Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 22. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET
A szegedi fogadalmi templom, püspöki palota és egyetemi intézetek egymással térben összefüggő elhelyezése - hosszú idő óta végre ismét egy monumentális feladat - nehéz helyzetben került megoldásra. Építészeti kultúránk olyan teljes bizonytalanságában, amelyből nyilván nem volt könnyű kivezető utat találni. Hiszen a történelmi stílusok utánozgatása nálunk is éppen úgy idejét múlta, mint Nyugaton, ahol új formanyelv alakult ki, vagy van kialakulóban és ahol értékes alkotóegyéniségek jelentkeztek. Nálunk azonban a mai építészet különálló stílusa csak fogyatékosan bontakozott ki és gyakorlói között kiemelkedő tehetség alig akad.
Ez látszólag némi mentségül szolgálhat azoknak az építtetőknek, akik új kezdés bizonytalanságai helyett már meglévő és kipróbált formák kényelmesebb ismételgetésében inkább megbíznak. Azoknak, akik egy hamisan értelmezett történelmiség alapján állva a jelent mindig a multtal szeretik kendőzni, holott az igazi történelmiség nem a tradíciók tunya ismételgetése, hanem a kor lelkéből spontán fakadó új formák megteremtése. Mert ha a művészet világtörténelmének során mindig olyan epigonkodás uralkodott volna, melyet a mi romantikus neonacionalizmusunk bürökratikus fantáziátlansága tűzött maga elé programul, ha a világ nagy építtetőit és építőit mindig stiláris tradíciók korlátozták volna, egy új stílus sem alakult volna ki. S hogy születhessen nálunk, ahol a hatalom arra utasít, hogy olyan városban, ahol régi épületek vannak és azok barok-jellegűek, ebben a modorban, ahol empire-formák fordulnak elő, csupán klasszicizálva szabad állami épületeket építeni?
Szegeden persze efféle megkötöttségről nem lehetett szó. A belső városnak építészeti jellege ugyanolyan, mint a többi alföldié; gyengébb kópiája amaz építészeti eklekticizmusnak, mely Budapesten majdnem a legutóbbi időkig szinte kizárólagosan uralkodva a történelmi stílusok gyakran ügyetlenül alkalmazott formáival pompázott. Tradíciókat Szegeden egy ősi templomrészen kívül semmi sem kínál, középítkezői azonban most mégis az archaizálás útjára lépek. Ez már általánosságban is fölötte kétessé teszi törekvésük művészi jelentőségét. Mert azzal, hogy ma románkori, renaissance, barok lélek nélkül valóban román, valóban renaissance, valóban barok műveket teremteni nem sikerül, mindenkinek tisztában kellene lennie. A régi formákat csak utánozni lehet, tehát a mai, beléjük nem illő életérzést régi korok kosztűmjébe bujtatni. Így aztán egy furcsa intellektuális játék keletkezik, amelyből az igazi művészet lényege, a tudattalanul teremtő intuíció hiányzik. Aszerint azonban, hogy az ilyen másodlagos architektúrában mennyi ízlés, mennyi utánzó erő, és, ami a legfontosabb, mennyi átteremtő készség egyesül, a történelmieskedő építészet termékei jobbak-rosszabbak; néha a tervező genialitása majdnem új stílusteremtéshez jut el, amire Feszl Vigadója érdekes bizonyíték, Ybl, Steindl, Schulek esete pedig jó példa.
A szegedi történelmi pensum megoldása azonban nem ilyen jó kezekbe jutott, de érték szempontjából megkülönböztetést kell tenni az épületek között. A fogadalmi templom jóval szerencsétlenebb, mint a
A templom belső térmegoldása már valamivel sikerültebb külsejénél. Fő- és kereszthajójának összhatása jó, arányai szépek. A belső díszítés színtarkasága, az erősen világító színekkel dekorált falak, a csillogó szinekben tündöklő üvegablakokon betóduló fény játéka kellemes, bár az egész együttes kissé vásári, mert inkább iparszerű, mint művészi összefoglalása egymással összefolyó úti emlékeknek. Mihelyt azonban a részletekhez próbálunk közeledni, romlik a kedvező benyomás. A falfestmények jelentéktelenek. Az ornamentumok ideges halmozása ismétlődik rajtuk raffinált műegyszerűségben. A szobrászati részek pedig halk érdektelenségükkel még kevesebbet mondanak. Az oltárépítmények bizánci és román stilizálása viszonyt mindenképen a századforduló ama dísztárgygyártóinak képzeletére emlékeztet, akik e kor szalónjait símára és polgáriasan tetszetősre lejelentéktelenített neogót, neorenaissance és neobarok bútorokkal és egyéb tárgyakkal népesítették be és a kultúrismereti kérdésnek egy furcsán álságos stílusát alkották meg.
