Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 22. szám · / · KODOLÁNYI JÁNOS: TÖRTÉNELEM

KODOLÁNYI JÁNOS: TÖRTÉNELEM
I.

A főtanácsos úr minden nap súlyos gondokkal ébredt. Úgy érezte, hogy az élete teljesen összezavarodott Bezárva az országnak ebbe a kis csücskébe, a Dráva-menti faluba, teljesen magára hagyva, már csak a véletlenben bízott s a véletlen soha, egyik nap sem érkezett el. Minden este azzal a gondolattal fordult falnak, hogy no, majd az éjszaka történik valami s mire felvirrad, egészen megváltozott világot fog találni maga körül - s minden maradt a régiben.

Elsősorban s legfőként azt remélte, hogy reggelre hült helyét találja a feleségének. Ez lett volna számára a rend és nyugalom kezdete. Útálta s gyűlölte a feleségét, hogy miért, azt nem tudta volna pontosan megmondani. Útálta, mert pesti nő, mert erős és hajlott az orra, mert hajnalban kel és vagdossa az ajtókat, mert holmi szerelmet vár tőle a tanácsos úrtól, aki pedig irtózik a szekszuális élet minden megnyilvánulásától, útálta, mert a világon van s mert húsz évvel fiatalabb az uránál, útálta, mert nagyot hall s mert első feleségétől származó lányára féltékeny. Mikor felébredt, az asszony robajos járását-kelését hallotta legelőször, ajtók becsapódását, pergő, hisztérikus beszédet... Na, vajjon mit talált ki megint? Borzasztó asszony! Bizonyosan a kocsissal, tehenessel veszekszik, hogy a kertet rendezzék máskép, mert néha rájön a rendezés, akkor felfordít mindent, semmi sem jó neki; elüldözi az embert a háztól... Isten, ments meg tőle valahára!

De a mentség is csak a véletlenen múlik. Mert még ha akarna is menni az asszony, akkor se mehetne. Itt ülnek a szerbek a megyében és semmi jel nem mutatja, hogy el akarnának menni. Amikor odaát kommün volt, még csak hagyján. Megkíméltek minden jóérzésű embert a vörös bitangok uralmától, fenntartották a rendet. De a kommün megbukott már s ezek még mindig itt ülnek. Végkép berendezkedtek. Elcsapták a régi jegyzőt és valami szerb jegyzőt hoztak. Átvették a közigazgatást. Ez a gyámoltalan nép meg tűri őket. Nincs a parasztban hazafiasság! Csak azt nézik, hogy a szerbek lefoglalták az állami birtokokat és nem vetnek ki adót a parasztokra. Senki, senki meg nem érti az ő nyomorúságát! A minisztériumból nem érkeznek levelek, budapesti újságot csak akkor lát az ember, ha valaki átcsempész egyet-egyet. Az itteni lapokat nem lehet elolvasni, szörnyű hazugságokat közölnek arról, hogy a szállítómunkások nemzetközi blokádot rendeltek el az ország ellen, meg hogy fehér terror van, meg hogy a békeszerződéseket alá fogják írni, pedig Apponyi jól az orruk alá dörgölte az igazságot antantéknak... Ki tudja, mit lehet elhinni és mit lehet várni? A malomtulajdonos mesélte, hogy a szerbeket fegyverrel fogják kiverni, ha két héten belül nem mennének maguktól, elmult a két hét és nem verték ki őket. Teljes zűrzavar és bizonytalanság... Mit várjon az ember az élettől?

Nagy sóhajjal felkelt és gépiesen kezdett öltözni. Legelőször cigarettát csavart finom szőke albán dohányból és mélyet szippantott belőle. Aztán ide-oda járt a hatalmas hálószobában, ahol egyedül aludt zárt fatáblák mögött. Aranysárga napsugarak szűrődtek be a táblák résein mint késpengék s át meg áthasították a homályt. A főtanácsos úr kissé kinyitotta a spalettát, hogy jobban lásson, cipői olyan ütemesen kopogtak a padlón, mint az óra ingája. Még a mozdulatai is automataszerűek voltak, évtizedeken át ugyanazzal a pózzal állt a tükör elé, hogy megfésülködjék, ugyanolyan mozdulatokat végzett a keze, ugyanazokat a kis utakat tette meg a szobában s ugyanúgy térült-fordult öltözés közben. Valami felületes szemlélő azt hihette volna, hogy a főtanácsos úr a világ legpontosabb s legnyugodtabb, legfegyelmezettebb embere, pedig ez a sok apró kimértség és bürokratikus pontosság csupán takarója volt szétzilált, bizonytalan, erőtlen életének.

Kilépett a szobából az ebédlőbe. Szemét megcsapta a ragyogó nyári napfény. Nyitva voltak az ablakok s beáradt rajtuk a zamatos falusi levegő. Odaállt az ablakba, kezeit ütemesen dörzsölgette egymáshoz, mint a sütkérező légy szokta a kockacukron, erős fogára fogta a cigarettaszipkát, szemét összehúzta, hosszú, csontos termete kissé meggörnyedt s úgy nézett ki az utcára. Fehérbiklás parasztasszonyok mentek szaporán a pékhez, fejükön egyensúlyozva a kerek szakajtót s hónuk alatt cipelve még egyet-egyet, barnalábszárú friss parasztlányok iparkodtak kapával a vállukon és fekete csöcsöskorsóval a kezükben a falu élete a rendes mederben folyt. Nem érzett a levegőben semmi szenzáció, nem kiabálta senki, hogy jönnek a magyarok, vagy hogy mennek a szerbek, sőt két szerb katona is hallgatott a gyalogjárón fegyvertelenül s a lányok köszöntötték őket, összeálltak velük beszélgetni, nevetgélni, miközben negédesen ringatták vállukon a kapát és meztelen lábuk újjával ábrákat huzigáltak a porban. A főtanácsos úr dühösen fújta ki a füstöt, elment az ablaktól és a cigarettát elnyomta a hamútartóban.

- Mikor jön már az a tetves reggeli, - dörmögte bosszúsan és járkálni kezdett, nem hagyván abba kezei összedörzsölgetését. Vastag gyűrűi csörögtek.

Hirtelen berobbant a felesége. A főtanácsos úr összerezzent, mint a bűnös, akit rajtakaptak valamin, mint a kisdiák, aki kamaszjátékot űz. Egész testében ridegen megmeredt és rábámult az asszonyra. Az zilált hajjal, kissé nyitott szájjal bámult rá a nyitott ajtóban. Mind a ketten szó nélkül, kimérten biccentettek. Aztán az asszony sebesen - hadarni kezdett:

- Hallottad, az istenért? Hallottad?

- Mit? Mit hallottam volna?

Egymásra meredtek.

- Persze, te nem hallasz semmit. Félkilenc és te még semmit sem hallasz. Nem is értem, hogy alhat valaki ilyen sokáig! Már mindenki fent van, az egész világ és te még semmit sem hallottál. Nem is egészséges az a sok alvás.

