Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 21. szám · / · FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM

Jean Carrčre: MISTRAL

Születésének centenáriuma, amelyet mostanában ünnepelnek, újból Mistralra tereli az irodalom barátainak figyelmét, Mistralra, aki új életre hozta a Provence-nak hatszáz éve halott nyelvét és költészetét. Mert valóban új életre keltés, valóságos feltámadás volt az, ami 1852 táján a «félibres»-ek, vagyis Mistral és barátai, Roumanille, Aubanel és a többiek jóvoltából történt. Amióta, a XIII-ik században, az Albigensek kereszteshadjárata következtében, Északfranciaország meghódította Délfranciaországot, a troubadúrok lírája úgyszólván teljesen elhallgatott: a déli dialektusok népi tájszólásokká süllyedtek, amelyeket a műveltebb osztályok s a költők is az északi franciával cserélték fel. Mindez egyszerre megváltozott, amikor 1859-ben megjelent Mirčiro (Mireille), Frédéric Mistral éposza, tizenkét énekben. Az a zengő és harmónikus nyelv, amelyet rég halottnak hittek, csodálatoskép újraéledt, még pedig egy fiatal s majdnem ismeretlen poéta művében. A provence-i nyelv, megtisztulva a gallicizmusok burjánzásától, egyszerre irodalmi nyelvvé emelkedett. Mistral, aki már első nagy művében elsőrangú költőnek bizonyult, ugyanazt tette anyanyelvéért, amit, hat évszázaddal előbb, Dante tett volt az olaszért. S Lamartine joggal írhatta ezidőben Irodalmi Csevegéseiben: «Nagy ujságot jelentek. Egy nagy epikusunk született. A nyugati természet többé már nem szül ilyen csodát, de a déli még ma is: úgylátszik, a napban van ez a virtus. Homerosi költő máma; ...egy primitív poéta a mi dekadens századunkban; egy görög költő Avignonban; - - - oly költő, aki egy közönséges tájszólásból a képek és harmóniák klasszikus nyelvét teremti meg, elbűvölve fülünket és egyben képzeletünket.» - Csakugyan, Mireille mintha csak a homerosi hagyományokból fakadt volna s talán az egyetlen tökéletes éposz, amely francia földön termett. Maga Mistral is Homeros «alázatos növendékének» vallja magát s éppoly nagy egyszerűséggel, mint Homeros, egy egész civilizációt tükröz vissza. Mágikus hatalmú versei az egész Provence-ot felidézik, a történetet, a legendát, a hitet, a babonát, a nép minden életformáját. Későbbi műveiben is, a Calendal s a Počme du Rhône című époszokban éppúgy, mint az Iles d'Or című lírai kötetében, mindig a Provence a tárgya, a Provence-ban éli át minden, a szépségről való álmát. S amint a homérosi költemények kitünő forrásul szolgálnak a történészeknek és régészeknek, Mistral művei s főképp Mireille gazdag zsákmányt nyujtnak a folk-lorenak. «Görög költő», mondta Lamartine; de tegyük hozzá: latin is. Mireille egyes leírásaiban valami vergiliusi édesség és szelídség van; s a Georgicon szerzője óta senki sem ünnepelte még úgy a földet, a föld termékenységét és a mezei munkát, mint épp Mistral.

Mindamellett ne higyjük, hogy itt az antik poéták szolgai utánzásáról van szó. Mistral bizonnyal ismerte és szerette Homerost és Vergiliust, viszont csak követnie kellett természete legbelsőbb hajlamát, hogy meglelje magában is az antik költészet lényegét. Ott született a Provence-ban, amelynek emlékművei ma is büszkén hirdetik a görög-római műveltségnek kitörölhetetlen nyomait s amely boldog birtokosa a legszebb antik Vénusznak, az arles-inak; falun nőtt fel, parasztok között, oly apa mellett, aki még megőrizte a patriarkális erkölcsök egyszerűségét; nem csoda hát, hogyha Mistral az antik költők rokonának érezte magát. Velük együtt a földközi-tengeri költők nagy családjához tartozik.

Minden vers egy-egy tájat tükröz. A Mistralé, mint Homerosé és Vergiliusé, az a délvidéki táj, ahol az olajfák benőtte fehér sziklák violaszínű tengerre néznek, míg ormaik éles vonalban a kék égre rajzolódnak: ez a görög vagy olasz partok s ez a Provence tájképe. S a költészet, amely innen ered, éppen olyan világos, ragyogó és egyszerű; Mistral egész költészete a provence-i föld gyümölcs.

Valami, a katolicizmus, mégis csak elválasztja elődeitől. Igaz, hogy minden művét áthatja a földi élet pogány szerelme, amely oly mélyen benne él a latin fajban; azonban a kereszténység titok- és végtelenség-vágya szintén nem idegen Mistralnak. Mireille-ben, e jámbor és szenvedélyes provence-i lányban, az égi és földi szerelem éppúgy egybefonódik, akárcsak a pogány és katolikus Provence-ban, amelynek földjén az arles-i Vénusz szobra Saintes-Maries de la Mer temploma közelében emelkedik.