Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 22. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR
A nyolcadosztály terme a földszinten volt, a jobboldali folyosón, ott, ahol a folyosó megtörik s a hátsó udvarra nyílik.
Történelmi regényt írok, ez a dolog a régi históriai multban folyik le, a mult században, annak is az utolsó évében. Abban az időben volt a humanista iskola legsúlyosabb válsága. A tanterv s a tananyag az élettől teljesen idegen volt. Latin klasszikusokon nevelték a diákságot, hexameterekkel abrakoltatták őket, de a fiúk nem akarták ropogtatni ezt a zabot. De nem akarták a többi tárgyat sem, mert még az élet-anyagot áruló címek, mint a történelem, a természetrajz, a természettan is, olyan elvont volt, hogy még nehezebb volt, mint a klasszika-filológia.
A tanár is oly idegen volt a tananyaggal szemben, mint a diák. A tanár bejött a zsibongó osztályba s erejének legnagyobb részét a fegyelmezés foglalta le, ami elég nagy munka volt, mert hiszen a tanítási anyagot valósággal kalapáccsal s kegyetlen szigorral lehetett csak a fiúk fejébe verni. A tanár leült a katedrán elhelyezett székre s onnan nem is állott fel többet, míg csak a megváltó csengetyűszó fel nem hangzott.
Közben félórát magyarázott s félórát feleltetett. A magyarázat alatt az egész osztály aludt, a felelés alatt pedig drukkolt, hogy rá ne kerüljön a sor. Akit kiszólítottak, annak ki kellett menni a fekete tábla elibe s ott vallást tenni arról, hogy körülbelül mi maradt meg a fejében a tudományból, amit előző órán a tanár lehetőleg szó szerint elmondott, ahogy a tankönyvben van s aztán otthon privát szorgalomból be kellett vágni a szöveget. Tisztán a memóriára volt építve ez a tanítás. Aki szalmázott s a maga szavaival mondta el a napi leckét, az az egész osztály közmulatságára szerepelt, mert hisz mindenki előtt ott volt kinyitva a könyv s azzal szórakoztak a fiúk, hogy ellenőrizték, hogy zavarja össze szekundában-testvérük a mondatokat. De aki kivágta a rezet s elfújta az egész feladott anyagot szó szerint, az mindenesetre köztiszteletet szerzett magának.
Mért adták ezekbe a gimnáziumokba a szülők a gyermekeiket? Bizonyára nem azért, hogy tudóst neveljenek belőlük, hanem részben azért, hogy a szülők társadalmi rangjának megfelelő képesítést szerezzenek a fiaik, részben azért, mert a szülők ki akarták emelni a gyerekeiket abból az alacsony sorsból, amelyben ők tengődtek. Gazdák, iparosok, kiskereskedők, kishivatalnokok, szegény lateinerek azt remélték, hogy a fiaik, ha megszerzik az érettségit, ezzel diplomát kapnak arra, hogy urak legyenek. Hogy úri pályákra mehessenek. Aki érettségizett, abból már nem lesz hároméves baka, hanem egyéves önkéntes úr s egy év mulva tiszthelyettes, aztán tartalékos hadnagy, főhadnagy, kapitány. Ha a gyakorlatokra bevonul s felveszi az aranyzsinóros egyenruhát, éppen olyan elegáns úriember lesz, mint a császári és királyi tisztek. Aztán ha a matura megvan, istenem, minden lehet belőle. Jogász, ügyvéd, a városok vezetői, a megye urai. A minisztériumok előkelői, a bíróságok fejei. Lehetnek mérnökök, orvosok, tanárok s még az isten tudná mi minden. Egy bizonyos, urak lesznek. Nem kell nekik a nehéz testi munkában őrlődni s még ha nem jutnak is valami nagy gazdagsághoz, legalább meg lesznek kímélve a nyomortól és a szégyenletes munkától.