- Ugyan, kérlek, ne aggódj te az én egészségemért!

- Abban a korban, amiben te vagy, még nem kellene aggódni az embernek... De te...

Mérhetetlenül megvető pillantással mérte végig az urát tetőtől-talpig és a szája lebiggyedt. Ez a nyílt célzás a férfi férfiatlanságára vérig felháborította a főtanácsos urat. Elvörösödött, ökölbe gyűrte a kezeit s elfordult, majd legyintett egyet mérhetetlen undorral:

- Hagyd kérlek... Ne kezd megint előlről... Mondd már, hogy mit akarsz tőlem!

- Semmit... Ó semmit sem akarok tőled, hm! Légy nyugodt. Csak azt kérdeztem, hogy hallottad-e?

- Tedd be az ajtót! Huzat van! - kiáltotta a főtanácsos úr idegesen és nagyon kínos képet vágva, mintha a fogát húznák.

Az asszony féllábával becsapta az ajtót.

- Az éjjel agyonverték az öreg Benedeket!

- Kit? Kit vertek agyon?

- Az öreg Benedeket. Benedek Miklós apját. Nem hallasz jól?

- Agyonverték!... - bámult el megdöbbenve a főtanácsos úr. - A szerbek verték agyon?

Az asszony most már megállás nélkül hadart:

- Dehogy a szerbek verték agyon! A rablók! Kirabolták a malom pénztárát és az öreg Bendeket, aki abban a szobában aludt, fejszével agyonverték... Rettenetes, Gyula, rettenetes! Képzeld el azt a szegény asszonyt, agyonverték az apósát! Úgy találták meg reggel halva, a feje szét volt roncsolva és egy vér a padló, de egy vér!

A főtanácsos feldúlva hallgatta mindezt. Egy pillanatra megjelent előtte az öreg Benedek alakja, ősz feje, nyírott fehér bajusza és nyugodt lénye s látta, amint ott fekszik a feldúlt szobában, az ágya előtt a padlón, szétroncsolt koponyával, vérébe fagyva, kifacsart tagokkal, a sarokban a nyitott pénzszekrény és a szétszórt iratok... Minthogy ösztönösen irtózott minden emóciótól, a borzalmas kép lelke mélyéig felháborította, szabadulni szeretett volna tőle, de nem tudott. Dühös volt a feleségére, mert még ezt az újságot is tőle tudta meg. Összeráncolta a homlokát, tett egy-két lépést, majd kifakadt:

- Ez sem történt volna meg, ha magyar csendőrök vannak a faluban! Egymást érik a betörések gyilkosságok, ezek meg a markukba röhögnek! Mért nem fogják el őket, mért nem akasztják fel őket? Tetszik nekik!... Tűrik!... Hát ez már igazán tarthatatlan... Mért nem tesz valamit a kormány, mért nem küldi a hadsereget?

Ezzel már vajmi keveset törődött az asszony. Egy darabig állt az ajtóban, sóhajtozott, megtörölte a szemét, szipogott és így szólt:

- Rémes, szegény asszony... szegény Emma...

Aztán kiment, bevágta az ajtót.

A főtanácsos úr reszketett egész testében. Ez tarthatatlan állapot. Most megint rázuhant az elhagyatottság. Nem tudják odafent a minisztériumban, mit kell itt tűrni az embernek. Nem intézkednek. Nem tesznek már valamit. Minden éjjel rablás, gyilkosság. A multkor egy gazdag parasztot raboltak ki megásták a ház oldalát s mindent elvittek. Azelőtt a szomszéd faluban agyonlőtték a református papot, mikor este kilépett az ajtón, hogy megnézze, ki zörög a kecskeól körül. Fejbe találta a lövés. A főtanácsos úr szíve körül fagyadozott a vér. Pap, gazdag paraszt, malomtulajdonos... Csupa tekintélyes ember... Bizonyosan a szocialisták keze is benne van a dologban... A mult héten egy gazdag disznókereskedőt éjjel le akartak ütni az utcán fejszével, mikor hazafelé ment a kocsmából, meg is sebesült a homlokán, azt állítja, hogy ráismert a támadóban a malommunkások szervezetének elnökére... Mért nem írtják ki őket? Persze, a szerbek jóban vannak velük, a csürhével!

A kis mezitlábas cseléd behozta a reggelit. A főtanácsos úr kelletlenül fogott hozzá. Hosszú, csontos ujjaival kényesen vett ki egy kocka cukrot a tartóból s undorral hullatta a kávéba. Ennek a cukorkának is más volt a formája, mint a réginek. Vastag, tömör kocka, idegen tapintású. Sötét ábrázattal kevergette a kávét s tördelte a pirított kenyeret mellé.

Halkan s félénken belépett a lánya. Kezet csókolt a tanácsos úrnak s leült az asztalhoz. Vékonytermetű, ideges, élettelen arcú lány volt Margit, csak barna szeme volt szép, betegesen fényes. Ajka kipattogzott, mint az öregedő lányoké, akiket csillapitatlan vágyak hervasztanak.

- Az éjjel le sem húnytam a szememet, - kezdte Margit, reszketve egész testében. - Én megéreztem a szerencsétlenséget. Hallotta, papa, hogy mi történt? Rettenetes... Egyszer ide is betörnek és agyonvernek valamennyiünket!

- Ugyan már hogy törnének be! - mordult fel a főtanácsos úr dühösen. A lány kifejezte az ő félelmét is.

- Egyszer már megúsztuk, mikor a zöld káder rabolt és gyújtogatott mindenfelé, - folytatta félénken a lány s maga elé meredve az ajkát csípdeste ujjaival. - De másodszor nem fogjuk megúszni.

- Eh, ne beszélj szamárságokat!

Kis szünet állt be. Margit szolgalelkűen tisztelte az apját s nem mert neki ellentmondani. De a kínzó félelem nem hagyta békén s látszólag másra terelve a szót, beszélni kezdett:

- Megkapták már az erdőőrök a fizetésüket?

- Nem. Még nem kapták meg. Miért?

- Mert... mert akkor... - hirtelen elhallgatott, arca szinte hamúszínűvé vált, ajka rángott. Szaporán csipkedte az ajkát s rámeredt az abrosz szövésére. Igen, hisz akkor az erdőőrök összes fizetése, amit Magyarországból csempésztek át, bent van az irodában, a pénzszekrényben és elég ok arra, hogy betörjenek. és kiírtsák az egész családot! Már látta, hogy sötét alakok benyomják az ablaktáblákat, belépnek a szobába, az ő szobájába, ráugranak és megfojtják s aztán szétverik az apja fejét, mint az öreg Bendekét is.... Szemei elhomályosultak és úgy érezte, hogy lefordul a székről.

A főtanácsos úr sejtette, hogy mi leli a lányt, de nem akart róla beszélni. Dühös volt. Ő a kellemetlen dolgokat nem szerette tudomásul venni. Magában elkeseredetten szidta a kormányt, amely nem segít rajta. Félrelökte a kanalat s kifakadt:

- Nem lehet meginni ezt a kávét! Maholnap moslékot adnak az embernek!

