Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 22. szám · / · FIGYELŐ · / · SZLÁV IRODALMAKBÓL
Bámulatraméltó a cseh nép irodalmi vitalitása és megújhodó képessége, Már ötszáz évvel ezelőtt virágzó vallástudományos és vallásos irodalmuk volt a cseheknek, akkor fejlődött, Jan Hus, Petr Chelcicky és főként a tizenhetedik századbeli Jan Amos Komensky (Comenius, ezen a néven a sárospataki kollégiumnak is tanára, az újkori pedagógia megteremtője) munkássága révén az a humanisztikus szellem, mely a cseh műveltségnek kétségtelenül legnemesebb hagyománya. A fehérhegyi csata azonban csaknem kétszázados sötétséget borított a cseh nemzeti életre és sorvadásba vitte az irodalmat is. (Csak a népköltészet parázsa izzot a hamú alatt.) József császár alatt ébredt a cseh nép nemzetisége tudatára. Az akkori irodalmi próbálkozások legfeljebb száz esztendeje, hogy nemzeti irodalommá sűrűsödtek. Azóta évszázadok mulasztásait hozták helyre a tehetséges és mindinkább szélesedő látókörű cseh költők és írók. Az utolsó évtizedekben pedig oly modern irodalomra tettek szert, mely mennyiségben és minőségben egyaránt figyelemreméltó és egyes termékeiben megüti a legmagasabb európai mértéket is (ahogy az idegen olvasó a fordításokon keresztül is megállapíthatja).
Paul Eisner nagy németnyelvű antológiája, melynek ragyogó fordításait a kiadón kívül A. St. Mágr és Otto Pick formálta, több részben keresztmetszetét adja a cseh irodalom minden ágazatának. Leggazdagabbnak és sokban rendkívül eredetinek a cseh lira látszik. Az elnyomatás évtizedeiben fölcsiholta a nép vágyakozását a néha fellengzős politikai költészet, melynek jelentősége az önálló nemzeti állam alakulásával inkább történelmi és immár hanyatlóban. A népiesben gyökerező költészet néhány remek darabját olvasom Karel Jaromir Erbentől (1811-1870), Jan Nerudától (1834-1891) és a különös ízű Jaroslav Durychtól (sz. 1866). A vallomásszerű, néha filozófikus, néha egyénieskedően keserű líra szkeptikus mestere (Jan Neruda és Jesef Václav Sladek után) a sokoldalú, legutóbb furcsaképpen, mint hadseregfőfelügyelő nyugalomba vonult Josef Svatopluk Machar (szül. 1864), kinek Traktátusa a hazaszeretetről szózat minden dölyfösködő és üzletieskedő hazaffyasság ellen és más népek lebecsülése ellen: Cseh vagyok, ahogy német is lehetnék, görög, török, cigány vagy néger is, a születésnek véletlene által. Cseh-voltom éltem része s bennem van nem kéjként s nem örömként, de mint vélem született komoly kötelesség.
