét, összeráncolta a homlokát.
A felesége túlzott szerénységgel belépett.
- Nem merek máskép bejönni, - felelte az asszony s lehorgasztotta a fejét, megjátszott alázatossággal.
- Mi az ördögnek nem mersz? Ez megint a legújabb! Ne komédiázz, kérlek! Mondd meg, hogy mit akarsz!
- Te olyan mogorva vagy mindég, hogy az ember nem mer máskép bejönni hozzád. Úgy nézel rám, mint egy betörőre.
- Mondd, hogy mit akarsz! - ordított a főtanácsos úr és az asztalra csapott. Felháborította, hogy az asszony vár tőle valamit. Egyáltalában mindig vár valamit tőle.
- Ne kiabálj, kérlek... Egészen megrémíted az embert... Mintha nem is a feleséged volnék... Vagy talán már nem is vagyok a feleséged? Úgy kell eléd járulnom, mint egy cselédnek, rabszolgának... - hadarta sebesen és szipogott, szaporán pislogott, gyűlölködő pillantásokat vetve az urára. - Csak azt szeretném tudni s azért zavarlak - folytatta gyorsan, mikor látta, hogy az ura rettenetesen dühös, - hogy mit csináljunk most? Illik-e ilyen esetben meglátogatni Benedeknét? Elvégre haláleset történt, de nem rendes halál... Gyilkosság történt. Mit kell ilyenkor tenni?
- Ugyan, kérlek! - méltatlankodott a főtanácsos úr, mert maga sem tudta a súlyos problémát megoldani. - Persze, hogy kell részvétlátogatást tenni.
- Most még csak azt mondd meg, hogy mit vegyek fel? Olyan vagyok, mint egy cigányasszony, nincs egyetlen rendes ruhám. Rémes ez. Most valami sötét ruhában kellene elmenni Emmához...
- Ugyan, hagyj már békében. Húzd föl azt, ami van. Nem olyan időket élünk ma. Tudja mindenki. Mikor az ember a szerbekkel hadakozik, nem tudja, miből éljen s még az állam vagyonát is neki kell megvédeni... hogy meddig, azt az isten tudja... akkor olyan ruhában jár, amilyenben tud.
- Mindig könyörögtem, alázatosan, mint egy cseléd, hogy csináltass egy rendes sötét selyemruhát... De te! Te csak a lányodnak tudsz venni valamit, nekem se harisnyám, se cipőm, se rendes ruhám nincs... - siránkozott az asszony, gyilkos döféseket ütve az urába.
Az megállt és elvörösödött. Néhányszor kinyitotta a száját. Végre szóhoz tudott jutni.
- A kenyeret én keresem, - harsogta olyan hangon, hogy az ablakok megrezdültek bele. - Te köteles vagy elfogadni azt, ami van! Akkor veszek ruhát, amikor akarok és arra adok pénzt, amire jónak látom! Megértetted?
- Úgy? Te keresed a kenyeret? Én, a feleséged, nem szólhatok bele semmibe? Nekem nem lehetnek kívánságaim?
- Kívánságaid lehetnek. De én döntöm el, hogy mire kell a pénz.
- Nekem nincsenek jogaim? Semmi joga nincsen egy asszonynak?
- Joga? Jössz megint a jogokkal? A te szamár jogaiddal? Most már elég. Ne izgass föl a végtelenségig, hanem menj a dolgodra! Nézd csak! Én vagyok felelős mindenért és ő jön a jogaival!
Az asszony zokogva állt még egy pillanatig, azután kiment s becsapta az ajtót.
A főtanácsos urat mindig vérig izgatták az efféle dolgok Hogy a felesége jogai, a nő jogai, az asszony önálló véleménye, beleszólása a férj dolgaiba... Az ő gyerekkorában ez nem így volt! Ha az ő apja mondott, vagy akart valamit, az annyi volt, mint a törvény. Az anyja békésen és okosan tűrte az okosabb vezetést. De ez... ez a pesti senki... Mégis csak hallatlan!
Dühösen járkált sokáig, míg végre sikerült lecsillapulnia. Később kiment az istállóba s megnézte a lovait. Ekkor már valamivel vidámabb volt; elnézte a gömbölyűfarú, karcsúlábú kis lipicai lovakat; amint hersegtették az abrakot és megbeszélte a kocsissal a tennivalókat. Patkoltatni kellett s ez elég komplikált mesterség, mert a szürke összeverte a lábait s a kovács nem faragott el soha eleget a körméből. A kocsis nagy tisztelettel tette meg észrevételeit és előterjesztette javaslatát egy doboz körömvazelin vételére is. A főtanácsos úr pénzt kotort ki a tárcájából, átadta a kocsisnak, azután elballagott a «kaszinóba».
Hárman-négyen szoktak egy órát üldögélni a falu legjobb kocsmájának különszobájában, tarka abroszok és egy-két deci bor mellett. Most is ott ült már az egyik bérlő, vastag, kerekkoponyájú ember, akit a főtanácsos úr lenézett, mert tüntetően csizmában járt és nem viselt nyakkendőt. A főtanácsos úr szerint ez afféle demokratikus dörzsölődzés volt a bérlő részéről s be nem vallott félelemből származott. Letelepedett mellé s megrendelte a borát. A bérlő új hireket hallott a kiürítésre vonatkozólag. A szerbek állítólag parancsot kaptak a távírógépek leszerelésére s ez azt mutatta, hogy három napon belül «az ántánt parancsára» menniök kell. Azt is mondta a bérlő, hogy a szocialisták fekete névsort állítottak össze azokról, akiket le kell gyilkolni egy bizonyos éjjel, pont éjfélkor. Ezen elgondolkoztak és megborzongtak.