- Hozzak másikat? - ugrott fel Margit szolgálatkészen.

- Hagyd. Megúnja az ember az életét is ebben a ronda világban, - felugrott, felkapta a kalapját s kiszaladt a szobából.

Kemény, hosszú lépésekkel mérte végig a folyosót. Belépett az irodába. Ebben a félreeső és pipafüsttől patinás, dohos szobában érezte magát egyedül nyugodtnak. Éveken s évtizedeken át itt folytak egyforma napjai a formátlan íróasztal, az iratszekrények és a horpadt dívány társaságában. Igazi kincstári szaga volt itt mindennek, nehézkes, otromba és ízléstelen hivatal volt ez, a hatalmas zöld cserépkályha mellett nagyokat sóhajtva aludt a vizsla s mikor belépett, egyet-kettőt ütött a farkával a festett padlóra üdvözlésképen. A főtanácsos úr leült karosszékébe, elővette szépen kiszítt tajtékpipáját, egy doboz dohányt húzott le a pénzszekrény tetejéről, lassan tömögette a pipát s rágyújtott. Alig végzett a művelettel s alig bocsátotta sötét gondolatait a kék pipafüst szárnyára, máris kopogtatás hangzott az ajtón.

- Lehet! - kiáltotta bosszúsan, mert irtózott minden idegentől.

Egy erdőőr lépett be. Udvariasan összeütötte a bakancsa sarkát s köszönt.

- Na, mi ujság? - kérdezte a főtanácsos úr.

- Nincsen semmi, nagyságos uram. Azt már tetszett hallani, hogy az öreg Benedek urat agyonütötték az éccaka.

- Hallottam.

- Furcsa időket élünk, nagyságos uram, - sóhajtotta az öreg erdőőr és lábat cserélt, megtörölte lekonyuló bajszát. - Ez lett a vége a háborúnak...

A főtanácsos úr legyintett.

- Ez hát, mert a sok bitangja nem tartott ki a harctéren, mind haza akart már jönni... A büdös parasztja!

- Az már igaz, nagyságos uram. Nem fült a foguk a háborúhoz. Mikor mink Boszniába vótunk, nem tettük le a fegyvert addig, amíg rend nem lett. Azonkívül jelentem azt is, hogy ma hajnalban kirabolták a Barna úr padlását és...

A főtanácsos úr megdöbbent. Kivette a pipát a szájából, kifújta a füstöt s bámult az öreg erdőőrre, aki ilyen váratlan fordulatot adott a boszniai okkupációnak.

- Mi? Micsoda?

- Igenis, nagyságos uram... Barna úr most a csendőrségen van, de majd be fog jönni és ü is jelentést tesz.

- Hogyan? Kik rabolták ki?

- Már alighanem a Györe Pista vót, a nyavalya törje ki a bitangját, ez is az ü munkája. Úgy lehet, hogy Benedek úréktól visszafelé gyüvet megálltak Barna úrnál és ott is végeztek.

- Hallatlan!

- Igenis, nagyságos uram, - mesélte bőbeszédűen az erdöőr. - Mire kiértek a faluból, lehetett három óra. Egyikük bement létráért Borostyánpusztára, aztán a létrán fölmentek a tetőre, kiszedték a cserepet s mindent elvittek. Hogy hogyan, mikép, azt csak a fölséges jóisten tudhatja. Elvittek, kérem, mindent. Az összes bakancsot, akit a mi számunkra rendöltek, három puskát, töltényt, aki ott dugaszba vót a szerbekök elül, szalonnát. Így történt...

A főtanácsos úr sokáig nem tudott szóhoz jutni. Barna erdőőr kint lakott az országút mellett, az erdőszélen, nem messze Borostyánpusztától. A rablók pokoli rátermettségét mi sem bizonyítja jobban, mint ez a rablás. Létrát loptak Borostyánból, elcipeltek a háztetőn keresztül mindent. A főtanácsas úrnak az volt az érzése, hogy láthatatlan hurok fonódik a nyaka köré s nem tud védekezni ellene. Dühösen járt-kelt a szobában összeráncolta a homlokát, nagyokat sóhajtott és sírni szeretett volna tehetetlen dühében. Mint valaha, régen, gyerekkorában, mikor az apja beiratta a gimnáziumba s otthagyta a városban, idegenek között, egyedül, önmagára utaltan. Mit kellene csinálni a csempészett pénzzel? Erre jó ő a kormánynak, hogy viselje a felelősséget az erdőőrei fizetéséért, akár az élete árán is. De tovább nem törődnek vele. Ott ülnek Pesten, a minisztériumok kényelmes, meleg karosszékeiben, pipáznak és politizálnak, eszükbe sem jut, hogy ideküldjék a hadsereget. Hogy megszabadítsák a lakosságot a gyötrelmektől...

- Jól van, Papp, elmehet, - mondta fáradtan.

Az erdőőr összeütötte bokáit s elköszönt.

*

Délben becsoszogatt Zsuzska néni, a páprádi öreg parasztasszony. Tetőtől-talpig hófehérben gyászolta már huszadik esztendeje az urát és tizenöt év óta a lányát. Mikor a főtanácsos úr meglátta az iroda ablakából szálas, férfias fehér alakját; nagyot sóhajtott:

- Na itt van megint az a vén dög!

Zsuzska néni dúsgazdag ormánsági asszony volt, nagy barátságot tartott a falubeli urakkal, bejárt jegyzőhöz, tanítóhoz, református paphoz s mikor a főtanácsos urat idehelyezték, már másnap megjelent nagy alázatosan, de mégis gőgösen, karján kis kosárral s tojást, főtt perecet, meg gombát hozott ajándékba. Bár szerényen a konyha felől került, jelezte, hogy az urakkal egy asztalnál szokott ebédelni s ezt elvárja a főtanácsos úréktól is. A kis kosár soha nem maradt el az apró ajándékokkal. Hetenként egyszer pontosan megjelent. Emberemlékezet óta nem változott semmit. Nem rokkant és nem fiatalodott, nem szaporodtak a ráncai és nem is volt frissebb, a szeme mindig egyforma sötét tűzben égett s mindig ragyogó fehér volt lenvásznaiban, mint valami arab Most is a konyha felé ballagott a hatalmas diófák árnyékában.

Ebédnél ott ült az asztal mellett. Nagy tisztelettel fogott kezet a főtanácsos urral, alig nyujtván három ujját. Éneklő hangon kérdezősködött egészségi állapota felől. A széknek egészen a szélére ült, balkezét ölébe nyugtatva, jobbjával a szájaszélét törölgetve. Olyan messze ült az asztaltól, hogy alig érte el.