Legmagasabbra értékeli az antológia kiadója azokat a költőket, akik semmiféle irányzathoz nem tartoznak: a nagy magányosokat. Az első nagy cseh költő Karel Hynek Mácha (1810-1836), Novalisra és Byronre emlékeztető jelenség, metafizikus poéta, az éjszaka és a csillagok énekese. Jaroslav Vrchlicky (1853-1912) több mint féltucat költeménye bizonyítja, hogy ez a nagy termékenységű, sokoldalú költő, akivel a német után a francia hatás befolyása kezdődik a cseh irodalomban, leszáll a legmélyebb problémákba, fölemelkedik a legegyszerűbb poézis napos dombjaira. A világirodalom számos remekének konzseniális fordítója (Petőfi, Arany, Madách). Antonin Sova (1864-1928) hona talajából emelkedik, szláv tájak és lelkek szinte parnassien precizitású megírója. Kora szociális problémáit még fohásszá lágyítja (Munka, a kezek imádsága: fenséges, modern krónikaszerűség, egészen mai vers már.) Világirodalmi jelenség Otokar Brezina (1868-1929). Versformája talán Walt Whitmantól jő, himnuszainak zenéje még orgonaszerűbb, kozmikussága még fenségesebb. Ennél a nagy poétánál az az érzésem, hogy maradéktalanul lefordítható. Talán a szabad vers miatt. Külön méltatást érdemelnének már az antológiában közölt verseik nyomán is az élő modernek és magukba zárkózottak, az angyali, szerzeteslelkű Jabuk Deml, Viktor Dyk, Frana Srámek, F. X. Salda, Petr Bezruc, félelmetes nagyságú munkásköltő, akiről egy szlovenszkói magyar író, nem tudom, mily alapon, Adyval összevető tanulmányt tervez, a fiatalabbak közül a voluntarista Otokar Theer, Karel Toman, Otokar Fischer, Josef Hora, Konstantin Biebl, Jiri Wolker, akinek unanimizmusa sok követőre talált, és még sok fiatal nevezetes poéta. Látszik az élénk bekapcsolódás a nyugati irodalmak legújabb jelenségeibe, nemzeti sajátosságok elhanyagolása nélkül a nyugati
A százéves elbeszélő próza első mestere nő: Bozena Nemcová (1820-1862), akinek Nagyanyója idillikus és megdöbbentő részeivel világhírre tett szert. Nem kevésbé nevezetesek Jan Nerudának Prága moldvabalparti, vagyis budai oldaláról szóló történetei. Óriási formátuma van Josef Holecek (sz. 1853) sokkötetes, még be nem fejezett A mieink című prózai époszának, mely a délcseh parasztokról szól és rokona Reymont nagy lengyel parasztregényének.
Nyugateurópai nagy színvonalát a cseh epika Karel Matej Capek-Chod (1860-1927) óta tartja. Ez a cseh Balzac a determinizmusban gyökerezik, nagy regényeiben az egyén hasztalan harcát írja a világ ellen. Tragikus groteszkjeiben a legértékesebb. Az anthológia Antonin Vondrej című főművéből (918) azt a fejezetet adja, amikor a hős, aki korrektor és költő, átálmodja magát a tüdővészes ember boldog vizióktól megelőzőtt halálába. Európaiszintű írók Frána Srámek, a cseh Hamsun, Jakub Deml, Jaroslav Durych, nagy líríkusok mindhárman. Kitünő elbeszélő Vladislav Vancura, akinek Szántó- és háborús földek (1926) című grandiózus regénye egy talált gyermek históriáját adja. Az elállatiasodott félhülye, aki meg is gyilkolt valakit, a világháborúba vonul, Galiciában rémesen megcsonkulva meghal a prágai katonai kórházban és mivel senkisem ösmeri, mint ösmeretlen, névtelen katona száll nagy pompával a sírba. Karel Capek (sz. 1890), aki drámaírónak világhírű (kár, hogy az antológia a drámával nem foglalkozik), gyönyörű novelláiban, a realitás fantasztikumából kinövő regényeiben és nagykultúrájú útleírásaiban, formaművészetben és szigorúan spekulatív elgondolkozásaiban egyaránt nagynak bizonyul. Néha Karinthy Frigyesre emlékeztet. Josef Kopta és Rudolf Medek, akikről az antológia nem emlékezik meg, tehetséges regényírók, akik a legionáriusok nemzetközileg annyira körülvitatott szibériai dolgaival foglalkoznak, persze cseh szempontból. Jaroslav Hasek halhatatlan művét, a Svejket, a kiadó nem tartja különösen jellemzőnek a cseh irodalomra és a cseh nép szellemére.
Esszéistáik közül F. X. Salda, Otokar Brezina, Ladislav Klima és a ma virágjában levő Arne Novák jutnak szóhoz magasrangú művekkel. Már az első részben szerepel több töredékkel a csehek nagy tanítómestere, az elméletileg annyira tisztelt, de praktikus nézeteiben nem mindig hatékony humanista bölcs: Tamás Garrigue Massaryk.
Imponáló művészek, meggyőzően értékes, folyton fejlődő irodalom. Nem szorul rá a kisajátításra. A szlovák írók közül csak azokat volna szabad itt szerepeltetni, akik cseh nyelven írtak. Svetozár Hurban-Vajansky és Martin Kukucin szlovák antológiába valók.