- De hát hogy tűrhetik az európai államok ezt a bitang szervezetet? - kiáltott fel a főtanácsos úr és az asztalra csapott. - Kiirtják a társadalmat fenntartó rétegeket, lerombolnak mindent, ami szent és érték...
- Lerombolják a kultúrát, - jegyezte meg mély, dörmögő hangon a bérlő.
Miután alaposan megvitatták ezt a dolgot, hosszan hallgattak s nem tudtak mit kezdeni egymással. Végre a bérlő megpendítette a lánya tervezett házasságának ügyét.
- Nagyon derék fiú a vőlegény, orvos, - mondta. - Jó pacientúrája van, nagyon szeretik. De hallottál ilyet, az a kutya lány nem akar hozzámenni. Egyre csak sír és azt hajtogatja, hogy ő nem és nem. Elrontják a mai nemzedéket a könyvek. Ő is a fene tudja, kit vár, micsoda fellengős álmai vannak. Majd megszokod, - mondom én. De ő csak azt hajtja, hogy inkább beleugrik a Drávába.
- Szigorúan kell fogni - mondta a főtanácsos úr. - Ez olyan divat manapság, ez az idegesség. Mindenki ideges. A kétéves gyerek már ideges. Meg kell verni. Azelőtt nem is ismerték azt a fogalmat, hogy ideges. Hát régen nem voltak az embereknek idegeik?
- Én borjúpörkölttel gyógyítom az idegeimet, - nevetett a bérlő. - Nincs annál jobb, megnyugtatóbb valami.
- Baromállat, - gondolta a főtanácsos úr. - Na, azt még megértem, hogy manapság ideges az ember - mondta hangosan -, de hogy lehet ideges egy gyermek? Kitalálás.
- A te fiad még mindig olyan nagy könyvmoly? - kérdezte a bérlő.
A főtanácsos úr összeráncolta meredek homlokát. A fia, az aztán a fogas probléma. Arca elsötétült, ujjai idegesen doboltak az asztalon.
- Nem tudom, mi lesz azzal a gyerekkel, - jegyezte meg mogorván.
- Nehezen megy... Én nem tudom, hol mérgezték meg azt is... - nagyot sóhajtott. - Még elrontja a jövőjét. Már kiskorában olyan volt... Önfejű, makacs. De réméltem, hogy később benő a fejelágya. Úgy látszik, szégyent hoz rám. Bemocskolja a nevemet.
A bérlő most szúrón ránézett a főtanácsos úrra apró disznószemeivel, melyek mélyen bent ültek húsos arcában.
- Tudod te azt tulajdonképen, hogy a fiad, a Zoltán, rendesen eljár a szocálisták összejöveteleire?
A főtanácsos úr megdermedt.
- Lehetetlen, - mondta.
- Hát nem tudod, hogy éjjel jár haza? Barátom, én figyelmeztetlek, hogy neked lesz belőle kellemetlenséged. Fogd szigorúbban a fiút. Többen látták, hogy éjjel jár haza. Eleinte azt gondoltam, hogy isten neki, fiatal ember, megy a szoknya után. De barátom, most valaki látta, hogy a szélsőkocsmából jött ki, ahol összeállították a feketelistát. Ez már sok. Hát vigyázz rá egy kicsit. Mikor itt napirenden van a jómódú emberek kirablása, sőt meggyilkolása, nagyon kell vigyázni. Elvégre ő nem valami piszkos malommunkás, vagy favágó gyereke. Jó családból való fiú. Kellemetlenséged lehet belőle, na, meg neki is...
- Azt régen látom hogy nem érintkezik a barátaival, - motyogta maga elé vérvörösen a főtanácsos úr és reszketett. - A parasztokat bújja, néha olyan istállószagú, hogy majd elszédül az ember, már szinte közöttük lakik, náluk eszik... De ez már sok. Ez már mégiscsak sok. Na, majd elhúzom én a nótáját, majd adok én neki szervezkedést, meg szocializmust!
- Hát csak azért mondom. A saját érdekedben.
A főtanácsos úr feldúlva ment haza. Kemény, nádegyenes léptekkel sietett végig az uccán és a tiszteletteljes köszöntésekre alig biccentette meg a kalapját. Otthon már meg volt terítve vacsorához, Margit alázatosan kezetcsókolt és megkérdezte, hogy mikor lesz a barátnője lakodalma. A főtanácsos úr fájdalmasan nézte a lányát, de apai szerelmét elnyomta a fia miatt érzett aggódás és felháborodás.
- Mondd csak, mit tudsz te Zoltán éjszakai kimaradásairól? - kérdezte Margitot.
A lány elsápadt. Az ő helyzete nagyon nehéz volt a családban és állandó politizálásra hipokrizisre kényszerítette. Imádta az apját, hozzá volt kötve és meghalt volna, ha el kellett volna tőle válnia, vagy ha megneheztelt volna rá. A mostohaanyja gyűlölte és tudatalatti féltékenységében s rivalizálásában ő is gyűlölte az asszonyt. A bátyját szerette, mint apja kisebbített hasonmását s iparkodott eltussolni a hibáit Nagy fájdalommal nézte, hogy «rossz fiú» s nem tiszteli az apját, diákkorában intőket hoz haza, vitába száll az apjával, radikális nézetei vannak s mindazt, ami az apjának s neki is szent és érinthetetlen, ócskavasnak nevezi. Habozott, hogy mit feleljen Végülis hazudott, mint ahogy egész élete csupa hazugság és ellentmondás volt:
- Én nem tudok semmit. Hát nem a barátaival sakkozik?