Belépett a főtanácsos úr fia. Kezet csókolt az apjának, de nagyon kényszeredetten üdvözölte Zsuzska nénit. A főtanácsos úr kelletlenül szemlélte nagy fiát, aki fehér vászonnadrágban, nyitott ingben ült az asztalhoz s okos, barna szeme kissé gúnyosan tekintett körül. Mikor a főtanácsos úr fiatalember volt, nem mert volna apja jelenlétében ilyen nyáriasan s hanyagul leülni az asztalhoz. De hát ő már hiába beszél, ebben a fiúban semmi tisztelet nincs az apja iránt, külön életet él, véleményei vannak és vitába mer bocsátkozni vele.

- Jaj, tekéntetös uram, halli-e, mejen csoda történt velem mamá röggel a páprádi erdőben! - kezdte Zsuzska néni gyönyörű ormánsági kiejtéssel, vett két kanál levest és jó távol a tányérjától, áhítatosan nézte. Margit már előre örült az elbeszélésnek és várakozásteljesen nézte Zsuzska nénit, míg a főtanácsos úr felesége kiosztotta a levest. - Hát amint gyüök bé a falu felé, mellém lép egy embör, olyan derék embör, szálas, erős, igön-igön derék embör. Osztán illendően köszön. Én is köszönök, mondom: jaó napot, eédös fiam! Hát aszondi, hogy merre közelébb Vejti? Mondom eén, csak gyüjjön velem egy darabon, majd osztán megmutasztom. Hát csak mennyünk az erdőn körösztül, osztán beszélgetőzünk. Hogy hát há meék, mi járatba vagyok. Mondom, ede gyüvök a tekéntetös úrhon ni. Azt mondi erre, gazdag embör-e a tekéntetös úr? Mondom, ki tudhassa azt vaj, de nagy úr, az álam emböre, béjáratos vagyok hozzá, az asztalánál eszök. Hát így mennyünk, beszélgessünk. Egyször osztán megáll, osztán aszondi: na Zsuzska nene, tuggya-e, kivel ment maga együtt? Nem tom én eédös fiam, ha meg nem mondi. Hát a Györe Pistával, ismeri-e ütet? Oszt rámnéz, osztán nevet. Jaj neköm, ezörször jaj! Majcsak hogy össze nem estem ott nyomba! A Györe Pistával mentem az erdőbe! Jaj! Én fölségös jó atyám, akár meg is ölhetött vóna, ki is rabolhatott vóna!

- Miért, pénzt is hozott magával Zsuzska néni? - kérdezte ártatlan képpel Zoltán, a fiatalember, miközben Margit egyre sápadtabb lett és a főtanácsosné levegő után kapkodott.

- Jaj, még az vót a szöröncsérn, hogy pénzt nem hoztam magammal! - hajtogatta a fejét Zsuzska néni.

- Aztán kérdezte, hogy van-e nála pénz?

- Nem kérdözte az, de tutta, tud az mindönt, a zsivány!

- Nem lehetett az a Györe Pista, - kételkedett az asszony. - Hiszen éjjel agyonverték az öreg Benedeket, csak nem kószált utána egyedül az erdőn?

Zsuzska néni indignálódva magyarázta, hogy csak a Györe Pista lehetett, mert éppen olyan volt. Erős, zömök ember, fekete bajusza van, nyírott feje, csizmában jár és fejsze van nála.

- Favágó lehetett, - vetette közbe Zoltán. - Györe Pista tán nincs is.

Zsuzska néni olyan volt, mint a vén indiánok. Soha nem fejezte ki érzelmeit a jelenlevők véleményével szemben. Csak a szeme lobogott feketébben a sértődöttségtől. Szaporán, énekelve beszélt. S néha-néha, mintha orvosságot venne be, egy kanál levest emelt a szájához. Az ebéd, ha Zsuzska néni ült az asztalnál, órákig elhúzódott. Nem lehetett sietni.

- Igaz-e vaj, hogy az a Györe komongyista? - kérdezte Zoltántól

Zsuzska néni.

A fiatalember nevetett.

- Pedig úgy lehet ám, hallik-e, mer a szegény embört nem bánti, csak a gazdagot. Azt mondi a jegyző úr, hogy komongyista, mer még egy szegényt se rabolt ki. Lá, a szegény Benedök úr is gazdag vót. Meg gazdag embör Tóth Mátyás is; akit mút éjjel kiástak. Hutyan van az, hogy szegényet egyet se bántott idáig.

- Ebben igaza van Zsuzska néninek, - jegyezte meg a főtanácsos úr felesége. - Máskép nem lehet megmagyarázni.

Zoltán nevetett, de nem szólt semmit.

- Csak nevess, - mondta Margit babonásan. - Majd egy éjjel téged is agyonvernek!

- Juj, az istenért, Margit! Hogy mondhatsz ilyet! - borzadozott a mostohaanyja.

Zsuzska néni aztán, nagy pontossággal elmesélte, hogyan találták meg Bendeket a pénzszekrény előtt. Még akkor is a szekrény kulcsát szorongatta a kezében, mikor halva volt. Ilyen derék öreg ember. Védte a fiáét. Azért aludt az irodában, hogy ki ne rabolják. Igazán bátor ember volt. Ő, Zsuzska néni, egy világért sem aludt volna ott egyedül.

Aztán újra elmondta, hogyan halt meg a lánya, a leggyönyörübb lány a megyében, hogyan temette el diófakoporsóban, a kriptája olyan, mint egy szoba, benne van az almáriom is és minden ruhája, a fényképe ott áll az almáriomon és tele van a kripta virággal... Milyen szép, milyen csudálatos. Az ő koporsója is elkészült már régen, ott van a padláson, a halotti ruháját is kikészítette, ha meghal, a lánya mellé teszik a szép kriptaszobába s akkor találkozni fognak. Monotón, éneklő hangja úgy szólt, mint temetésen a dobpergés, a szoba megtelt hervadó virágok illatával, kriptaszaggal, forgácszamattal. Tűrhetetlen nyomás nehezedett az egész családra, a főtanácsos úr szeretett volna kimenekülni már, de nem lehetett befejezni az ebédet, mert Zsuzska néni jéghideg nyugalommal és lassúsággal vitt egy-egy falatot a szájához.

Zoltán itt-ott ártatlan kérdéseket tett fel, megjegyzéseket hullajtott a beszédébe.

- Mondja, Zsuzska néni, mennyi most a földadó?

- Azt csak a jaó isten tudhati, hutyan vetik ki mamá az adót ezök a szerbekök, - sóhajtott az öregasszony izgatottan.

- Nem sokáig vetik már, - vetette közbe a főtanácsos úr dühvel.

- Mér tekéntetös uram, hallani valamit, hogy gyünnek a magyarok? - fordult Zsuzska néni rosszul palástolt idegességgel a főtanácsos úrhoz.

- Örülne, úgy-e Zsuzska néni, - gúnyolódott Zoltán. - Bizony, mindenki nagyon örülne.

