Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 21. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

JOÓ TIBOR: BESSENYEI TARIMÉNES-E

«Országszerte félszázad óta sokat hangoztatták nevét, de reménye hogy halálából elevenekhez szólhat, mindeddig nem ment teljesedésbe. Emlékét nem egyszer ünnepelték, verssel, beszédekkel és lakomákkal; de munkái maig sem jelentek meg». Ezzel végzi Bessenyeiről írott tanulmányát Beöthy Zsolt 1887-ben. Azóta újra közel félszázad telt el, az ünneplések, beszédek évről-évre szaporodtak, míg végre tavaly «Hunyadi»-ja, az idén pedig főműve, «Tariménes utazása» megjelentek. És van valami megindító és nagyon-nagyon örvendetes abban, hogy nem tudományos vagy irodalmi társaság adta ki őket, hanem egy középiskolai tanár, Vajthó László és növendékei, a budapesti Berzsenyi Dániel reálgimnázium tavalyi hetedik, s az idén érettségizett osztálya. Ez azt jelenti, hogy mégis csak képes volt halálából elevenekhez szólani szegény Bessenyei György, a «nételen (nőtlen) úrfi, ki életének hanyatlásán, világát megúnva s az emberi bolondságot sem nevetve, sem követve, dolgai között magánosságában motozott... csak ült, szédelgett a világban, mivel utolsó órája előtt meg nem halhatott», de közben íróasztalának fiókja és az utókor számára nagyszabású és harmonikusan kidolgozott művekben sajátos, eredeti gondolatrendszerré alakította ki a XVIII. század gondolatvilágát. Az, hogy nem szakemberek, hanem iskolás ifjak kaptak kedvet ezeknek a több mint százesztendős kéziratoknak a tanulmányozásához és kiadásához, ez azt jelenti, hogy Bessenyei gondolatai igenis élő gondolatok, élete csakugyan nem ment veszendőbe, neve nem csupán tankönyvek papirosán kopik. Elégtétel ez és igazolás. Ebből a regényből, - melyet lám ifjú emberek ma is érdekesnek, modernnek és szépnek éreznek, - kiderül, hogy Bessenyei György több volt, mint aminek méltatói tartották. Ő nemcsak irodalmi agitátor volt, nemcsak propagátora idegen gondolatoknak Nem, ő alkotott is, gondolkodott, mélyen és a saját fejével. Nem volt költő, ez igaz, de a prózája «hervadhatatlan», mint Vajthó méltán írja, és a magyar állam- és társadalombölcseleti gondolkodásnak egyik legkiválóbb, legeredetibb és legrendszeresebb dokumentuma. A magyar filozófiai irodalom történetében van a helye ennek a talán nem nagy, de mindenesetre nagyszerű férfiúnak, aki ismét felemelte az európai-magyar gondolatnak a fáklyáját, mely egykor Apáczai Csere János kezéből kihullt.

A legteljesebb köszönettel tartozunk e könyv kiadóinak, akik lehetővé tették, hogy valóban meg is ismerhessük a pusztakovácsii bölcs annyit magasztalt gondolatait. De nagyjelentőségű és örvendetes a kiadók kiléte azért is, mert megnyugtat bennünket afelől is, hogy minden aggasztó jelenség ellenére sem veszett ki az új generációból a gondolat és a mult megbecsülése, vagyis az igazi kultúra szelleme. Legalább is ott, ahol olyan nevelők kezében van az új generáció, mint ezek a szerencsés fiatalemberek.

*

A magyar szellemi élet multját alig ismerjük. Ami képünk van róla, többnyire halavány és nem is egészen élethű. A modern irodalomtudomány nemcsak módszerbeli újítást jelent, hanem merjük hinni, a helyes, az irodalom, a szellemi élet lényegének megfelelő szempont uralomra jutását, s így az irodalomtörténeti jelenségek helyesebb, igazabb képének a kidolgozását. A magyar szellemi élet anyagán ez a munka pár éve indult meg. Bessenyei alakjához eddig csupán Eckhardt Sándor nyult az új műszerekkel hozzá. «Bessenyei és a francia gondolat» címen megjelent alapvető tanulmányában filológiai pontossággal nyomozza Bessenyei gondolatvilágának forrásait. Ezt az analitikus munkát tovább kellene folytatni; Bessenyei műveinek minden részletébe bevilágítani, felderíteni esztendőről esztendőre olvasmányait, kidomborítani, milyen változáson, asszimiláción ment keresztül az idegen eszme gondolkozásában, kinyomozni világnézlete fejlődésének útját s mindehhez természetesen meg kell állapítani részletes életrajzát. Akkor festhetjük meg szintetikus arcképét. Addig csak töredékes és többé-kevésbé hipotetikus megfigyeléseket tehetünk ezen az arcon, melynek legsajátabb legbecsesebb vonásai mindeddig homályban maradtak.