A főtanácsos úr nem szólt. Cigarettát csavart és hosszan fujta a füstöt. A nyitott ablakon beáradt a falu friss illata széna- és falevélszag, denevérek suhantak el a lámpafény előtt s távolról kutyaugatás és egy álmos kisborjú bőgése hallatszott.
- Na megint nem akar megszületni az a tetves vacsora, - mondta végül mérgesen.
A főtanácsos úr ezerszer is megfogalmazta magában a mondókáját: Szigorúan fog fellépni és tudtára adja Zoltánnak, hogy nem tűri a dolgait. Ultimátumot tár elé: vagy alkalmazkodik az ő nézeteihez és felfogásához, vagy menjen a pokolba. Ő nem fogja tűrni, hogy becsületes úri nevét bemocskolják.
Végre megérkezett a vacsora. Minden úgy volt elkészítve ahogy a főtanácsos úr nem szerette. A marhahús pirított hagymán sült és erős paprika volt benne, a zöldbabnak messziről érezhető fokhagymaszaga volt (csak ő érezte), a kenyér csúnyán le volt faragva. Felesége sértődött képpel ült asztalhoz, Margit kínosan hallgatott. Zoltán helye üres volt és multak a percek s nem érkezett meg a fiú. Senki sem beszélt. Irtózatosak voltak ezek a néma, robbanásig feszes családi vacsorák az apai tekintély sugárzásában. Lassan s nyálkásan mászott az idő. A petróleumlámpa kínjában sistergett és zümmögött, mint a hasadékba szorult rovar.
Végülis a főtanácsos úr asztalt bontott, elölte cigarettája parazsát s nagy sóhajjal felemelkedett a székről. Reménytelen volt minden. A kocsma felől szerb kóló ritmusát sodorta a nyári szellő az asztal egyik sarkán ajkát tépdeste ujjai hegyével a lány, szemben vele sötét arccal és megnyúlt orral házassága láthatatlan hínárjában vergődött az asszony: A főtanácsos úr szegre akasztotta az irodakulcsot, hogy reggel bemehessen a kis cseléd takarítani, aztán kézcsókra nyujtotta csontos kezefejét Margitnak, felesége felé biccentett. Gépies léptekkel elment a szobájába:
- Ebbe bele kell őrülni, - suttogta azonnal az asszony és sírvafakadt. - Mit ér az én életem? Ez a házasság? Ó, bár halnék meg! Nem bírom a basáskodását, a lenézését... Mi vagyok? Rosszabb a cselédnél, mert az megkapja a bérét s elmehet, az úr néha még az ágyába is befekszik...
- Anyus, az istenért! - rémüldözött Margit s elsápadt. - Hogy mondhat ilyet!
- Kívánom, hogy neked legyen olyan házaséleted, mint az enyém, - lökte oda marón.
A lány úgy érezte, szentségtörésnek lett a tanúja.
- Anyus én befogom a fülemet és nem hallgatom tovább - suttogta ridegen. - Először is én nem megyek férjhez soha, mert nem tudnám elviselni, hogy hozzám egy férfi állati vágyakkal közeledjék, - szaporázta élesen s akaratlanul is nagyon sértőn, - másodszor pedig nem tűröm, hogy az apámról ilyen modorban beszéljen valaki! Harmadszor pedig, ha elfelejtette volna anyus: én lány vagyok és előttem nem volna szabad effélét beszélni!
- Pff! - szisszent meg az asszony s felkelt, nagy robajjal lökte hátra a székét. - A kis ártatlan! A kis hófehér politikus! Hát én állat vagyok, mert követelem a jogaimat? Ami kijár még a kocsis feleségének is? Miért uralkodik rajtam ez az ember? Mi alapon? Mért nem lehet szabadulni tőle? Be vagyok zárva vele egy tömlöcbe és miért? Mert ő keresi a pénzt, ő húzza a fizetést a semmittevésért, a pipázásért. Férfi ez? Pfuj! Pfuj!
Beszaladt ő is a másik szobába és bevágta az ajtót. Azután hallani lehetett a zokogását, amint ágyára borulva sírt keservesen.
A lány vállat vont. Nem értette a mostoháját, nem tudta felérni ésszel, mit kívánhat az apjától, s amit kíván, nem is szégyenli. Belebámult a lámpába s eszébejutott a bérlő lánya. Reszkető idegességében most nagyon vágyakozott utána. A lány, Olga, neki sírta el keserűségeit a tervezett házasság miatt s Margit féltékenykedett rá. Hosszan és gyengéden csókolták egymás ajkait és megesküdtek, hogy soha nem mennek férjhez. Olga is félárva volt, mint Margit, szentimentálisan gondoltak halott anyjukra, aki tisztán, habfehéren s testetlenül emelkedett az égbe és nem ér el hozzá semmi földi szenny, semmi állati vágy. Ők is olyanok akartak lenni. Ha most Margit kisírhatta volna magát Olga keblén, megnyugodott volna. Valami kimondhatatlan szerencsétlenség sodorta láthatatlan szakadék felé megnevezhetetlen kín és nyugtalanság, mélyen a lélek mélyén lappangó katasztrófaérzés. Hirtelen felkelt, betette az ablakot, bezárta az ablaktáblákat, mert eszébejutott a rablógyilkosság s megesküdött volna rá, hogy a sötétben valaki figyeli s be akar hozzá lépni az ablakon, hogy megfojtsa...