A fiúk is tudták ezt úgy homályosan s igazat adtak a szüleiknek ebben a magas reményben és vágyban. Oly magas volt a jutalom, hogy azért el kell viselni ezeket a gyötrelmes nehéz iskolai órákat, amelyekben semmi örömük nem volt. Tanulták a logarithmust és a vegytani képleteket. Tanulták heti nyolc órán a latint s még a nyolcadik osztályban sem volt köztük egy sem, aki latinul egy egyszerű mondatot ki tudott volna élőszóval mondani. Tanulták a görögöt az ötödik osztálytól kezdve heti négy órán s fogalmuk sem volt, hogy mi az az aoristos. Arról meg pláne nem, hogy a görög kultúra mennyi szépet produkált. Tanulták a németet is, a harmadik osztálytól kezdve, de hat év alatt annyit sem voltak képesek bevágni, hogy ha a sors külföldre vitte volna őket, egy pohár vizet képesek lettek volna kérni. De hogy is tanulták volna meg, mikor a német tanár maga sem tudott németül s a szakvizsgán már negyedik ízben bukott el. Nem lehetett kitenni az iskolából, mert egy főember lányát idejében elvette. Fieber tanár vérverejtékesen vergődött Schiller Tell Vilmosával és Goethe Ifigéniájával. S nyaggatta a nyelvtani szabályokat az előtte ismeretes nyelvtani kulcsok segítségével. Minden nyelv egy kaptafára volt húzva a tanítás menetében. Úgy ment a latin, mint a görög, vagy a német. De a németet a német gyermeknek is úgy tanították, hogy ha az osztályba német anyanyelvű gyermek került; rendes dolog volt, hogy éppen a németből elégségest kapott. És pedig olyan német tanártól, aki a pincérnél, utazás közben, ha ugyan utazott valaha, csak a legnagyobb nehézséggel tudott megrendelni egy ebédet.
Így alakult ki az a közszellem a diákok közt, amely egyszerűen börtönnek s kínzókamrának tekintette az iskolai életet s mikor a nyolcadikba került, akkorára már úgy vélte, elég jogot szerzett hozzá, hogy felszabadítsa magát a tanulás rettentő kényszere alól s előlegezze magának egy jövendő boldogabb kornak a szabadságait.
Hiszen már csak egy vizsgán kell túllennie s itt a szabad élet. Az a vizsga a rettegett matura volt, amelyet zárt teremben, minden segédeszköz nélkül kellett elvégezni. A diákfantázia s a diákleleményesség tehát egy egész éven át csak azzal foglalkozott, mint a betörőké a megfúrhatatlan páncélszekrény előtt, hogy miképen lehet kijátszani a terem zárt falait, a borítékban érkező kérdéseket s a saját fejével úgyis kitalálhatatlan feleleteket.
Ennek azonban megvoltak a maguk technikai módszerei s így minden diák biztosnak érezte magát a matura eredményében, akkor pedig mire való egy évig még mindig csak tanulni, magolni, könyvet falni. A vizsgán majd átsegít a svindli, addig pedig élvezzük a fiatal vér, a fiatal élet könnyelmű szabadságát.
A nyüzsgés és zsibongás ma valamivel fojtottabb volt, mint máskor.
Különös volt, hogy a tegnapi virtusról senki se beszélt. Mintha nem is történt volna semmi, csak éppen a nyomott hangulatból lehetett érezni, hogy valami van a fiúkban.
A német fiú, Langschein, a katedra előtt állott, igen elegáns volt, zsebkendő volt a bal zsebében, lila selyemkendő s igen kacéran csipkésedett ki belőle. Úgy állott ot, mintha táncrendező volna. A szemei vörös karikásak voltak s szőke bajuszát kis kefével kefélgette.
- Nagyon fess vagy.
- Na ja.
- Lumpoltál az este?
- Na ja.