Az egyetemi építkezés, elsősorban a templom előtti nagy téglaalakú teret három oldalról szegélyező épületkomplexum már jóval tehetségesebb munka. Róla is áll ugyanaz, amit az archaizálásról előbb elmondottunk, de sokkal sikerültebb a templomnál, mely kellemetlenül kirí a teret keretező ízléses épületsorból. Az egyetemi építkezés óvatos mérséklettel nem halmoz, nem zsúfol és összefüggésében jóval kiegyensúlyozottabb. Seholsem közönségesen tolakodó, nyugodt eleganciával régieskedik. Hűvös temperamentummal rendeződik el, erőt ugyan nem sokat mutat, inkább egy tartózkodva számítgató építész nyugodt előkelőségét hirdeti. Nem másolja szolgai módon a régi formákat, hanem ízléssel kombinál. Komoly és higgadt összefoglaláshoz jut el, a falfelületeket különböző színű építőanyagok felhasználásával ügyesen tagolja s az idő le fogja tompítani a terméskőrészek ma még néhol kirívó fehérségét. Nyugodtságának rovására megy azonban az árkádok oszlopkiképzésének változtatgatásával űzött önmagában gyakran ötletes, de az összecsendülést inkább zavaró és csak jókora távolságból eltünő játék, mely az egésznek nincsen annyira alárendelve, mint a régi templomok keresztjáratainak sokszor gyönyörű oszlopsokfélesége.
Az árkádok alá helyezett szoborpantheonról azonban, sajnos, alig mondhatunk jót. A történelmieskedésnek már szinte fregoliszerűvé vált kapkodása eleve elrontja. Igaz, gyönyörködve szoktuk nézni, hogy az egymásra torlódó századék régi templomok falán más és más felfogásban milyen pompás emlékműveket, reliefeket, sírköveket helyeztek el. Román, gót, renaissance, barok, empire emlékek hirdetik róluk az emberiség csodálatos formateremtő erejét. Felejthetetlen hangulat árad az ilyen falakról, csupa őszinte és mélyen érzett szó üti meg fülönket. A szegedi Pantheon megrendelői ezt akarták utánoztatni, az elmult századok történetét az elmult idők sajátos nyelvén ma feljegezni. Így a mi szegény szobrászainknak, akik saját magukat sem tudják stilizálni, romanizálni, gótizálni kellett, renaissance-osdit, barokosdit játszani, amig végül kényelmesen torkolhattak bele a mai neobarokizálásba. Elképzelhető, hogy ebből milyen affektált és lehetetlen alkotások születtek. Egyik kitünő naturalista szobrászunk, aki fínom aktjairól ismeretes, román reliefeket volt kénytelen gyártani, pedig máskor minden hamis póz távol áll tőle. Ilyen furcsa hazudozások borítják be majdnem végesvégig az árkádok belső falát és teszik ezt az affektált Pantheont szinte elviselhetetlenné. De mintha különben is valami végzet nehezedett volna a szobrászok kezére, mert az álarcosjátékot űzők, sőt még azok is, akik újabb témákon nem voltak erre kényszerülve, majdnem mindnyájan erőtlenül és felületesen hamarkodták el feladataikat, amelyek egyetlen létrehozója a kenyérkereset volt. A Pantheon szerencsétlen szoborsorozatának betetőzése a régi templom otthagyott tornyába illesztett magas dombormű, mely a szegedi új államalapítás emlékére készültés valóságos iskolapéldája annak, hogy miképpen nem tanácsos szobrászilag ábrázolni.
A lelkesedés és egymásmagasztalás még alig elült áradta után alighanem nagyon fájók ezek a megállapítások. De el kellett mondanunk, hiszen mind tévesebb utakra sodródunk művészeti politikánkban, mely kifelé is irányul, a nemzetek kultúrájának világversenyébe, ahol, amint azt valaki egykor Weimarban bölcsen megírta, egy nemzet sem lehet győztes, ha önmaga felett nem tud ítélkezni.