*
Zoltán szinte úgy ébredt fel, hogy észre sem vette. Az álom mámora lassan s puha átmenettel adta át helyét az ébredés öntudatának. Friss, hűvös hajnal volt, a nap aranyosan csillogott a fákon és a szellő illatosan áramlott be a nyitott ablakon. Pompásan érezte magát Zoltán. Szájában még ott volt az álom jó íze, mint Juliska ajkának meleg simogatása. Kéjes lustaság öntötte el egész testét s jólesően nyujtózott. Aztán a szélsőkocsmában tartott előadására gondolt és rettenetesen meg volt elégedve magával. Jól beszélt, okosan, egyszerűen és elegánsan. Hősnek érezte magát, mintha láthatatlan szálakat tartana a kezében és mozgatná velük a történelem eseményeit. Senki sem tudja, csak ő. Pedig falun mindent tudnak, mindent kiszimatolnak. Persze, érzik róla is, hogy egészen más, mint ők de még csak fel sem merik tételezni egy urigyerekről, hogy munkásokkal, napszámosokkal barátkozik és jól érzi magát közöttük. Hogy átérzi igazukat, éli a nyomorúságukat és vallja a hitüket. Ez már több, mint borzalmas... Eszébejutott az «ideálja», az özvegy tanítónő kislánya. A vénasszony addig célozgatott az ő vallástalanságára, erkölcstelenségére és radikális, «kultúraellenes» nézeteire, amíg a bájos barna baba nyiltan megmondta neki, hogy kímélje meg barátságától. Vigye fene. Olyan messze van az egésztől, mintha soha benne sem lett volna. Menjen férjhez egy tábornoki kardhoz, kívánja tiszta szívéből. Ezen a gondolaton nevetett.
Általában némileg Turgenyev-hősnek érezte magát Zoltán. Nyezsdánovnak aki elmegy a «nép közé». Az «őstalajon» áll. Igen, most felkel, megmosdik, felrántja a vászonnadrágját és ingét s kimegy megjártatni a lovakat. A falun kívül maga mellé ülteti a kocsist, rágyujtanak és vidáman elbeszélgetnek, míg a két fürge kis lipicai ritmikusan kapkodja a lábát a puha erdei úton, tölgyek és bükkök sűrűje ontja az illatos hűvösséget, madarak tilinkóznak, csettegnek, pityegnek körülöttük és szivárványfényű szitakötők lebegnek a bokrok fölött. Felült és valami nyomasztó érzése támadt hirtelen, mintha valami baj fenyegetné. Az erdő képe erősen ellentétben állt ezzel a nyomasztó érzéssel. Kereste az óráját s nem találta sehol.
- Hol az ördögben van az órám? - s törte a fejét, hogy hová tette. Úgy emlékezett, hogy az asztalon volt. De nem találta.
- Talán a ruhám zsebében maradt. De hol a ruhám?
Körülnézett s a ruháját sem találta sehol. Bizonyosan kivitte a cseléd. A cipővel együtt. Hát már olyan késő lenne? Körülnézett és nem talált semmit. Kitekintett az ablakon: a nap akkor emelkedett a szomszéd istálló teteje fölé. Korán volt. A baromfiak sem járkáltak még a tágas udvaron.
- Ez valami tréfa lesz, - gondolta, megnyomta a csengőt s előkeresve az ajtó kulcsát, kinyitotta az ajtót. Mióta betörések voltak, ő esténként bezárta az ajtaját s lehúzta a kulcsot, hogy a nyitott ablakon esetleg besurranó tolvaj be ne mehessen a lakás többi részébe.
Sokáig várt és a cseléd nem jelentkezett. Mély csend volt a házban, csak a konyhában kattogott a falióra. Még mindenki aludt.
- Bitang lány ez a Rozi, - gondolta furcsálkodva. - Elhordta a ruhámat és nem jelentkezik. Igen, de az ajtóm zárva volt. Hogy jöhetett be?
- Rozi! Rozika! - szólongatta halkan a cselédet. Aztán visszabújt az ágyába.
Rozi álmosan, kócosan és rendetlenül megjelent. Csak szoknya és ingváll volt rajta, kedves volt kócos hajfonatával, álmos képével és édesen duzzadó formáival.
- Mi tetszik?
- Mi ez, Rozika? Hol a ruhám, cipőm, órám?
A lány körülnézett. Bepillantott az ágy alá. Rázta a fejét.
- Viccölni tetszik, - mondta aztán s mosolygó szájából kivillantak a fogak.
Zoltán előtt most már egyszerre világossá vált az iménti kellemetlen érzés. Valaki bebújt az éjjel az ablakán és mindent elhordott, amíg aludt. Erre emlékezett tudatalatt. Rábámult Rozikára, aztán elsápadt egy kicsit.
- Úgy látszik, ma engem látogattak meg azok, akik tegnap agyonverték Benedeket, - mondta mintegy önmagának. Igen kényelmetlenül érezte magát.
- Jaj, az istenért, ifijúr! Jaj! - sikoltotta a cseléd s összecsapta a kezét. - Hátha agyonütték vóna!
- Most csak hozzon nekem másik nadrágot, meg inget, hadd keljek föl, - utasította Zoltán.
Rozi keblére nyomta a kezeit és tátott szájjal bámult rá. Izgatottan pihegett. Képzeletében már látta az egész rémregényt s nem tudott a hatása alól szabadulni. Azután a fejéhez kapott és kiiramodott a szobából.
- Betörők! Betörők jártak az ifijúrnál! - kiabálta.
- Ne ordíts, te! - kiáltott utána Zoltán, de a megvadult kislány nem látott s nem hallott. Csakhamar talpon volt a ház. Margit halálsápadtan s reszketve szaladt ki, mezítláb, csak pongyolát kapva magára. A főtanácsosné képéből kikelve és sikítozva utána. Mind ott tolongtak a kis szobában és rémüldöztek.
- Az istenért, mi lett volna, ha hozzánk is bejönnek! - sikoltotta az asszony.
- Jaj, ha agyonvertek volna! - kiabált hisztérikusan Margit.