Ezek a megjegyzések nagy zavart keltettek. A főtanácsos úr akasztófára szerette volna küldeni a vénasszonyt, a vénasszony a fiatalembert. Végre befejeződött az ebéd, a főtanácsos úr szaladt ki az irodába, Zoltán meg körútra indult a faluba a parasztok közé. A három asszony ott maradt a szobában és rémmeséket mondott egymásnak.

Zsuzska néni csak egy volt a sok ezer közül, aki látta Györe Pistát. Egy öreg paraszt, aki berúgva iparkodott a szőlőhegyről a faluba, szintén találkozott vele, mint mondta: szeép, derék embör vót, megfogta a karomat, osztán úgy támogatott, míg le nem eértem a hegyrül... Csak lent az országúton kérdezte meg: tudja-e, Samu bácsi, ki segétött magának? A Györe Pista. Mikor az öreg ezt elmesélte este a kapuban, mindenki álmélkodott, rémüldözött s egy lány felkiáltott, hogy ő tudja, ki kért tőle inni a korsójából a kukoricaföldön. Györe Pista. A legbámulatosabb az volt a dologban, hogy a rabló hihetetlen gyorsasággal változtatta tartózkodási helyét. Ugyanaznap éjjel Siklóson tört be és Kákicson bontott falat. Valószínűleg lóháton járt, noha senki sem látta lóháton. Egy ember akadt csak, aki találkozott vele a szentiváni vásárban; óriási fekete csődörön ült, de ezt nem hitte senki; mert egy muraközi csődör mégis nagy dolog...

Zoltán falubeli csavargásai során benézett a parasztokhoz és elbeszélgetett velük a dologról. A falu fel volt kavarva. A gazdag parasztok úgy jártak-keltek, mint akik előtt felolvasták a halálos ítéletüket. Némelyek a kapuban álltak és elkeseredve lármáztak, rázták az öklüket s káromkodtak.

- Mamá nem hajthati álomra a fejét nyugodtan, akinek vagyona van! Ezt köszönhessünk a cocálistáknak! Fön kéne akasztani minnyát! - kiabálták dühösen.

Voltak olyanok is, akik egyenesen Zoltánt tették felelőssé a rablásokért. Egy asztalos, aki egyedül uralkodott a környéken és gyalázatos bútoraival, ajtó- és ablakrámáival, melyek két hét alatt megvetemedtek és meghasadtak, nagy vagyont szerzett, segédekkel végeztette el a munkát s maga éjszakákon át ferblizett a kocsmákban, nekitámadt az utcán. Gúnyosan kérdezte:

- Na, Zoltán úr, meg van elégedve? Nemsokára a maga apja következik!

Egy sváb kőműves, igen gazdag ember, aki már csak felügyelt az építésnél, keserűen vágta oda neki:

- Mindég mondtam, hogy az idálisták teszik bennünket tönkre! Maga mindég idálistának mondja magát...

Zoltán nevetett. Legyintve ment tovább s a lelke mélyén megvetette őket. Csak az markolt bele fájdalmasan, hogy köszönt egy jogász barátjának s az nem fogadta köszönését. Megdöbbenve nézett utána, míg csak el nem tünt a kocsmaajtóban, ahová kártyázni ment, aztán azzal vigasztalta magát, hogy tévedés van a dologban. A gyógyszerész fia jött vele szembe. Elébe állt s megszólította:

- Hogy vagy, Dódi? Mentek-e a Drávára?

Az elegáns, karcsú fiatalember szúrón ránézett, elfordította a fejét s továbbment. Zoltán, mint akit váratlanul pofonütöttek, megállt és elsápadt. Az első pillanatban alig tudta magát visszatartani, hogy utána ne ugorjon és le ne üsse a sapkáját. De aztán nyelt egyet és megdöbbenése csodálkozássá vált. Az emberi ostobaságnak ekkora mértéke bámulatba ejtette. Ő hitt az észben, az ember természetes jóságában és ösztöneiben s amikor efféle elképesztő dolgokat tapasztalt, mindig álmélkodott. Magyarázaton törte a fejét. Miközben továbbment a poros, napfényes utcán, melyet jólesően árnyékoltak a sötétzöld szederfák, azon gondolkozott, hogy mi csavarhatta ki ezeknek az embereknek az eszét. Szegényeknél, földhözragadtaknál nem tapasztalta a butaságnak olyan mértékét, mint a jómódúaknál. Az ő ostobaságuk inkább az állati béketűrésben és közömbösségben nyilvánult még, ez a támadó, veszedelmes, ártó butaság csak bizonyos osztályok kiváltsága. Úgy érezte, hogy van egy bizonyosfajta osztálybutaság s ez abban nyilvánul meg, hogy osztályérdekekből nem vesz tudomást nyilvánvaló tényekről és logikai hibákról.

Bement egy udvarba, ahol szegényes földes szobában lakott Kerekes János napszámos. Az öreg egyedül ült otthon, felesége elment kukoricát kapálni. Kerekes alacsony széken ült a konyhában és csalánt vágott a kacsáknak. Lába be volt kötve piszkos rongyokkal, mert beleszaladt a fejsze az erdőn. Mikor Zoltán belépett, fel akart állni, de a fiú visszanyomta s maga is letelepedett a küszöbre. Cigarettát csavart, átnyujtotta a dohányszelencét az öregnek s rágyujtott. Az félretolta a csalánt, fekete bütykös ujjaival lassan csavargatta a cigarettát, aztán udvariasan megköszönve a dohányt, pöfékelni kezdett.

- No, János bácsi, mit szól a legújabb eseményhez? Az öreg Benedek halálához?

- Láttunk má ejent, mikor a szegénylegényök uraskodtak errefelé is. A gazdagok akkor is nagyon a nép nyakán vótak. Most is csak úgy van.

Csendesen elbeszélgettek Rózsa Sándorról és Patkó Bandiról. Az öreg igen érdekes képet festett a régi Ormánságról is, amikor a házak között még nem voltak kerítések, a falu lakossága közösen dolgozott, nagy áradásos területeken kézzel fogták a halat és tavasszal csónakon jártak át egyik faluból a másikba. Ez a vén napszámos; aki elsőnek lépett be a délbaranyai szociálista szervezetbe, fél lábával még a régi jobbágyi időkben élt, fél lábával meg benne állt a legújább s legmodernebb társadalmi rendben, olyan nyugodt és világosfejű ember volt, noha semmit sem olvasott, hogy mindent meg lehetett tanulni tőle. Zoltán sokszor órákig hallgatta, mint valami meleg, duruzsoló kályhát télen és minden világossá vált előtte. Kerekes a tenyerére tette a dolgokat, indulattól mentesen vizsgálta meg és azonnal rátapintott a lényegükre.

Hadd lássam a sebét, - szólt később a fiatalember, amikor jól kibeszélték magukat.

Lebontották a kötést. Piszkos vásznak hullottak a földre s előtünt a mély, vörös seb, melyet jódtinktura festett barnára. Az öreg úgy fogdosta és nyomkodta a lábát, mint egy fadarabot, meg se szisszent.

