Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 22. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ · / · Komlós Aladár: BEMUTATÓK

Komlós Aladár: BEMUTATÓK
Kiss Katalin - Alfred Savoir darabja a Magyar Színházban

Péter nagyhercegnek Nagy Frigyes az ideálja, félelmetes, erős ember szeretne lenni, a katonákért él-hal, a nőktől azonban retteg, attól fél, hogy a szerelem valamely szép nő rabjává varázsolná. De a politika nem engedi, hogy szegény Péter - akiről az eddigiek után szinte fölösleges megjegyezni, hogy lelke mélyén gyámoltalan, buta kisfiú - a kedve szerint éljen: dinasztikus érdekből megházasítják, s a menyasszonya szép, okos és fiatal. Mi lesz most? Látnivaló, hogy ez a téma kétféleképen kezelhető; lehet belőle bohózatot is, drámát is írni. Vagy nem hálás bohózati tárgy-e a fajankó nagyherceg, aki a szerelemtől való féltében púpos, csúf asszonyt választ szeretőül s csak határozott cárnői paranccsal kényszeríthető szép felesége ágyába? De másfelől komoly drámai csírák is rejlenek a szituációban: csak képzeljük el belső küzdelmeit a nagyhercegnek, aki közben egy kicsit mégis beleszeret gyanakodva nézett feleségébe, vagy képzeljük el e szerencsétlen fiatalasszonyt, aki rajongó szerelmében halálra sértve végül meggyűlöli férjét, vad elkeseredésében egyik gárdista karjaiból a másikéba veti magát, ábrándos «kis Katalin»-ból véres és ledér Nagy Katalin lesz.

Már most egy szóval megmondhatni, mi a baj Savoir csillogóan szellemes darabjában. Témájából nagyon mulatságos bohózatot lehetett volna írni s nagyon érdekes, komoly drámát. Savoir látta mindkét lehetőséget s mohóságában nem volt szíve egyikről sem lemondani. Nem bírt választani köztük, s össze-vissza, egymásba tolja a két hangnemet, szemmelláthatóan aszerint élve velük, hogy pillanatnyilag melyik modor ígérkezik határosabbnak. Hol komolyan veszi alakjait, hol mókázik velük, az egyik pillanatban a szívüket látjuk, a másikban már egy kómikus marionett van a szív helyén. Minden ábrázolás alaptörvényének megsértése ez, azé az alaptörvényé, hogy egy kép minden szögletét egyugyanazon perspektívából kell megfesteni. Savoir folyton változtatja a perspektíváját; ezért aztán nem sikerült darabot építenie, csak jeleneteket, ha csupa szellemes és hatásos jelenetet is.

S kivéve Dayka Margitot, aki drámai tud lenni s a víg jelenetekbe is beleillő és Góthnét, aki egy nagyon kikapós cárnőt decensül s szerepéhez mégis hűnek maradva játszik, a színészek is Savoir bűnébe estek: játékuk többnyire azokhoz a fényképekhez hasonlít, amelyek különböző arcok egymásra-vetítéséből keletkeznek. Főkép két fontos szereplőre érvényes ez: Ráday Imrére, aki sokszor megfeledkezett róla, hogy egy hülye, beteg nagyherceget kellene alakítania, nem pedig egy intelligens úriembert, s még inkább Beregi Oszkárra, akinek egyáltalán nincs egységes elképzelése szerepéről: hol nehézkes, otromba parasztot játszik, hol pajzán, kacér legényt, hol szenvedélyes hősszerelmest, amit szavai s a pillanat éppen eszébe juttatnak.