Kérdésekkel ostromolták Zoltánt.
- Nem nagy dolog az egész, - magyarázta bosszúsan. - Bezártam az ajtót s a kulcsot lehúztam.
Ezen még jobban rémüldöztek. A cseléd lélekzet után kapkodva mesélte, hogy ő azt hitte, az ifijúr tréfál. Mindig olyan tréfás ember volt.
- Eregy és ne mutogasd magad itt ingben, - rivallt rá az asszony.
A lány pipacsvörösen huzigálta össze magán az ingvállat és kiszaladt. Előkerült a kocsis. Hümmögött. Margit azt magyarázta neki, hogy ő érezte, de egész biztosan, hogy valaki benézett este az ablakon.
- Penig erre jöttek, a kerten át, - csóválta a fejét a kocsis.
Végre megjelent a főtanácsos úr is. A megszokottnál sokkal hamarabb öltözött fel, de kifogástalanul, mint mindig. Még az órája is a zsebében volt. Mindent megnézett és azt mondta:
- Na, az isten verje meg, most már ide is eljönnek a szerbek.
Csakhamar híre futott a faluban az esetnek. A rablás rendkívül jó benyomást keltett. Mindenki meg volt elégedve. Nagyon kelemetlen lett volna, ha éppen a főtanácsos úrék maradtak volna ki a betörések sorozatából. Így kielégült a káröröm is, meg a főtanácsos úr is megkapta azt a nemes patinát, melyet a zavaros idők vonnak az «exponált» emberekre. Íme, ő sem volt többé kivétel, megosztozott a közös sorsban és ez demokratikus volt. Egy kosárba került a gazdag parasztokkal.
Zoltán egyszerre a nap hőse lett. Igen, veszedelemben forgott az élete. De voltak, akik a markukba nevettek: hála istennek, ő is érezte a bőrén, hogy mit jelent a szocializmus. Most majd megkomolyodik.
Nagy fegyvercsörgéssel két szerb katona törte át magát a szomszédok és együttérzők körén. Egyikük óriási, szálas ószerbiai katona volt, a másik kis tömzsi, nyers, erélyes őrmester, aki a monarchia hadseregében szolgált s megtanult valahogy németül. Szalutáltak és megkezdték a nyomozást. Megnézték a bokrokat, a fűben látható nyomokból hosszas tanácskozás után megállapították, hogy arra mentek el, - mert többen lehettek -, a kerítésnél, lent a mogyorócserjék között, sokat tanakodtak az őrmester átmászott a palánkon meg megint visszamászott s végül erélyes hangon felszólították az érdeklődőket, hogy menjenek a dolgukra. Az emberek újabb élményekkel gazdagodva, elégedetten távoztak. A csendőrök pedig kértek egy kupica pálinkát s mikor megkapták, ők is elvonultak, erősen csörtetvén fegyvereiket. A főtanácsos úr legyintett és nehéz sóhajjal mondta:
- Na, ezek se fogják meg soha a bitangokat!
Ebben meg kellett nyugodni. A rendellenes esemény gyökerében forgatta fel a ház programját. Korábban volt reggeli, a főtanácsos úr korábban ült be az irodájába és korábban gyújtott rá a pipájára is. Nagyon nehéz volt a lelke az események miatt. Jelentést kellene tenni a minisztériumban a tarthatatlan helyzetről. De hogyan? A főtanácsos úr nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy van postaforgalom s ezért mérgesen legyintve, elejtette a jelentéstétel gondolatát. Majd csak tesznek valamit, nekik is tudniok kell; hogy itt mi van!
Zoltán ma nem szökhetett meg észrevétlenül, mint szokta. Be kellett menni az irodába, kézcsókra az apjához. Bosszúsan nyitott be az ajtón és köszönt.
Apja szigorúan nézett rá és anélkül, hogy kézcsókra nyujtotta volna a kezét, mogorván szólt:
- Na, hát ide vezet a társadalom rendjének a felforgatása. Most láthatod a magad szemével.
- Igen ez a háború következménye, - mondta bizonytalanul, mert nem tudta, hova céloz a főtanácsos úr.
- Nem a háború következménye! A társadalom felforgatásának a következménye! - kiáltott ellentmondást nem tűrő hangon az apja. Zoltán hallgatott. Nem értett egy szót sem. Rosszat gyanított, de elhatározta, hogy nyugodt és fölényes lesz, nem esik ki a sodrából. Végre talált valami óvatos mondatot:
- Na, igen, hisz a háború is a társadalom felforgatása volt.
- Jössz megint a te buta teóriáiddal, - felelt erre az apja mérgesen és kifújta a füstöt. - Én nem értem a te magas teóriáidat. Én ahhoz túlságosan «konzervatív» vagyok.
- Mit akar az öreg? Miért olyan dühös? - töprengett Zoltán s megpróbált mosolyogni.
- Mi az, te röhögsz?! - csattant fel a főtanácsos úr s felemelkedve székéből, úgy nézett Zoltánra, mint az oroszlánszelídítő.
- Dehogy, papa, dehogy! - szabadkozott ijedten a fiú. - Csak nem értem...
- Úgy? Nem érted? Hát már nyiltan a szemembe mondod, hogy hatökör vagyok? Hogy nem lehet megérteni amit mondok? Nahát, másképen beszélünk, fiatalember! Hogy kerültél te aközé a szedettvett csürhe közé, mi?
- Csürhe közé? - álmélkodott Zoltán.
- Igen, a csürhe közé! Vagy talán tagadod, hogy eljársz a szélsőkocsmába, mi?
Tehát innen fúj a szél. Valaki besúgta, hogy a szocialisták közé jár. Megkeményítette szívét, megpróbálta apját felülről nézni s megérteni, de valami nagyon sajgott a lelke mélyén. Sajnálta és szerette most az apját.