Ez az írás sem lehet egyéb és nem is akar több lenni, mint a «Tariménes»-ből nyert benyomások vázlata.

Mindjárt az első benyomás, hogy e művet eddigi méltatói alighanem mind hibás szempontból ítélték meg. Úgy nézték, mint szépirodalmi művet, regényt, s tehát megállapítván gondolatainak érdekességét, egyes részleteinek kiválóságát, megállapítják azt is, hogy gyenge költői munka, fárasztó, színtelen, egészében sikerületlen. De ilyen alapon megállapíthatjuk azt is, hogy Platon «Phaidros»-a másodrangú novella. Mert a «Tariménes», valamint a «Phaidros», nem költői műnek készült, hanem filozófiai alkotásnak. Az csak szerencse, hogy a két mű alkotói művészi képességekkel is rendelkeztek és műveiknek a művészi forma varázsát is megszerezték. A «Tariménes»-t nem szabad regényként megítélni. A szépirodalmi, a dialógusos formát csak azért kapta, mert írójának a szelleme dialektikus, önmagával vitatkozó. A regényben alig van cselekmény, alakjai inkább egy-egy elvi álláspont képviselői, mint hús és vér emberek, s a dialektikus elem elnyomja benne a költőit; de ezek a szépirodalmi műnél jogos kifogások távolról sem érintik a «Tariménes» értékét. E könyvet mint tudományos művet kell értékelni és azután még külön is örülni azon, hogy az egyes álláspontok vitái nem egyszer drámai elevenséggel hangzanak el a szereplők ajkáról, hogy még szép, mozgalmas leírások is tarkítják, hogy pompás portrék is találhatók benne, hogy néhány helye valóban a magyar szatirai költészet legjelesebb lapjai közé tartozik, mint Beöthy is megállapította, - hogy nyelve bámulatosan friss, eleven és szemléltető, hogy előadása mindvégig azt a különös művészi hatást árasztja, mely a gondolat szerelmének hevéből fakad.

Besenyei általában nem művész volt, Csak művészi hajlammal megáldott gondolkodó. A theoretikus elem volt a súlyosabb oldala. Régibb méltatói között ezt Imre Sándor állapítja meg egy kis tanulmányában, «Bessenyei György, mint a magyar pedagógiai gondolkodás tanuja.» Itt többszörösen hangsúlyozza, hogy Bessenyei szellemi formája «alapjában is az elmélkedés volt és nem csupán a korral járó meghiggadás tette elmélkedővé.» De nem hiányzott belőle a kifejezés művészi formájának az adománya sem.

Aki Bessenyei művészi ábrázoló készségét akarja megismerni, az olvassa el Arténis királynő kerti ünnepélyének mozgalmas, színes leírását vagy Tariménes útnak indulását és látogatását Kantakucinál Pucufalván, végül Kukumedóniás megérkezését Tariménesék kastélyába. Ez a hely önkéntelenül Gogoly-t juttatja eszünkbe. Stílusának szépségét pedig hadd mutassam be pár szemelvényben.