- Lassan gyógyul, - jegyezte meg a fiú, mikor alaposan megvizsgálta.

- Öreg vagyok má, lassabban gyógyél a seböm. Míg fiatal az embör, mindön sebe gyorsabban forr.

- Van még jód?

Az öreg átsántikált a szobán s egy vakablakból előkotorta a tinkturás üveget. A fiú szépen beecsetelte a sebet és friss vászonnal bekötötte.

- Ha kell, adok pénzt jódra, - mondta, mikor visszaült a küszöbre.

Az öreg nem vágott hálálkodó, vagy megható képet. Tudomásul vette a segítséget s csak annyit mondott:

- Még elég lesz egy darabig.

- Holnap újra bekötöm.

- Jó is lesz, hadd mehetnék má dógozni.

Zoltán, mikor kilépett az öreg szobájából, nagyon vidámnak és könnyünek érezte magát. Mintha megnyílt volna előtte az élet minden titka. Világosan látott. A barátait, akik nem köszöntek neki, sajnálta és mosolygott rajtuk. Elindult a gőzmalom felé.

A malomudvaron semmi sem mutatta a tragédiát. Kocsik álltak szerteszét a feltaposott, salakos nagy téren s várták, hogy rájuk kerüljön a sor. Édesbeszédű ormánsági menyecskék tréfálkoztak a gabonás zsákokon. A fehér téglaépület rengett s duruzsolt a gépek munkájától, a hűtőn csurgott és gőzölt a melegvíz, a kemény ontotta a füstöt, a munkások lisztes ruhában sürögtek és zsákok siklottak le a csusztatón az alant álló szekérbe. Kövér muraközi lovak toporzékoltak a legyek csípései miatt. Csak hátul, a lakáshoz vezető ajtónál volt egy kis rendellenes sürgés, szerb csendőrök vitatkoztak, a verandán megjelent a malomtulajdonos kövér felesége kisírt arccal és vörös orral, a sarokszoba be volt függönyözve. Zoltán odament.

- Kezét csókolom, Emma néni, - köszöntötte Benedeknét.

Az asszony kedvetlenül, némán bólintott s odanyujtotta kövér, párnás kezét, amelyet gyűrűk és karperecek díszítettek s a visszafojtott zokogástól alig tudott szóhoz jutni. .

- Látja, Zoltán... milyen csapás... rettenetes...

- Be lehet menni?

- Jaj, talán ne is menjen be... rettenetes, szegény papa, szegény papa...

De a fiatalember bement. Kiváncsisága hajtotta előre. A befüggönyözött szoba ajtajában, az ajtófélfához dőlve sirdogált a megholt unokája, csinos, tízennégyéves lányka. Zoltán megsajnálta.

- Ne sirjon, Emmi, - mondta neki ostobán. Miért ne sirjon? Hiszen agyonverték a nagyapját...

Belépett a szobába. Először nem látott semmit. Majd észrevette, hogy az ablak közelében áll a hatalmas termetű, borotváltarcú Benedek és a szivarját rágja. A padlón térdelt egy szerb csendőr és négykézláb mászkált a szobában, nagyképűen belesett a bútorok alá és hümmögött, szerbül káromkodott. A halottat csak ezután fedezte fel Zoltán, ott feküdt az ágyon, végig letakarva fehér lepedővel. Ellenben a vértócsák, mint fekete tintafoltok, azonnal a szemébe ötlöttek és nem is voltak olyan borzalmasak, amilyeneknek a regények leírják őket. Mint fekete árnyék terült el a vér a hatalmas Wertheim-szekrény előtt, mutatván, hogy az öreg utolsó lehelletéig védte a vagyonát s csak feldaraboltatása árán vehették el tőle a kulcsot, melyet a feje alatt tartogatott. Zoltán egyszerűen nem értette a természetellenes hősiességnek ezt a fokát. A magántulajdon beteges szerelme, perverz imádata volt ez, inkább visszataszító és megdöbbentő, mint felemelő.

Halkan köszönt, de senki sem törődött vele. Egy darabig nézte a szobát, a vérfoltokat, a letakart hullát az ágyon, a szerb katonát, amint újra meg újra elülről kezdte a vizsgálódást, úgy szimatolva és mászkálva négykézláb, mint a vizsla. Aztán kiment a szobából.

Úgy elmerült gondolataiba, hogy észre sem vette, hol van és merre megy. Valóban, furcsa világba csöppent. A kavargó harc szédítő körhintája keringett körülötte. Tizenötéves volt, mikor kitört a háború. Az egész eleinte részeg, felpántlikázott parasztok felvonulásából, háborús újságcikkek áradatából, a falubeli hölgyek szorgalmas tépésgyártásából és rettenetes szóbeszédhalmazból állott. Egyébként folytatódott a béke. A gazdag parasztokat, a jegyzőt, papot, Zoltán apját, az orvost, gyógyszerészt, gőzmalomtulajdonost, bérlőt, a társadalom nélkülözhetetlen támaszait felmentették, az iskolában esténként összegyűltek a hipokrita vénasszonyok és tépést csináltak, a gyerekek és felnőttek szavaltak... Azután Zoltán beállt a Vörös Kereszt városi szervezetébe és kiment az állomásra sebesülteket fogadni. A Vörös Keresztben éppen olyan hipokrita vén hölgyek rendelkeztek, mint amilyenek a faluban tépést gyártottak. A fiúk jártak az állomásra és útközben elszívták a cigarettákat, megették a befőtteket és felültek a tolókocsikra. Mikor azután becammogott az első vöröskeresztes vonat és az ápolók leszedték a sebesülteket a vagónokból, Zoltán körül egyszerre nagyot fordult a világ. Minden íze-porcikája át volt itatva a Kárpátok szentségétől, az ellenség alávalóságától és a győzelemtől. Ahogy azonban meglátta azt a katonát, akinek tőből metszették le két karját-lábát s az egész ember nem volt egyéb, mint lihegő, nyöszörgő csonk, elsápadt, szeméből kiperdült a könny s anélkül, hogy tudta volna, megindult benne a fogalmak átértékelésének folyamata. Még megkérdezte egy katonától, aki haslövést kapott, hogy «győztek-e», - de már nem álmélkodott a katona válaszán, aki nyögve szólt:

- A rosseb egye meg az egész komédiát! Nem győz itt senki, csak az ördög!

Később azzal kínozta magát, hogy kikisérte a menetszázadokat az állomásra. Elől csattogott a zenekar és villogtak a rézhangszerek, a karmester botja imbolygott a fejek fölött, hátul kedvtelenül, görcsösen vonszolták bakancsaikat a katonák, meggörnyedve a rüsztung alatt, összeszorítva a szájukat és nem válaszolva a sorok mellett baktató parasztasszonyok siránkozásaira. Zokogó női sírás keveredett össze a pattogó indulók ritmusával és a kisfiú ment, ment a századok után s lelkében mondhatatlan düh és kétségbeesés gyülemlett fel. Ilyenkor nem aludt egész éjjel, az ideáljára gondolt, egy matrózruhás, piros hajszalagos kislányra és fülében zengett az induló és a jajgatás.

