Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 21. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: BEMUTATÓK

Őnagysága egy napja - Pásztor Árpád vigjátéka az Új Szinházban - Az elcserélt ember - Bónyi Adorján színjátéka a Kamaraszinházban

Mért félnek a mi színpadi íróink önmaguktól? Azt még értem, ha a közönségtől félnek, ha nem mernek olyan témákhoz nyúlni, amelynek a mai atmoszférában megosztanák a közönséget, ingerültségeket keltenek vagy túlságosan próbára teszik a szórakozni vágyó közönség figyelmét. De ha megfognak egy témát, mért nem mernek a lényegéhez hozzányúlni, mért siklanak el mellette vagy mért adnak kitérő választ olyan kérdésekre, melyeket maguk tettek fel? Mért találkozik az ember olyan sokszor olyan darabokkal, amelyek azt a gyanút keltik, hogy az író nem tudta, vagy nem akarta, vagy nem merte a saját mondanivalóját végiggondolni?

Pásztor Árpád nyilvánvalóan úgy akarta színpadon leperegtetni Őnagysága egy napját, hogy abból szemlélhető legyen a jól szituált pesti polgárság egy asszonytípusának lelki arcképe s ezzel együtt az a családi élet is, amelyben ezek a pesti alakok élnek. Az eredmény: ezt a darabot megírhatta volna így, ahogy van, akárki, aki sohasem látta a benne szereplő embertípusokat, ellenben olvasta a róluk szóló hírlapi croquiskat és kabaréelmésségeket, amelyek már vagy harminc év óta egy-két mindig azonos és nyilván már eredetileg is mesterségesen konstruált figura körül, mindig azonos motívumokkal forgolódnak. Semmi nincs a darabban, ami bizonyítaná, hogy 1930-ban írták, 1910-ben is meg lehetett volna minden szavát írni s akkor se lett volna igazi friss íze. Ez pedig annál feltűnőbb, mert a darabnak félreismerhetetlen zsurnalisztikai karaktere van, erősen emlékeztet egy aktualitás nélküli riportra. Mért nem markolt bele a témába a szerző és mért nem látta meg igazi érdekes és jellemző vonásait, a ma pesti asszonyának mai komplikációit? Egy kitünő aktualitás-érzékű ujságírónál ez szinte érhetetlenül meglepő. Sajnálatos is, mert Medgyaszay Vilmának, akit rég nem láttunk szinpadon, nem adott alkalmat arra, hogy finom tehetségéhez méltó karakter-rajzot adhasson.

Bónyi Adorján darabjával szemben kérdéseink a témának drámai alakítására vonatkoznak. Itt az író a dráma elől tért ki s az epikai elemekből dolgozta ki a darabot. Az eseményeknek s a belőlük keletkező komplikációknak az érzékeny oldalát emelte ki s ebből próbálta konstruálni a drámát, megkerülve a tulajdonképeni konfliktust. A háborúban megsebesült s a hadifogságban amnéziába esett katonatiszt története, aki egy tévedés következtében egy idegen családba kerül, mint fiú, férj és apa s ebbe az új helyzetbe már beleéli magát, akkor válik történetből cselekménnyé, mikor a tévedés kiderül. Ekkor vetődhetnek fel igazán komoly és érdekes kérdések, melyek az ügyben szereplőket szembeállíthatják egymással. Az amnéziás ember előtt, amint ráeszmél önmagára és elkezd emlékezni, ott a kérdés: elfogadja-e és élje tovább azt az életet, amely másnak az élete, a családot, amely másnak a családja? A feleség elé, aki hűséggel várta és boldogan fogadja vélt férjét, az a kérdés mered, hogy mikép álljon meg ebben a helyzetben, megmaradhat-e ezzel a férfival, akit hónapokig az urának tartott s eszerint élt vele, aki különb ember, mint az igazi férje volt s akit új szerelemmel szeretett meg? Így megy végig a kérdés az összes szereplőkön, de az író nem ad rá feleletet, egy kompromisszum kitérő válaszával siklik el a dráma elöl. Felismert anyja rábeszélésére az amnéziás főhadnagy beleegyezik, hogy nem árulja el a való tényállást, nem világosítja fel az elesett bajtárs anyját, feleségét, kisfiát, meghagyja őket boldog tévedésükben és tovább éli velük a másik életét. Ennek a megoldásnak nemcsak az a súlyos következménye, hogy akkor végződik a dráma, amikor kezdődnie kellene s amikor érdekessége tetőpontra jutna, hanem az is, hogy a dologban magában rejlő valószínűtlenségek, amelyeket a drámai megoldás súlytalanokká tehetett volna, egyszerre kiéleződnek s a színpadi hitel, bármennyire tágabb körű a valódi hitelnél, erősen meginog. Hogy van az, hogy a feleségben, a legintímebb pillanatokban sem támad a leghalkabb gyanu sem a férfi azonossága iránt? Hogy van az, hogy az egyik anya ösztöne csalhatatlan, a másiké csal? Egy sereg hasonló kérdés tesz kételkedővé a darabbal szemben. Az író érzi ezeket a kérdéseket, igyekszik elhárítani őket a szereplők szájába adott magyarázó szavakkal, kénytelen túlságosan jóhiszeműekké tenni személyeit, - de az alapvető tévedés olyan, mint egy bonyolult számvetésben elkövetett hiba, - semmiféle expediens nem teheti jóvá.

Hogy a darab mégis hatásos, az az írói jelenet-alakítóképességének bizonyítéka. A jelenetek jól kapcsolódnak, pontosan vannak előkészítve és kifejlésükben kihozzák a hatást, amire hivatva vannak. A szentimentalitás vonalát néha átlépik, de általánosságban disztingvált írói eszközökkel vannak megcsinálva. A humoros mellékszereplők jelenetei is jól bele vannak szőve a komoly események közé s némi pihenőket adnak a meghatottság túlságai után. Legfeltűnőbb erénye az írónak a jó karakterrajz. Minden alakjának megvan a maga reliefje, sorsa, amely érdeklődést kelt s ezzel a darab levegőt kap. A szerepek elosztása is jó színpadi érzékre vall: minden szereplőnek jut hatásos játszanivaló. A színészek ki is aknázzák a lehetőségeket, amelyeket a szerző kínált nekik. Tasnádí Ilonának ismét alkalma van a lényében rejlő lágyságot színészi karakterizáló eszközzé nemesíteni, de a vetélytársnőivel való jelenetben, az első felvonásban, megtalálja a kemény hangokat is. Kiss Ferenc a lelki defektusban szenvedő férfi révedezését, majd lassú öntudatra eszmélését és végül anyjával szemben viharosan kitörő érzését csinálja meg színészileg hitelesen. Az egész előadásból kiemelkedik Vízváry Mariska alakítása. Az anya szerepét gazdag és mégis diszkrét színezéssel, csaknem monumentálisan építi ki. Feltűnően jellemző, egyszerűségében is színes alakot csinál Hosszú Zoltán a tisztiszolgából. (Ezt a szerepet felváltva játssza Juhász József is.) Rózsahegyi Kálmán egy különben sablonos alakból csinál élő embert. Ligeti Juliska rég nem látott alakját is szívesen üdvözöltük a színpadon. Gömöry Vilma és Pethes Margit jeleneteik bohózatos részeit hangsúlyozzák ki.