Egy helyen az mondja a virradatról, hogy «a nap a szuszogó éjjelnek setétségét... azon véghetetlen üregekre zárta, melyek a Nagy Mindenségnek fenekén, az örökkétartó semmiségben csengenek, bonganak.»... Vagy a következő lap, hol Kantakuci lakát rajzolja: «... hol az álmos csendesség minden szegletben, mint bagoly a setétben, magára borzadva gunnyasztott és az elevenséget is csak az omladozott épületek tetejében lakó verebek csiripolása jelentette.» De lássuk ennek a párképét is. Trézéni házatájáról ezt olvassuk: «Itt semmiféle hang, zördülés nem hallatott, csak az eltévedt szelek szólaltak meg néha bús elzúdulásokkal az ágak között, hol az örök csendesség szemét behúnyva és kezét összedugva ült a homályos világosságban.»... Kifejező ereje pompásan érvényesül csúfolódó részleteiben, de ezek kiszakíthatatlanok az elbeszélés menetéből anélkül, hogy ízüket ne vesztenék. Végül ott vannak karrikaturái. A felejthetetlen Kukumedóniás, a nagy Kalifátulujposzi, Tomiris udvarlói, vagy mindjárt az első fejezet figurái. A jellemző erő és a komikai véna remekei.

Mindamellett, ismétlem, ezek külön gyönyörűségei a könyvnek, mely igazában nem regény. És ha tudományos műnek fogjuk fel, akkor egyenesen dicsérnünk kell, hogy a fejtegetések egyszerű, könnyen követhető, nem pedig zavaróan bonyolódó mese fonalára vannak fűzve.

Az ifjú Tariménes mesterével, Kukumedóniással - mennyi báj van ezekben a fura nevekben! érdemes volna utána nyomozni eredetüknek, - tanulmányútra indult. Totoposzba érnek, Arténis királynő államába. Itt töltik idejüket a bölcs Trézéni társaságában, szemlélődve, kérdezősködve és oktatást nyerve. Minden esemény: egy-két udvari ünnepély, országgyűlési ülések, háború Jajgádiával. Végül Tariménes megismerkedik a szép Tomirisszel, hogy feleségül vehesse, annak vallására tér, s «mesterével, Tomirisszel, vagyonaival szekerekre rakodik és utazását bánatos örömmel tévén meg, hazájába érkezik, hol édes szüleit egészségben találja.»

Ennyi a meséje a négyszázegynéhány lapnyi kötetnek. E keretek közt széles hullámzással árad a felvilágosodás korának minden gondolatiránya. Aki ama kor politikai, társadalmi és a vallásról s egyházról alkotott elméleteit akarja megismerni, nem tudományos tanulmány, hanem csak általános tájékozódás kedvéért, az teljesen kielégítő és pontos forrást talál e könyvben. A tökéletesen tájékozott, tiszta ítéletű kortárs gondos kezével osztja ki Bessenyei az egyes irányok tanait a szereplők közt. Ott van például a totoposzi országgyűlés. Itt tiszta típusokban vitázik a feudális és klerikális maradiság, a forradalmi utopisztikus elvek, a felvilágosodott abszolutizmus, Locke racionalizmusa, a konstitucionalizmus, a természetjog tanai, a politikai és szociális utilizmus. És így van ez minden problémával. Aki ezt a könyvet írta, alaposan ismerte kora gondolatvilágát és harcait. De mindenütt ott érzik a személyes átgondoltság és a végén kibontakozik a személyes állásfoglalás, egy teória, mely egyenesen Bessenyei sajátja.

És ez a gondolati rendszer minden részletében átgondolt, kidolgozott és megalapozott. Ez is egyike azoknak, amiket nem vettek észre Bessenyei régibb méltatói. Úgy tettek vele, hogy egymás mellé állították húsz-harminc évnyi időközökben keletkezett írásait és ellentmondásokra mutatva rá, rendszertelenséget vetettek szemére. Pedig nem strukturális, hanem csak a természetes fejlődés adta ellentmondásokról van szó. És úgy látszik, a «Tariménes» Bessenyei legérettebb, legkiforrottabb, legharmonikusabb műve, melyben gondolkozásának egész életrajzát ábrázolja, kiosztván élete korszakait, fejlődési állomásait az egyes szereplők között, s a viták dialektikájában végleges világnézete harmonikus lezártságot nyer.