Anélkül, hogy észrevette volna, teljesen átalakult. Mindennek megszünt, vagy megváltozott az értelme és ő bujta a könyvtárakat, hogy új értelmet találjon. Vitába szállt tanáraival s ezért más városba kellett mennie. A kommün alatt nyolcadikos diák volt s megválasztották az iskoladirektórium elnökének. Tanárai egyszerre nagyon megszerették, könyveket adtak neki és vitatkozva sétáltak vele az utcán. Az iskolából kirekesztett hittanár azt magyarázta neki, hogy ami most történik, az harc az Isten ellen, ő pedig lelkesen fejtegette, hogy egészen újjá kell alakítani az életet és előlről kell kezdeni mindent. Cipőt és szövetet osztott a szegény diákoknak és késő éjjelekig dolgozott az új tanítási módszer zavartalan megszervezésén. A direktor vele tárgyalt és őt kérte meg, hogy tartson rendet. Azután minden egészen másként végződött, mint ahogy ő naivan gondolta. Egy nap összedőlt minden, az emberek arca megkeményedett, lakásadónője feljelentette a románoknál, neki menekülnie kellett. Egy vidéki rokonához ment, bezárkózott a szobájába és egész nap apatikusan feküdt a díványon, tenyerébe rejtett arccal és fetrengve a kíntól. Ismét megszünt mindennek az értelme. Rettenetes nyomás fekünt rá, akasztófákról álmodott és bosszúról olvasott a lapokban. Egyik tanára főbelőtte magát, a másiknak nyomaveszett, osztálytársai közül nem egyet látott az utcán egyenruhában s elkerülte őket. Végül hazament Baranyába, az apjához.

Apjára úgy nézett, mint az idegenre. Megváltozott és új ember állt előtte, belegabalyodva a szerencsétlen házasság hinárjába és tehetetlenül vergődve benne. Rettenetes családi jelenetek tanuja lett. Mostohaanyja gyűlölte Margitot, a hugát, féltékeny volt rá. Margit titokban a mostohaanyja szörnyű halálát kívánta és Zoltán szobájában sírta ki magát éjszakánként. A főtanácsos arisztokratikus elzárkózásban remélte, hogy minden visszakapja régi értelmét, hogy visszajön a háború előtti világ s csak úgy, magától, minden beavatkozás, felelősség, állásfoglalás nélkül egyszerre, nehéz álomként meg nem történtté válik a házasság, a saját tehetetlensége, a politikai és gazdasági zűrzavar, az ő kedvéért, egyedül az ő kedvéért. Zoltán néha beszédbe elegyedett az apjával; de az öreg az első ellentmondásnál reszketett, kapkodott, felugrott a székről s bevágta az ajtót. Így aztán alig beszéltek már egymással. Minden összekuszálódott Zoltán körül, fogalma sem volt róla, hogy meddig kell még odahaza ülnie, milyen pályára menjen s egyáltalában, hogy menjen el innét. Senki tanácsot nem adott, senki nem tárta fel előtte a világ igazi képét, senki nem tette próbára az érveit. Lassanként kiszakadt a társadalomból, sehová nem ment, észrevétlenül kiközösitették maguk közül azok, akik vasárnaponként hol zsúrt rendeztek, hol halászlével egybekötött kirándulást a Drávára.

Zoltán minden idejét a könyvek és a parasztok között osztotta meg. Reggel már fent ült valamelyik parasztszekéren és trágyát hordott a földre, jókat nevetvén magában, ha valamelyik uri ismerősével találkozott, aki az orrát fintorgatta. Vagy kint segített szénát forgatni a réten a sűrű napfényben, favillával rakta a szénásszekereket, kévét cipelt a keresztekhez. Fent ringatózott a hatalmasan megrakott kocsik tetején az illatos szénában, vagy a ruganyos buzakévéken. Piszkos ingében és nyűtt nadrágjában majdnem parasztnak érezte magát. Amikor este betette a lábát apja tág, hűvös és zárkózott kincstári lakásába és istállószagot, szénaillatot hozott magával, apja elfordította a fejét és rosszalóan huzta össze szigoru szemöldökeit. De hát megpróbálta Zoltán eleinte, hogy úgy éljen, ahogy a falu uri társasága élt, sakkozott és kártyázott eleinte a barátaival, de majd megölte a tétlenség kínja. Mig rá nem jött, hogy a parasztok közt nagyszerűen érzi magát, ha kisöpör egy istállót, amelynek gazdája kint kapált a földön, a parasztlányokkal űzött tréfálkozások pompás nevetést fakasztanak benne s minden olyan egyszerűvé és kézzelfoghatóvá lett előtte. Renegát volt Zoltán s ezt éreztették vele s ő maga sem tagadta, sőt büszke volt rá.

Mikor most kilépett a malomudvarról, az volt a határozott érzése, hogy azok odabent nem tudják megérteni, miért pusztult el az öreg Benedek, miért kellett meghalnia. Bűnt szimatolnak és keresik a tettest. Holott a dolog rendkivül egyszerű. Nem a gyilkosban kell keresni a végső okot, hanem magában az öreg Benedekben. S még talán őbenne sem, hanem az öreg Benedek társadalmában, egész világában. Miközben ezen töprengett, befordult egy nyitott udvarra, barátságosan köszöntve az embereket. Négy család lakott itt s a régi jobbágyi idők módjára egy udvarra nyilt négy különböző tulajdonban levő ház. Egy vastag, meddő, pártában maradt vénasszony ridegen köszöntötte, lent, az alsó épület küszöbén bocskoros vén paraszt ült fehér gatyában, ormánsági ingben s fején zsíros kerek kalappal, az nagy szeretettel köszönt neki s a kalapját is megbökte fekete ujjával. Zoltánt különösen a vének szerették. A másik oldalról harsányan kiabált felé egy idegenből jött kádár, míg az alább következő kis ház tornácán pirospettyes ruhában megjelent egy lány s tejesköcsögből enni adott a macskáknak.

- Szervusz, Juliska! - kiáltotta örömmel Zoltán.

- Szerbusz, Zolti, - kiáltott vissza a lány is jókedvűen.

Kezet fogtak. Juliska erős, koránfejlett ormánsági lány volt, egy kicsit szeplős, de szép, vastag bronzos hajfonat csüngött a derekáig és a nyaka, térde, melle tejfehér volt, ahol meg nem fogta a nap.

Elébefutott egy kis feketebundás kutya és lehevert a földre, majd felugrott s forgott, mintha a farkát kergetné.

- Látom, eteted a macskákat. De hát a kutyára nem gondolsz?

- Szerezzön magának, - vetette oda a tizenhatéves lány hetykén s kacéran.

- Majd megharagszik a macskára, aztán megharapja.

- Nem feél az a macska teőlle!

- Hol van anyád?

