Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 22. szám · / · FIGYELŐ · / · SZLÁV IRODALMAKBÓL

Mohácsi Jenő: IVAN CANKAR
Ivan Cankar: Jernej, a béres - Niethammer-Verlag, Wien, Leipzig

Martin Andersen Nexö, a nagy dán költő, az elmult nyáron elmondta nekem, hogy hetek óta egy elbeszélés kisértetieskedik agyában, melyet valami szlovén író alkotott, akinek nevét még sohasem hallotta. Ivan Cankar, mondom, elbeszélésének a címe pedig: Jernej, a béres. Ez az, mondja Andersen Nexő, Milyen különös, hogy Európa két egymástól messzi tájából jövünk, Varsóban találkozunk és ugyanazt az exótikus művet dícsérjük. Remekmű, állapítottuk meg mind a ketten.

Írója Ivan Cankar. Szlovén, az első e népből való író, akikről a külföld hallott. 1876-ban született (amint E. A. Rheinhardt bevezetésében olvasom), kis krajnai faluban, szegények szegénye. Béresmunkára alkalmatlan, mert gyönge. Pásztorkodni nem tud. Bécsbe kerül, átnyomorgatja a középiskolát, aztán a műegyetemet látogatja. Írni kezd, a legkisebb szláv nép fia, kistávlatú, nem hősi, paraszti nép primitív életének legtehetségesebb megírója. Sok kötetet ír, a szegények és alázatosak költője, aki 1918-ban hal meg, néhány hónappal annakelőtte, hogy népe megkapja a sorstól az epedve várt szabadság ajándékát.

Jernej, a béres című elbeszélése, amely minden szolga, minden munkás sorsával példálózik, Kleist Michael Kohlhaas-ára emlékeztet, annyira tökéletes is, de megrendítőbb, mert ősibb lélektalajból fakad. Jernej negyven évig volt béres a parasztnál, Betajnova faluban, két keze munkájából áldás fakadt, házat épített a parasztnak, gyümölcsfákat ültetett, a szántókat művelte. Negyven év mulva meghalt az öreg paraszt, fia, aki átveszi örökét, rögtön a halotti tor után kiteszi szűrét az öreg Jernejnek. A vén béres pedig, aki úgy érzi, hogy jussa van a házhoz, melyet verejtékesen fölépített, a földhöz, melyet negyven évig művelt, mindenhez, hogy nem lehet őt egyszerűen elkergetni, jog és igazság szerint, elmegy, hogy megkeresse igazságát. Kálváriák kálváriája; akinek elmondja életét és azt, hogy mit akar, az, ha jobbfajta ember, csavargó vagy más társadalmonkívüli, megsajnálja és azt tanácsolja, kérlelje volt gazdáját, hogy fogadja vissza kegyelemkenyéren. Aki maga is belül van a társadalmon, falusi bíró meg birtokos paraszt, a körzet bírája és mások, azok eszelősnek tartják. Ljubljanába vándorol, az ország fővárosába: a nagy törvényházban kiröhögik, aztán, amikor a bírák szemébe mondja, hogy rossz bírák és hogy nem igazság a jog, bezárják tolvajok közé, kilenc napig bírótól bíróig cipelik, végül kidobják. Ki bíró a bírák fölött? A császár! Pénze maradékával Jernej útnak indul a császárhoz, gyalog, kocsin, vonaton, melyen először ül életében, mindenkinek elmondja történetét, aztán idegen emberek szállnak be, azok már nem értik a szavát, aztán kiköpi a vonat az istentelenül nagy világvárosba, az emberáradat elsöpri, becsukják, egy ügyvédnek, aki érti a nyelvét, elmondhatja, mit akar, az faképnél hagyja, toloncházba viteti, hazasubbolják. Aki néhány héttel előbb elindult, hogy igazságát keresse, most megtört, megőszült aggastyán, csak szívében lobog a láng. Beállít a paphoz: Van-e igazság Istennél avagy nincsen? Van-e Isten vagy nincs Isten? A pap elkergeti az istenkáromlót, aki fölgyújtja a paraszt házát, melyet a maga házának tekint. Bedobják a tűzbe. Így történik Betajnovában. Isten könyörüljön meg Jernejen, a szolgán, és bíráin és minden bűnös emberen.

Ütést érez a szívére, összeszorul a torka annak, aki ezt a százlapos történetet olvassa, melynél egyszerűbbet és megrendítőbbet és forradalmibbat még sohasem írtak. Mintha népmese lenne vagy legenda a szentek életéből, a szentírás egy fejezete, nem is szűkszavú, inkább bőbeszédű: a gondolatok csodálatos párhuzamosságával, ismétlésekkel, melyek az alaptémát szimfóniatétellé dagasztják, és mindazonáltal: mintha nem ember írta, hanem magától íródott volna.

Még sok történet van a kötetben. Egy hosszabb kusza, aztán egészen aprók, kis prózadarabok. Kivált azok, melyek Cankar édesanyjáról szólnak, szépek. Igazak. Úgy csillognak, mint a könnyek.