Eckhardt Sándor világosan látja Bessenyei műveiben a dinamikát, a rendszer kialakulását azonban ő sem ismeri el. Ő így rajzolja Bessenyei szellemi életrajzát:

«Érdekes az a kör, melyet Bessenyei philosophiai gondolata leírt. Egyszerű protestáns vallásos nevelést hoz magával Bécsbe. Itt megismerkedik a philosophiai irodalommal, olvas historiát s az eredmény az, hogy lelke a gyötrő kétségek, töprengések martaléka lesz. Ignoramus-szal felel a természet nagy problémáira, de különösen a test és lélek kapcsolatainak kérdésére. Alig talál némi megnyugvást Robinet paradoxonában, aki a világegyetem fizikai és erkölcsi ellentmondásait a természet lényegének jelenti ki. Végre miután Locke nyomán megállapította az emberi ész megismerő képességének határait, Voltaire és Rousseau deizmusán keresztül visszatér a theológusokhoz, Clarkehoz és Formeyhoz, kik halhatatlansághitükkel megvigasztalják és józan észokokkal megvilágítják a vallás szükségességét.
Ez Bessenyei gondolatmenete. Egy skeptikus hajlamú deista, kinek világnézete sötét szinezetű s akinek életében nem jutott ki sem Voltairenek egy életet betöltő és derűssé tevő sikeres tevékenysége, sem Rousseau erkölcsi optimizmusa. A metaphysikai rendszerekből főleg azt sajátítja el, ami skepsisét táplálja s ez az alföldi bölcs lényegesen eltér a XVIII. századi francia gondolkozóktól. kik naiv hittel tudtak dogmatikusak lenni. Bessenyei szintén rationalista de nála a józan ész saját zátonyán megfeneklett és a vallásra bízta sorsát. Ahhoz azonban, hogy a vallásos érzés vezesse, viszont a bensőséges hit hiányzott. Voltaire felvilágosult deizmusa, dogmaellenes skepsise és türelmi tana, mellyel minden vallást egyenlő értékűnek nyilvánított, minden aktív és expanzív hitet a fanatizmus gyanujával illetett, túlságos erővel befolyásolta Bessenyei vallásos érzését ahhoz, hogy igazán hivő legyen. Innen az a deistákat jellemző sivárság, mely Bessenyei metaphysikai elmélkedésein uralkodik s melyet csupán a XVIII. századi sentimentalis ember pathetikus fellendülései tesznek itt-ott egyénivé, lírikussá, emelkedetté.»

Én ezt a páthoszt erősebben hangsúlyoznám, továbbá markánsabbra vonnám a portré egyéni vonásait és végül enyhíteném a pesszimisztikus tónust. Bessenyei páthoszának nemcsak érzelmi, hanem meggyőződésbeli alapja is van. Őt ugyanis éppen ez különbözteti meg kora dogmatikus racionalizmusától vagy racionális szkepszisétől. Ez az ő sajátos jellemvonása. S ennek az alapját egy olyan álláspontban találom meg, melyet heroikus racionalizmusnak nevezhetnénk. Ebben csendül ki műve, az elkerülhetetlen kompromisszum heroikus rezignációjában, - melynek annyi példáját látjuk éppen korunknak legmélyebb elméi között! Ez az álláspont, noha kiábrándult a ráció mindenhatóságába vetett hitéből, mégsem veti magát a szkepszis lemondásába, hanem daccal emeli fel fejét, büszkén viselve az emberi gyengeség különös, megrendítő méltóságát.

Trézéni, a bölcs ezzel búcsúzik el Tariménestől: «Hadd a világot vetélkedni, szerető fiam, mivel ez az örök rendre tartozik és megszünhetetlen mozgásba helyheztetett. Ha az ember mindennek okát megláthatná, semmit kérdésbe többé nem venne, ha nem kérdhetne, nem is vetélkedhetne, ha nem vetélkedne, nem okoskodna és így vagy istenekké, vagy oktalan állatokká kellene változnunk.»

«Az örök Mindennek természetire tartozott, hogy benne félistenek, félállatok is legyenek kötésnek, láncszemnek az istenek és oktalan dolgok között. Így kellett hát lennünk, ahogy vagyunk, azaz félig bölcsen, félig oktalanul, egyik szemünkkel látva, a másikkal vakoskodva, erőben erőtelenkedve, méltóságban alacsonykodva - végre, élvén, meghalva. Ez hát az ember, szerető fiam! melyet elválásomkor fedezek fel tenéked. Szívedre, lelkedre támasztom okaimat, azokat híván bizonyságul szarvam igazságának megállítására.»