- Nem tagadok én semmit, - mondta szilárdan, de reszketett egy kissé a hangja. - Csak most hallom először, hogy a munkásnép csürhe...
- Nem a munkásnép csürhe, ne taníts te engem, hanem az a társaság csürhe! Mert az egy se akar dolgozni, hanem rabolni akar, azért csürhe! És te közéjük jársz és lovalod őket. Hát ezt tanultad te a szülői házban? Ilyen példát láttál te éntőlem? ,
Az utolsó szavak már mennydörögtek. Zoltán megijedt a lármától, apja eltorzult, kőkemény ábrázatától, azonban olyan megalázottnak érezte magát, hogy felhorgadt benne a lázadás.
- Azok dolgozó emberek, akiket kizsákmányolnak, elnyomnak... - kezdte.
- Elnyomnak? - bőgte a főtanácsos úr mert ugyanazt a szót hallotta, amit a felesége szokott veszekedéseik alatt a fejéhez vágni.
- Igenis, elnyomnak! - folytatta a fiú kigyúlt képpel. - Az egész életük szolgaság, munkájuk gyümölcsét nem élvezik...
- Dehát honnan vette ez a kölyök mindezt? - kérdezte önmagától a főtanácsos úr. - Hol tanultad ezt, te... te.
Most egyszerre ragyogó világosság gyulladt Zoltán fejében. Kigyúlt a fény és a csóvát ráejtette az apjára, noha tudta azonnal, hogy nagy robbanás lesz a következménye. De már nem bánt semmit.
- Itthon tanultam, - vágta oda szikrázó szemmel.
- Itthon? Hallatlan!
- Igen, itthon. Engem is elnyomtak itthon, éppen papa nyomott el. Nekem véleményem nem lehetett belőlem parancsra működő gépet akart csinálni. Mint az automatába, úgy hullatta belém a világfelfogásának, véleményeinek aprópénzét. - Jó hasonlat, ötlött az eszébe s felbátorodott. - Papa még el tudta tűrni, hogy az apja úgy bánjon vele, mint egy szolgával, de én már nem tudom. És papa élete is milyen? Elvégezte az iskoláit, állásba ment, haladt a ranglétrán, utat taposott az íróasztal és a kályha között, - s rámutatott a kitaposott sávra a padlón. - Ez volt az élete. Nem cselekedett soha semmit, nem kritizált semmit, elfogadta a felettesei parancsát... és elvárta, hogy én éppen így elfogadjam a papa paranesait és világnézetét. A házassága is pokol nekünk, mert a feleségét sem tekinti magával egyenrangúnak. Hierarchiát csinált az életében és ebbe akar beleszorítani minket is...
De a fellázadt fiú nem állt meg. Egyre gyilkosabban beszélt:
- Igen és nem akarja észrevenni a következményeit! A hugomból mi lett? Lelki nyomorék. A feleségéből hisztérika. És a társadalmából nyomorultak, kétségbeesettek és kifosztottak börtöne. Hát én ebbe nem megyek bele! Én nem fogom magam elevenen eltemetni, én nem engedem, hogy belőlem, szabad emberből, impotens szolgát csináljanak. S miért? Mert papa adja a kenyeret. Papáé a jog, a hatalom.
A főtanácsos úr egyre sápadtabban, majd meg vörösebben állt szemben a fiával és nem értette annak egyetlen szavát sem. Csak azt értette, hogy őt most felelősségre vonják, holott semmiért sem felelős, hogy vádolják, holott egész életében becsületes ember volt, hogy számonkérnek tőle egyet s mást, holott csak arról lehet szó, hogy neki tartoznak örök hálával és tisztelettel és sárba rángatják legbelsőbb meggyőződéseit a társadalomról, az államról és a családról. Maga a hang, ahogy ezt a szemébe vágták, vére minden cseppjét feldühítette. Most nem tudta, hogy mit csináljon. Legszívesebben megverte volna a fiút, ezt a tacskót, aki kritizálni meri őt és szembe mer vele szállni, de ösztönösen érezte, hogy abból nagy baj lesz. Míg tétovázott, Zoltán új lélekzethez jutott s most fájdalmasabb volt a hangja, noha éppen olyan vádló:
- Engem is a családi pokolból bedugtak az iskolába. Ott ugyanazt csinálták velem, amit itthon. Verték belém a tekintélytiszteletet, belém fojtották a kérdéseket és választ semmire sem adtak. A háború kinyitotta a szememet és most már nem lehet becsukni többet! Én látom, hogy az életemet elkótyavetyélték. Tönkretettek mindent és itt állok most, húsz éves fejemmel és nem tudom, mihez kezdjek. Én a taposómalomba többet beállni nem tudok. A húgom nem változtathatja meg már az életét, a mostohám sem és a papa sem... De én igenis megváltoztatom és ha kell, igenis kiszakadok az egész dicsőséges társadalomból és csavargó leszek, vagy tolvaj, vagy akármi más, csak az nem, amit faragni akarnak belőlem! Én újra akarok kezdeni mindent, legalulról.
- Kifelé! - ordított a főtanácsos úr, mert mást nem tehetett. Felelni nem tudott volna semmit. - Kifelé! Te... te apagyilkos!
A fiú most lehorgasztotta a fejét és nagyon-nagyon sajnálta ezt a tehetetlen, öregedő embert, aki a térdén lovagoltatta, ölébe vette és karácsonyra játékot vett neki.
- Ne haragudjék, papa, - mondta csendesen, - én erről nem tehetek és papa sem tehet róla. Mi nem érthetjük meg egymást... De papát én nagyon sajnálom...
