Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 21. szám · / · FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM
Ez a svájci francia regényíró, akit szűkebb hazája, Lausanne és a genfi tó vidéke után, nemrég s mintegy akarata ellenére a divatot teremtő párisi kritika is «felfedezett», ma már talán nálunk sem lesz teljességgel ismeretlen: ezelőtt pár esztendővel honfitársa, Denis de Rougemont, épp a Nyugatban elemezte Ramuz külön kis világát, paraszti gyökerességét és miszticizmusát, s a németek, akiknek lapjai és kiadói némileg frissebbek a mieinknél, ugyancsak sokban hozzájárultak ez új név európai ösmertetéséhez. Talán mégsem lesz fölösleges Ramuz legújabb regényéről, Jean-Lucről is beszámolni; igaz, hogy ez a «hegyi história» csak párisi kiadásában számít újnak, azonban a hozzáértők épp ezt tartják Ramuz remekművének, amely mintegy csokorban egyesíti írója java tulajdonságait. A történet színhelye ezúttal nem a vaud-i kanton, ez az oly szép és híres tóvidék, szőlők, rétek és havasok örökké újúló katlanában, amelyet az utazó egyszerre olyan otthonosnak, míg a bennszülött fiatalság olyannyira szűknek érez, - hanem a francia Svájcnak legvadabb és legelzártabb hegyvidéke, a Valais, magasan a Rhône-völgy felett, ahol a gyér lakosság folytonos harcban él az elemekkel, hogy a maga és jószága létét ideig-óráig biztosítsa. Egy ilyen kis faluban, ebben a légkörben él Jean-Luc, földmívelő, mint a többi, fiatal feleségével és kisfiával. Boldogságuknak semmi híjja, míg egy szép nap meg nem tudja, hogy az asszony el-eljár lánykori udvarlója kunyhójába, aki lenn, a folyóvölgyben, egy hotelben dolgozik nyaranta és csak télen tér ide vissza, a nagyvilág, a könnyű élet és a könnyű kereset jelképeként. Jean-Luc szereti az asszonyt s meg is bocsát néki egyszer; de mikor másodszor is tettenéri, a gyermeket magánál tartja, az asszonyt meg eltaszítja s egyedül próbál vesződni mind a házban, mind a földeken. Bánatában lassankint miden vagyonát elprédálja, örökké a kocsmában ül, gyermekére a szomszédok vigyáznak s csak akkor eszmél fel mámorából, amikor a kisgyermek halálát leli a tóban. Ezt a hirtelen eszméletet végzetes borulat követi: gyermekének halálában Jean-Luc Isten büntetését látja s őrületes fájdalma azt a rögeszmét kelti benne, hogy a kisgyermek most is él s hogy akit eltemettek, nem az övé. Így él, dajkálva s tanítgatva a maga mellé képzelt gyermeket s a falusiak is beletörődnek már ebbe a jámbor értelemzavarba, mikor az asszony visszatérte a viszonyából születet új gyermekkel egyszerre megint felkavarja Jean-Luc szelíd őrületét. A maga kisfiát elveszettnek véli, az asszonyét irígyelni kezdi s mikor ez dacból is maradni óhajt volt férje óvása ellenére, Jean-Luc egy szeles délután az anyára s gyermekére gyújtja a szénapajtát, maga meg, a zsandár elől, a magasból egy szakadékba ugrik... Mindez, így, alig látszik többnek s másnak, mint egy erős színekkel festett s jólépített falusi tragédiának és csakugyan, elsősorban, annak is szánhatta az író. Aki azonban elolvassa ezt az alig kétszázlapos könyvet, lehetetlen, hogy olvasás közben realista regények vaskos életutánzása helyett a népköltészet víziós és muzsikás könnyűségére ne gondoljon, bánatos szerelmi dallamokra, balladák dübörgő végzetére s a meséknek arra a tiszta és folyékony lélekzetvételére, aminek puszta hallatára - függetlenül a tartalomtól - édes álomba bódul a gyermek és hiszékeny gyermekké fiatalodik a felnőtt. Ez a kis falu, apró házaival, sziklába ékelt rétjeivel s jámbor embersorsaival, a hegyek és a folyó völgye között, mintegy a természet karjában; maga ez a természet, amelynek napja vagy vihara a létnek s a történetnek minden kis közébe belopózik, mint régi szentek képein az ég kékje és a háttér zöldje; s ez az egész história hősével és kórusával, elemi egyszerűségével és ősi fordulataival - mindegyre a népmese hangulatába vonja az olvasót, aki mintha nem is könyvet lapozna egyedül, négy fal között, hanem faluja vagy gyermeksége mesemondóját hallaná, a játékos leírásokkal, a csacska elidőzésekkel, a hol sebes, hol ravaszul megakasztott mesemenettel, s főképp azzal az igézetes élőhanggal, amelynek ereje és melódiája csak a népben s csak a legnagyobbakban van meg, a görögökben, pár oroszban és újabban Claudel-ban. Maga Jean-Luc, akinek szerelme csupa hallgatag gyönyörködés, akinek őrülete szelíd ábránd és utolsó rémes tette inkább csak keserű bíráskodás, mintsem szilaj bosszúvágy, úgy ballag át a regényen, mint egy süket alvajáró, mint a mesék vándorlegénye, herceg vagy garabonciás, akinek titkát és magányát ámulva tisztelik a falusiak... Ramuz regényköltészete magától oldja meg azt a problémát, amelyet a népköltészet eredete s állapota vet fel: amit népétől kapott volt, azt - magával tetézve - megint csak népének adja vissza, hogy ez áldott körforgásban, mint a falusi mesemondó, eggyé váljék a mesével és a hallgatóval...