Kiduzzasztotta a tokáját s ringatta magát a féllakkcipője sarkain s álmosan visszagondolt a remek estére. Egyáltalán nem is látszott gimnazistának, olyan volt, mintha az egyetemről jött volna haza. Fiatal fiú volt, de oly hirtelen nőtt a bajsza, ha akarta volna, nagyobb pofaszakállt viselhetett volna, mint a latin tanár, aki lobogó, széles oldalszakállal járt. Egy pozsonyi gyáros fia volt s valami romantika volt körülötte, mert voltak, akik tudni vélték, hogy szerelemgyerek. Mindenesetre mindig volt pénze s a német tanárnál lakott és a Kollmann-társasághoz tartozott. Kollmann ügyvéd fia tavaly végzett, de a szelleme még itt volt, ő volt az az úri fiú, aki felforgatta az egész várost. Vadászpuskával járt s ezzel nagyon imponált a parasztlányoknak, akiknek selyemblúzokkal hódította meg a szerelmét. Bor, billiárd, vadászkirándulások. Egyetlen fiú volt s az apja szemefénye. Ma már jogász Kolozsváron, de itt maradt a szelleme s ez azt jelentette, hogy az életben csak az a jó, ha egy fiatal diáknak gazdag papája van s az nem vonja meg tőle a magas havi zsebpénzt s abból fenékig ki lehet üríteni az élet minden örömpoharát.
- Mér vagy olyan rosszkedvű?
- Erre a marha Fieberra vagyok dühös. Hát kérlek, van nálunk egy kis cseléd s utána vetette magát. Az éccaka majdnem megcsípett.
Zalatnay Laci az első padban ült s a leckébe volt belemerülve, mert semmit nem készült s félt, hogy felelni fog. Nagy kétségbeeséssel olvasta a mai szöveget s látta, hogy egész csomó szó van benne, amit nem ismert pontosan, de most megütötte a fülét a Langschein szava s vér futotta el a fejét. A szemét lehúnyta s megszédült. Ő még soha életében ki nem mondott semmi ilyet, le volt benne fojtva minden vágy és minden feszültség s fantáziájában élte ki az erotikus álmokat. Hogy két fiú a füle hallatára ilyen egyszerűen és közvetlenül beszélt ilyen disznóságról, az úgy hatott rá, minha a felhalmozott és ledugaszolt puskaport felrobbantják.
Kis idő mulva ránézett a két fiúra. A német fiú csak most tűnt fel neki teljesen. Mintha egy férfi lett volna köztük, akinek egész más az élete, mint az övék. A másik, az egy komor, sasorrú fiú volt, idegen nevű, Sarkunak hívták. Ez is igen elegáns fiú volt, de nem oly gazdag, mint Langschein. Ennek is vörösek voltak a szemhéjai, igen rossz tanuló volt, de stoikus nyugalommal viselte a rossz bizonyítványt s csak valami kényszer miatt járt iskolába s egyetlen ambíciója az volt, hogy keresztül menjen ez osztályokon. Nem is tudott róla közelebbit. Ez az erős, vaskos fiú bizonyára soha egy könyvet el nem olvasott, de egyebet sem csinált, se nem tornászott, se a közdolgokban részt nem vett, idegenül járt-kelt közöttük s mindig szórakozott volt.
A két fiú tovább ment, az ablakhoz s ott előkelően s halkan beszélgetett. Ő megpróbált volna tovább tanulni, de nem volt képes odafigyelni. Sírni szeretett volna emiatt a romlottság miatt, ami ezekből áradt, fejét tenyerébe hajtotta s a feje görcsösen megfájult.
Alig vette észre, hogy a tanár bejött. Mivel mindenki tudta, hogy Fieber rossz képesítésű tanár s ma is még csak segédtanári minőségben van, az osztály nem igen állott fel.
A tanár meglehetős zajban írta be a szükséges adatokat az osztálykönyvbe, aztán megkérdezte a hiányzókat. Csak egy fiú hiányzott, de tízen kiáltották be a nevét.
- Mester úr, - mondta a tanár.
Mester felállott. Fölemelte a könyvet s mindjárt olvasni kezdte a német szöveget, rendkívül hibásan, magyaros kiejtéssel és akadozva.
Megkezdődött a szokott kínzás. A fiú, aki olvasni sem tudta Schillert, a szavakat még kevésbé ismerte, nyelvtanról fogalma sem volt.