Ez kellett még csak, hogy a főtanácsos urat sajnálja valaki. Nem szólt, de a szeme mindent elmondott. És Zoltán jobbnak látta kimenni a szobából.
Nagyon nehéz volt a szíve. Valóban apagyilkosnak érezte magát. Két csepp könny rezgett a szemén. Vontatott léptekkel ment be a szobájába bezárta az ajtót és lefeküdt az ágyra. Most mi lesz? Mit csináljon? Rettenetes ez. Soha az apja nem érdeklődött a gondolatai iránt. Nem vitatkozott vele, mint jóbarát a jóbaráttal. Nagyon magasan állt fölötte és le kellett dönteni onnét. És lám itt van a szekszuális élet! Valóságos üvegbura alatt éltek ők, az apjuk nem is volt soha ember. Húsz esztendő alatt csak elkendőzést látott tőle, hipokrizist, légiességet. Micsoda pokol volt az ifjúsága, micsoda zűrzavar és kétségbeesés! Micsoda hazugságszövevény fojtogatta s milyen nehéz volt rést ütni rajta! S mind ebből az apja semmit sem látott és semmiért sem felelős!
S Zoltán, akármilyen nehéz volt is a szíve, lassanként mégis nagyon frissnek s erősnek érezte magát. Mert a résen, amelyet ma ütött az életében, vad rohammal áradt be a friss levegő és világosság. Biztosan állt a lábán és tele tüdővel szívta magába a szabad puszták illatát. Mindegy, akármi történik vele. Ha kell, elmegy Jugoszláviába, vagy Bécsbe, ha lehet elmegy Budapestre és hozzáfog a munkához. Új életet épít fel magának és másnak is, egészen alulról és egészen mást, mint amilyen az apja élete és világa.
Megnyugodott és már nem tudott tétlenül maradni. Felkelt az ágyról, lemosta az arcát, cigarettára gyújtott s lement az istállóba. A kocsis éppen fogott. Segített neki, felszerszámozta a lovakat, előhúzta a könnyű kocsit s kivezette a lovat. Nem beszélt, csak sürgött a kocsi körül.
S aztán felkapott a bakra, kezébe vette a gyeplőket s sebes trappban kifordult a kapun. Végigrobogtak a falun s kiértek a szabad mezőkre. Pacsirták emelkedtek az égre, a távoli erdők szelíden kéklettek, a szél szembefújt a lovakkal és felborzolta Zoltán haját. Már nevetni szeretett volna, eszébe jutott Juliska és a hancúrozás a szalmán.
- Szabadság! - kiáltotta hátra a kocsisnak, aki karbatett kézzel ült a hátsó ülésen.
- A lenne ám csak a jó! - kiáltotta vígan a kocsis.
- Üljön előre!
A kocsis átlépett az ülésen és Zoltán mellé ült. Megtömte a pipáját és eltakarva a gyújtót a széltől, pöfékelni kezdett.
- Stráfol a dög, - mondta, a ló lábára mutatva. - Maj máma körmire nízök a kovácsnak.
Egyenletes tempóban, gépszerűen futottak a lovak és a legelőn lustán emelték fejüket a kocsi felé a tehenek a fűről. Megcsillant a Feketevíz ezüstös csíkja.
Zoltán nagyon boldog volt. Úgy érezte, hogy repül.
*
Visszafelé leszállt a kocsiról és bement a gépészhez. Csak a felesége volt otthon, okos, sok bajt látott asszony. Zoltán beszélgetett vele, amíg főzte az ebédet, azután elment a malomba. A holttesteket már elszállították s minden a rendes kerékvágásban folyt. A fiú hátrament a gépházba és az izzadó gépek és pergő kerekek között tereferélt a gépésszel szervezeti ügyekről. Már jó délután volt, mikor elindult Juliskáékhoz.
A kerítések mellé öregasszonyok és bocskoros vénemberek álltak ki. Tenyerüket a nap elé emelve, néztek végig az uccán.
- Mit néz, Samu bácsi? - kérdezte Zoltán egy kérgesarcú, sovány embertől.
- Hát megfogták a rablókat, hogy má, osztán mast hozik űket a szerbekök, - mondta Samu bácsi közömbösen. - Azt mondik, valóságos raktárik vót.
Mire befejezte, az ucca végén felbukkant két hosszú szekér. Mikor közelebb értek, látta Zoltán, hogy az első szekéren két csendőr ül, a másikon is kettő, fegyveresen. A két-két szerb katona között összekötözött kezű alakok dülöngéltek. Egész csapat asszony és gyerek porzott a szekerek nyomában.
- Megvannak a rablaók! Megfogták a rablaókat! - kiabálták az uccán itt is, ott is.
A szekerek lassan közeledtek a porfellegben. Mindegyik alaposan. meg volt rakva Egy asszony szenvedélyesen magyarázta az esetet:
- Ott aludtak a vejti erdőszélen a zsiványok. Egy vejti embör ott dógozott a mezőn, osztán a kutyája ugatni kezdött. Hát odamen a vejti embör, osztán láti, hogy ezök ott alusznak, osztán fejsze, meg revorver van melletik a fűbe. Mingyá rosszat sejtött, bészaladt a faluba, osztán fönlármázta az emböröket. Mentek is, ki fejszével, ki ásóval, rájuk. A szerbekök meg arra mentek Vejti felé, mer arra keresték üket. De a két zsivány, amikor meglátta, hogy baj van, uccu, futóra ám! Azok meg utána. Egész délután folyt közöttik a harc, mer nem adták meg magikat. Nem ám! Akár a háborúba, úgy vereködtek! Még bé is ásták magikat... Azám... Osztán az egyiknek kilűtték a szömét, a másiknak meg ellűtték a karját, osztán akkor megadták magikat. De ammég sömmi! Mer nem mesze onnét, a Dráva szélin, megtalálták a dekungjukat, valóságos dekungot! A fődbe vót béásva, valóságos dekung, mongyák a szerbekök, hogy olyat csak a harctérön használtak. Osztán vót ám ott mindön, liszt, zsír, fegyver, tőttény, sunka, kóbász, vánkos, mindön-mindön... Láthati mindönki, mennyi méjség húmmit összehordtak a dekungba, ett van a szekérön ni minnyá... Azám... Geröndábul vót csinyálva a dekung, vót annak teteje is, meg béjárata is... Jaj, neköm!
