Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 22. szám
Mennyi vágy volt, hit, cél, titok,
s mind sorban hogy levetkezik!
Minden nő meztelen.
Így szebb? így igaz? Kedvtelen
nézem az elfogyó napot
s ami következik.
Elég, hogy a szemeim élnek
és néznek messziről, világ.
Az ifjuság szép cifraság
s győzelme után szivnek-észnek
siratja a leleplezésnek
nem-sejtett bosszuját.
Elrontott a kaján varázsló
mindent, ami volt s ami lesz.
Tudom, mi mi, és hogy a nagy
rejtély örökre az marad.
Uj vágy, uj hit, ujszinű zászló?
Játék, fölösleges.
A tudás unalom; az újat
csak a kezdet találja ujnak
egy darabig;
mindenkiben fölkél a nap,
de mindent csak az alkonyat
mutat meg egy kicsit.
Folytatni? Munka, nők? - No és?
Nem több, amit cserébe ad
érte az életünk?
Megszégyenült és nem marad
utitársnak többé velünk
a tündér tévedés!
Élni lelkemnek semmi kedve,
olyan beteggé gyógyitott
az orvos, az idő.
Sokat gondolok két gyerekre:
furcsa, hogy nekik én vagyok
erő, hit, mult s jövő.
Ők hessegetik a halált
rólam. Majd csak lesz valami.
Tehetetlen nyit a virág.
Néha megráz a fekete
düh. Aztán? Ej! Ki kellene
a csillagokat oltani.