A tanár kedvetlenül baklázott vele.
Laci ránézett a tanárra. Sovány, túlmagas ember volt, szőke és szögletes német, aki azonban itt nőtt magyar földön, azért nem tudott németül. Olyan ijedten nézett rá, ez a tanár cseléd után jár. Igen undorító volt elképzelni. Fiatal felesége van s kicsi babái, az egyik csecsemő, a másik is alig nagyobb és egy diákkal versenyez a konyhalány körül... Hát ez így megy? Talán nem is igaz. Még az volna a legjobb, ha nem volna igaz. De azt sem lehet hinni, hogy nem igaz. Szokták. A tanár is ember. Nagyon útálatos akkor az ember.
Nem mert sokáig ránézni, mert félt, hogy még felszólítja s annyira ellenszenves volt neki, hogy nem is akarta nézni és mégse tudott menekülni tőle, folyton visszatért rá a szeme s úgy vizslatta, mint valami szatírt. És milyen hallatlan buta. Semmit se tud. Ezt ismeri, ezt a szöveget, mert minden esztendőben azt verklizi, ennyit csak tudhat, de mért nem tud levizsgázni. A nagybátyjánál hallotta, hogy év elején beszéltek róla, hogy megint megy vizsgázni s azt beszélték a tanárok maguk közt, hogy nem fog tudni levizsgázni s csakugyan felsülve jött vissza Pestről. Nem is tartották meg a vacsorát, amit a kedvéért akartak rendezni, azt mondták, hogy meghült Pesten...
Nagyot sóhajtott s kinézett az ablakon. Nagyon kellemetlen ez az egész világ. Nagyon idegennek érzi itt magát. Senkije sincs, akivel érdemes volna jóbarátságban lenni.
A tanár most leültette a felelőt s nem szólt semmit neki. Új nevet keresett a noteszában s felszólította Jákóbot.
Erre ő egy kis örömmel nézett fel. Igen, ez az egy fiú van, akit szeret. Jákób egy tanító fia volt itt helyben, igen furcsa, csúnya zömök fiú, a feje is olyan zömök és lapos tetejű volt, mintha kalapáccsal rávertek volna. Szőkés kevés haja volt s kidomborodó, nagy homloka. Rendkívül széles vállai s oly rosszul áll rajta minden ruha, mintha vasvillával hányták volna rá. De ebben a koponyában sok furcsaság van. Komor és kedvetlen ember, aki nem tud nevetni s ha nevet, oly rossz, apró fogai vannak, hogy még csúnyább lesz. A bőre is olyan zsírfényű, mintha mindig izzadna s a legjobb tornász az osztályban. Tavaly volt egy érdekes esete. Az akkori nyolcadikosok az iskolaudvar hátuljában a tornaszereken gyakoroltak privát passzióból s egyikük sem tudta megcsinálni az óriás kelepet. Jákób ott volt. Mikor egy kis szünet volt, odament a nyújtóhoz, szokott merev magatartásával felkapott rá, szabályszerűen megcsinálta a nagy lendületet, s kétszer-háromszor egész testtel, ugyanazzal a merevséggel körülkelepelt s akkor leugrott és elment. A nyolcadikosok meg voltak sértve.
De neki tetszett ez a virtus. Rúdmászásban, kötélmászásban, távolugrásban Jákób volt az első évzáró vizsgán, futásban második lett s ő harmadik s erre nagyon büszke volt, bár tudta, hogy közelébe se juthat Jákóbnak, de neki szerencséje volt, Jákób viszont megbotlott, majdnem kibicsaklott a lába. A verseny után Jákób irgalmatlan volt vele szemben megengedett magának néhány viccet az ő rovására. Ezt nem szerette. Ő boldog volt, hogy Jákób nyert s Jákób irigyelte őt.
De ő, akiben tehetséget érzett, azt úgy szerette, mint a testvérét s nem rótta fel neki bűnül ezt sem.
(Folyt. köv.)