Az első kocsin vérbeborulva ült a két katona között egy szánalmas alak, rongyos ruhában, szeméből folyt a vér és lecsurgott a szájára. Alig tudott ülni. Keze szorosan össze volt kötözve. Zömök, vöröshajú, szélesképű ember volt, amennyire a vértől és piszoktól látni lehetett. A másik szekéren fiatal suhanc ült, fején katonasipka félkarja ronggyal felkötve. A rongy véres volt. Kedves fekete, sovány képe volt a suhancnak és a szeme állati ártatlansággal bámulta az utcát.
Zoltán megrendülve nézte őket. Katonasapka... Közelharc... Dekung... Katonai fogalmak, a katonaélet szavai... Négyéves háború, front a Keleti tengertől a Dardanellákig, Svájctól Albániáig... Árkok, rókalyukak, kavernák... Manlicherek, aknák és kézigránátok... Rekvirálás és gyilkosság... S itt van most két szerencsétlen, roncsolt ember, aki dekungban lakott, rekvirált és gyilkolt. Véreznek, kifolyt a szemük és ők némán, egykedvűen tűrik...
Elindult a csendőrség felé. Mikor odaért, a szekerek bent álltak az udvaron s valóban meg voltak rakva zsákokkal, bakancsokkal, vánkosokkal, konyhaedénnyel. A katonák és foglyok bent voltak már a szobában.
Odabent, a hűvös, sötét helyiségben nagy volt a tolongás. Mindenki látni akarta a foglyokat. Asszonyok áhitattal bámultak és aztán borzongva mentek ki:
- Juj neköm, ha ezök bégyüttek vóna hozzám!
Egy parasztember ordított:
- Na, megvagytok hát, világ zsiványai hogy a rosseb egye a bűrötöket! Kiástátok a házamat, elhordtatok belőlle mindönt! Na, de most lógni fogtok! Ptü, ptü!
Köpködött és két hatalmas pofont csattantott el. Aztán elégedetten jött kifelé:
- Lekentem nekik kettőt, de legszívesebben magam kötném fön üket!
Ott ült a két nyomorult a padlón, hátát a falnak döntve. Az, amelyiknek a szeme folyt, alig volt eszméleténél. Vörös haja összetapadt a vértől, arca lekonyult, ép szemét behúnyta. Csuklóin kidagadtak a zsinórnyi erek a kötelékektől. Hatalmas, fekete lábujja kiállt a bakancsából és olyan szánalmas volt ez a fekete hüvelykujj, olyan árva és piszkos! A suhanc sokkal elevenebb volt, összehúzódott, hogy kisebbnek lássák, arcán vonaglott a kín, karjából vér szivárgott, de bogárfekete szeme élénken és figyelve nézte az embereket. Látszott, hogy megveti őket, mint a foglyul esett keselyű az állatkert közönségét. Mikor Zoltán meglátta, alig észrevehetően elmosolyodott.
- Mi az, te voltál nálam? - kérdezte Zoltán kiváncsian és sajnálkozva.
A suhanc bólintott.
- Üsse jól nyakon, fiatalúr, hadd törlessze a rovást! - biztatta egy paraszt.
De Zoltán nem tudta elképzelni, hogy üthetné meg ezt a fiút. Semmi bosszút, vagy kárörömet nem érzett.
- Meg a másik is? Ketten voltatok?
A suhanc bólintott.
- Felvesszük protokoll! - kiáltotta a szerb őrmester és leült egy asztalhoz a sarokban. A népség körülállta az asztalt s Zoltán egyedül állt a két ember előtt.
- Mért nem vertetek agyon? - kérdezte.
A suhanc vállat vont. Gondolkozott.
- Én álltam a fiatalúr mellett, - mondta rekedten -, ü meg pakolt - s a társa felé biccentett - Ott álltam a fejszével... Olyan mélyen, csöndesen aludt... De ha fölébredt vóna... Hát agyonvertem vóna...
S megint elmosolyodott.
- Hány éves vagy?
- Huszonegy... Ü meg negyven...
- Voltál háborúban?
- Hát... persze... Egy szakaszba szógáltunk...
- Nem bánod, hogy ide jutottál? - kérdezte még, de nagyon szégyelte magát érte.
- Mindegy, - vont vállat a legény.
Zoltán hosszan nézte, aztán szomorúan elfordult. Borzalmas volt a kilőtt szem és feszesen összekötözött csuklók látványa. Borzalmas volt az egész környezet, a tülekedő emberek itt és a harsányan, szerb-német keveréknyelven kiabáló őrmester rekedt hangja. Akkor riadt fel, amikor az őrmester felmutatott egy zsebórát, az ő óráját s rászólt:
- Das gehört ihnen?
- Ja, - mondta önkéntelenül, elvette az órát és sokáig tartogatta a kezében. Még járt, kedvesen ketyegett. De Zoltán szégyelte magát és mint aki menekül, kisietett az őrszobából.
Minden olyan idegen volt körülötte, mintha egy egészen más világból zuhant volna ide...