Ez az értelem hősiessége, az igazi humanisztikus ismeretelmélet, mely számol az emberi lényegben adott korlátokkal, de azokon belől él a szellem hatalmával és érzi annak nyugodt öntudatát. Ezen az alapon épül fel Bessenyei világnézete, ez a szellem hatja át tanait, az élet, az emberek közti viszony, az erkölcs, az állami berendezkedés, a vallás bármely kérdésére vonatkozzanak.

Éppen ezért teszem fel a kérdést, hogy vajjon maga Bessenyei nevezte-e a «Tariménes»-t szatirikus állambölcseleti regénynek, - mert a címlapon ez áll, - vagy a kiadók véleménye ez. Mert a «Tariménes» voltaképpen nem szatira. Ennek ellene mond már maga az, hogy Bessenyei saját vallomása szerint Mária Teréziát és kormányzását dicsőíti Arténis Totoposzában. Előszavában elmondja, mennyire rajongott a királynőért és államfői bölcsességéért, kormányát csaknem ideálisnak tartotta, egyedül erőszakos térítéseit kifogásolta. Éppen ezért, noha vannak a «Tariménes»-nek csúfolódó részletei, egészében nem szatira. Inkább utópia. Totoposz az ideális állam képe, Arténis az ideális uralkodó, Trézéni tanai az író komoly meggyőződése. De nem radikális utópia, mint Platon állama például vagy a Civitas Solis. Az a gondolkodó, aki az imént bemutatott alapon áll, az tudja minden radikális reformnak a kivihetetlenségét és kompromisszumot köt. Ez a kompromisszum, a legmélyebb emberi bölcsesség és hősiesség, a felelősségét igazán érző társadalmi reformernek a tette, aki mindennek ellenére mégsem esik kétségbe s nem áll ki az élet útfelére, hanem a lehetőségek között igyekszik az eszményt megvalósítani. Hogy erre a kompromisszumra rá van utalva az idea és hogy szakadatlan erre törekszik, azt meggyőző erővel mutatja ki Troeltsch a «Die Soziallehren der christlichen Kirchen und Gruppen» hatalmas történeti képében. (A kompromisszum is az ő kifejezése.)

Ebből a meggyőződésből születik meg Bessenyei alkotmányos monarchiája, társadalmi rendje, egy formája a patriarchális arisztokratizmusnak, felfogása a törvények jelentőségéről és az erkölcsről. Az egész theóriának az az alapja, hogy az ész, bárha nem mindenható, de bizonyos határok közt úrrá lehet a nyers természeten; erre az uralomra törekedni is kell, de mindig tekintetbe véve a természetet; és természetesen az ész birtokosainak kell vezetni és ezáltal a boldogsághoz juttatni az esztelen tömegeket.