- Nem gyütt még haza kapálatbul. Te, Zoltika, hallod-e segéthetnél neköm ellátni az istállót, kedvesöm! - kunyorált neki Juliska éneklő hangon.

- Persze, hogy segítek. Na hallod.

- Akkor jaó, akkor jaó! Ott van a hamvas fönakasztva a gerendára ni! - kiáltotta a lány s izmos lábaival ugrott és futott az istálló felé. Zoltán leszedte a hamvast, vállára dobta s futott utána.

Fogták a vesszőseprőket s bementek a tehénistállóba. Két kis borjú bőgött rájuk a jászol mellől. Jó hűvös volt ebben az ősrégi építményben, amely régi módszer szerint tölgygerendákra volt emelve és zsuppal volt, födve. Egykettőre kitakarították az istállót s közben a lány elmondta hogy tegnap éjfélkor jöttek haza a folyóról, nagyszerű volt a víz hogy Csicsó Mári szeretne kibékülni vele, de ő nem akar, hogy holnap kimegy a szőlőbe és Zoltán is elmehetne vele, úgyis egyedül lesz Zoltán elmesélte, hogy mit látott a malomban. A lány minduntalan felkiáltott:

- Júj, neköm! Veér! Te láttad az öregöt! Júj, neköm!

- Na, mast má nem csali az emböröket az őrletéssel, - mondta végül, mikor a rémülete elmult. - Nagy gazembör vót szegén... De hát mér nem hatta inkább a pénzit?

Fogta a «vonyigót», a szalmahúzó rudat, melynek csáklyaszerű szigony van a végén, Zoltán vette a hamvast s lementek a kertbe szalmáért. Közben a lány almát szakított egy fáról s adott a fiunak. Erős fehér fogaival hersegve ette az almát, leve kicsurrant duzzadt ajkai közül.

- Mondd, ett leszöl búzahordatkor? - kérdezte.

- Itt hát.

- Gépöletkor is?

- Akkor is.

Leterítette a hamvast, beledöfte a vonyigót a szalmába. Nagy halom szalmát rángatott ki a kazalból. Meleg volt, a nap pirosra festette a környező kertek fáit. A fiú leült a lány mellé a szalmára s nézegette vaskos lábszárait. Csak egy szál ruha volt Juliskán, melle keményen domborodott alatta és teste melege átizzott a vásznon. Zoltán magához húzta a fejét s csókolni kezdte. Juliska vihogott, forgatta az arcát, mellének feszített kezével taszigálta, a fiú nevetett, huzakodni és hemperegni kezdtek, a friss szalma zizegett alattuk, a kert végében furulyázott egy rigó. Ide-oda hemperegtek, nevettek, csillogott a szemük. Végre a fiú két vállra nyomta a lányt, kezeit lefogta és Juliska hasztalan erőlködőtt, szoknyája felcsuszott a combján, rugkapált, de nem tudott kimenekedni

- Most mit csináljak veled, mi? Ná? Úgy-e, most nem tudsz mukkanni, mi? - kötődött vele a fiú.

- Eressz hát, te gazembör!... Te ördög!... Meglátik!

- Mit látnák meg?

- Hát... hát... - és pirosan nevetett.

Zoltán ráborult és vadul csókolta. Jó íze volt a lánynak, erős volt a teste, ahogy vonaglott a kezei alatt, jó vászon- és testszag áradt a ruhájából. Csakhamar elernyedt, lihegett és sóhajtozott, nem védekezett tovább, hanem merészen visszaadta a csókokat és borzongott egész testében. A kertek között nem járt senki. Aranyos gyümölcsök csillogtak a fákon, egy-egy sárgarigó, mint elhajított aranyrög suhant át a zöld galyak sötétjén, a szalma hűvös volt és ruganyos, a fűvön libák hófoltjai fehérlettek távolról. Mikor megelégelték a játékot, kócosan, pirosan és rendetlenül ültek még egy kicsit egymás mellett, a lány lesütött szemmel igazgatta a haját és szoknyáját, Zoltán, egész lényében ujjongva s boldogan, derekára tette a karját és nevetve nézte.

- Jaj, siessünk, még fön kell vinni a szómát! - kiáltotta Juliska s hirtelen nagyon fürge és szorgalmas lett, felugrott, lerázta magáról a szalmatöreket és összefogta a hamvas négy csücskét. De miközben lehajolt, hogy vállára emelje a szalmacsomót, visszanézett Zoltánra és a szeme égett a mámortól s vidámságtól.

- Majd én, - mondta a fiú, megsimogatta a lány combját s felkelt, egy mozdulattal hátára dobta a terhet s elindult felfelé az úton. Juliska vitte a vonyigót és kissé hamisan énekelt:

Dráva partján csak egymagam halásztam,
Száraz ágon ződ levelet találtam!

Mire elvégezték az almolást, hazaérkezett Juliska anyja, egy kistermetű, szelid, biklás asszony s letette a kapát, korsót a pitvarban. Zoltán nagyon szerette ezt az asszonyt. Félig-meddig szinte az anyját látta benne. Az asszony is kedves volt hozzá, tanácsokat kért tőle, vigasztalta, ha szomorú volt, nem úgy, hogy sajnálkozott rajta, hanem bebizonyította előtte, hogy mennyire haszontalan dolgokon szomorkodik. Félig-meddig talán az a merész gondolat is megfordult a fejében, hogy Zoltán feleségül veszi Juliskát. Erről sokat évődtek, de mindig a dolog humoros oldalát élezték ki s az asszony maga is mondogatta, hogy szamárságot beszél.

- Jaj, de kifárad a szegén paraszt, - jajgatott az asszony. - Mast még az istállót is el kell látani. Megen sömmit se csinát ez a lán. Lusta ez, el ne vegye feleségül, Zoltán!

- Isten ments! - szabadkozott a fiú. - Egész délután a macskát etette!

- Mondom!

Lement az istállóba, ők kuncogva kisérték. Mikor belépett az ajtón, összecsapta a kezét.

- Hát ett meg ki dógozott? Talán valami ügyes szógát szegődtettél te lán!

- Azt ám, eédös! - nevetgélt Juliska.

- Osztán mit fizessünk neki, he? Mibe alkudtatok?

- Ett marad vacsorára. Megelégszik egy kis tejjel, kenyérrel.

- Hát olyan szegén?

Mind a hárman nevettek. Juliska anyja megveregette Zoltán vállát.

- Paraszt lesz magábul, megláti!

S a fiú olyan boldog volt, hogy jobbról-balról cuppanós csókot nyomott az asszony barna arcára...

- Minek is menne haza, jobb magának ett, - mondta az asszony komolyan. - Odahaza csak veszeködést lát, haragot. Nem közibük való maga. Maradjon nálunk, fönfogaggyunk szógának, osztán hozzáaggyunk Juliskát feleségül, jó lesz?

- Má megen bolondokat beszélsz, eédös! Jobb készéts vacsorát; mer hazagyün eédösapám, osztán lármáz.