Ez így leegyszerűsítve, meglehetősen banálisan és hatástalanul hangzik. De ha olvassuk Bessenyei fejtegetéseit, melyeknek XVIII. századi magyar nyelve tökéletesen elbírja a gondolatok súlyát, hibátlanul követi a gondolat szövevényes vonalának fínomságát, s az avatagságnak még csak halovány illata sem érzik, minthogy a gondolat adequát kifejezése, - valami benső rokonság lehet a magyar nyelv szelleme és e gondolatforma racionális világossága között, talán onnan a még ki nem művelt nyelv első kísérletének bámulatosan könnyed kifejező ereje, - ha olvassuk Bessenyei fejtegetéseit, e ma talán már egyszerű elméletek egyszerre új, friss életszínt kapnak, feltetszenek azok a gyökerek, melyek a magával és a belátásokkal vívódó elme mélyébe vezetnek és megérezzük a forradalmiságot, a személyes, a megélt elmélet eredetiségét a száz év előtti magyar gondolkodó művén. Egy világgal számolt le e regény párbeszédei során a pusztakovácsii «nételen úrfi»: a felvilágosodás dogmatikus racionalizmusának optimizmusával és szkepszisének cinizmusba hajló pesszimizmusával. Ő mindkettőt végiggondolta és végiggondolta a vallásos dogmatizmust is, s kialakította kritikai álláspontját. Ez az álláspont heroikus és, úgy nézem, sokkal kevesebb pesszimizmus sötétlik a «Tariménes»-t író Bessenyei szellemi arculatán, mint általában tartják. A heroizmus sem nem optimizmus, sem nem pesszimizmus, hanem egy harmadik világnézeti attitüd. Tartalmazza az optimizmusból azt az elemet, mely érdemesnek tartja a belenyúlást e világ dolgaiba, s ezáltal az erkölcsi bátorság és felelősség alapja lesz, a pesszimizmus pedig azzal a belátással szerepel itt, mely megőriz az illuziónizmus katasztrofális kudarcaitól. Bessenyeinek a pesszimisztikus rezignációra minden oka meglett volna. Életének külső körülményei, kénytelen távozása Bécsből, a sivár bihari remeteség, az irodalmi életben elfoglalt előkelő szerepének elvesztése, agglegénysége, családtalansága, melyet egy késői írásában oly meghatóan panaszol, csakúgy elegendő okot szolgáltattak az elkeseredésre, mint elmélkedéseinek eredményei: elvesztette vallásos hitét, de a racionalizmus naiv optimizmusa nem lett osztályrésze. És mégsem adta meg magát. Hitt az élet jóságában és az ész erejében.

Csábító feladat volna felvázolni Bessenyei filozófiájának körvonalait, egységes képbe foglalni a gazdagon áradó fejezetek bölcsességeit, de ezt részletezés nélkül tenni vétek volna, azzal pedig messze vezetne. Illusztráció végett azonban hadd nézzük meg közelebbről. Bessenyeinek az egyházhoz és a valláshoz való viszonyát; annyival is inkább ezt a mozzanatot, mert ez Bessenyei életének egy sokat vitatott pontjára is fényt derít. A református Bessenyei katolizálására gondolok.

Bessenyei, miután a gárdától megvált, továbbra is Bécsben maradt a reformátusok megbízottjaként, évi kétezer forintnyi tiszteletdíjért. Pár év múlva azonban e járadékot elveszti. Valameddig enélkül is próbálja fentartani magát, de végül enged a királynő személyes óhajának és a katolikus egyházba tér. Úrnője az udvari könyvtár tiszteletbeli őrévé nevezi ki és kétezer forintnyi kegydíjat folyósít. Egy évre rá a királynő meghal és József az illetmény kiutalását megszünteti. Bessenyei kénytelen elhagyni Bécset és ekkor kezdődik «a bihari remete» élete. Ez a remeteség, csak mellékesen jegyezzük meg, az igazi nagyszabású korszaka Bessenyeinek: eddig teljesítette az irodalmi ébresztő dicsőséges tisztét, de most mélyül el és most lesz, a magányban; az a gondolkodó, akinek a «Tariménes»-ből is megismerjük.

Mármost életrajzíróinak egy része azt vitatja, hogy Bessenyei meggyőződésből tért át, másik része az anyagi okokra vet, de felteszi, hogy ez az áttérés Bessenyei számára tragikus válság volt, melynek keserű nyoma mindvégig ott maradt lelkében.

Azt hiszem, mindkét beállítás téves. A tételes vallásról, az egyházról a két hitben élt Bessenyei halála után nyilatkozott őszintén: amikor meghagyása szerint egyházi szertartás nélkül temették el testét. És őszintén nyilatkozott a «Tariménes» életében kiadatlan kéziratában. Bessenyei György nem meggyőződésből lett katolikus, mint ahogy nem volt kálvinista sem meggyőződésből. Ő igazi «aufklárista» volt. Vallása a tiszta deizmus. «Annak megismerése, hogy az istenek az igazat szeretik a jót mennyen, földön jutalmazzák, legyen vallásod és tegyen téged hívő emberré, szerető fiam! Ez az igaz megtartó tudomány; a többi öreg asszonyokra és gyermekekre tartozó mesebeszéd.» Így oktatja Trézéni Tariménest. Minden vallásban ez a lényeg, tehát minden vallás ezen az egy ponton találkozik és eggyé válik. Csak a mesebeszédek, a ceremóniák, a «szokások», mint hívja őket, ezek változnak egyházanként. Ám ezekre is szükség van. «Tudod-e, hogy a sokaságra tartozó vallás rend és szokások nélkül nem lehet?... Mindezen cselekedetek által csak az olyan elsüllyedt együgyűség tápláltatik gyáva lelkének álmai között, mely magát a vallásnak magasságára, dicsőségére fel nem emelheti. Mit csinálsz vélek? Ha a valóságot nem emészthetik, füsttel kell őket táplálni inkább, mint istenek nélkül hagyni.»

Ez a fölényes beszéd nem enged kétséget. Bessenyei teljesen közömbös az egyház iránt. Ő ezt is kompromisszumnak tekinti, melyet a tömeg kedvéért kell kötni az ideának. Neki tökéletesen mindegy, hogy melyik egyháznak a tagja. Legszívesebben egyikhez sem tartozna. Hanem élne úgy, ahogy sírjába elpihent: az egyház közbenjárása nélkül, melyben nem hitt, melyet szükségesnek nem érzett. Semmi ellen nem küzd regényében nagyobb hévvel, mint a vallási türelmetlenség ellen. Egyik vallás sem jobb, mint a másik. S így természetesen méltatlan bántalomnak, bosszantónak érezhette a világ részéről azt az együgyűséget, hogy egyházcserét kivánt tőle a Bécsben maradhatásért. De gondoljuk csak el, mi lehetett Bécs a gárdistának, aki a legnemesebb értelemben vett europér lett és az európai kultúrélet lehetőségét érezte alapjában fenyegetve, mikor oda jutott, hogy nem tudta magát többé Bécsben fentartani. És ott volt imádott királynője régi óhaja is. Nyilván kicsinyes bántalomnak érezte Bessenyei és szégyelte is magát, hogy egyházat cserél és hitvallást tesz, ő, ki teljes közömbösségben él mindenféle egyház iránt, melynek közbenjárását a maga számára tökéletesen feleslegesnek tartja. De tragikus válság, vagy éppen katasztrofális aligha volt számára. A felvilágosodott ember fölényes elnézésével hozta meg ezt az áldozatot magasabb érdekeknek.

De hogy ebben az eljárásban a cinizmusnak nincs semmi nyoma, arról is meggyőz bennünket az a felháborodás, mellyel Tariménes az áttérés kényszerét fogadja. Megnyugtatja azonban Trézéni bölcsessége. Éppen mivel felvilágosodott ember, nem szabad kötözködnie efféle dologban, hanem elnéző belátással kell fogadnia az ember minősége által előállott társadalmi berendezkedés kényelmetlenségeit is, melyek szükséges dolgok fonákja. «...- a vallásbéli szokások úgyis erkölcsre nem tartoznak, csak olyanok lévén a lélek belső igazságának, mint ruha színe a testnek. Akárhogy áldozol, erkölcseid isteneidnek félelmével és minden jóságos cselekedetekkel benned megmaradhatnak.»... Így csitítja Tomiris is jegyesét, mikor az áttérést kéri tőle szülei kivánságára.

Bármint is, Bessenyei alakjának tisztaságára foltot ez nem vet. Ő a maga lelkiismerete előtt megfelelt és elveivel összhangba hozta tettét. Sőt, azt mondhatnók, életének ez a mozzanata kiválóan alkalmas erősebb fénybe vonni szellemi arculatának legrejtettebb redőit. A felvilágosodás korának egy sajátos típusa ő: a heroikus racionálista. Él benne az emberi ész büszkesége és méltóságnak tartja úgy, amint van. «Aki nem kétségeskedik, sosem okoskodik, aki nem okoskodik, sohasem gondolkodik: aki nem gondolkodik, nem ember!»... De az észt és természetet szép harmóniában látja és azt tartja, «hogy mikor az ember tudományával, bölcsességével, emberségével önnönmagának lehető tökéletességét eléri, azt t. i., melynél többet emberi természet el nem érhet, csak oda tér vissza, ahonnan elment azaz a természet szerint valóságra.»... És ennek, a bölcsességnek első tétele? «Micsoda világ volna az, hol a dolgok között semmiben sehol különbség nem találtatna?»