GYERGYAI ALBERT: PAUL VALÉRI

Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 21. szám

GYERGYAI ALBERT: PAUL VALÉRI

Osvát Ernő emlékének

Socrate: Je t'ai dit que je suis né plusieurs et que je suis mort, un seul... Une quantité de Socrates est née avec moi...
Phčdre: Et que sont devenus tous les autres?
Socrate: idées. Ils sont restés "ŕ l'état d'idées. Ils sont venus demander "ŕ ętre, et ils ont été refusés... (Eupalionos)

Tanulmányt írni Valéryről, [*] magyarul, magyar olvasónak, - oly kényes, oly vakmerő s oly vígasztalan vállalkozás, hogy ha nem volna egyfelől egy holt mentornak tett ígéret, másfelől a Variété régóta kiadásra váró fordítása, minden ezirányú próba örökké csak formátlan jegyzet s meddő meditáció maradna. A Valéry-probléma, mint egy finom és végtelen szál, ereszkedve magával rántja egy egész szövés pókhálóját: Valéry egyetlen kötelével mintegy az egész Irodalmat, s vele az életnek és a könyvnek, az egyénnek és a gondolatnak kapcsait is magával vonja, - s ki képes, hacsak Valéry nem, e kapcsok kibogozására? Amellett a Valéry-oltárt máris egész serege őrzi a lévitáknak, akik bálványuk divinációit magánál a bálványnál is jobban értik. A beszédes Bremond abbé, aki a Charmes költőjét a poézisnek mint imának misztériumába zárja; a voltairianus Paul Souday, aki ugyanezt a költőt az intellektus hőse gyanánt ünnepli; Thibaudet, az irodalomtörténész, aki, teóriáihoz híven, hol Mallarmé betetézőjét, hol a bergsoni tanoknak lírikusát látja Valéryben; a dominikánus Pater Gillet, aki Teste őr szerzőjét a nihilizmus mocsarából a tomizmus ormaira vinné; s a virgonc Frédéric Lefčvre, Eckermann e torzképe, aki mestere minden szavát áhitattal és értelmetlenül jegyzi: még korántsem merítik ki a Valéry-magyarázók légióját. «Longus post eos ordo idem petentium decus» - egyrészt mert Valéry műveit, mint a pogány poétákét a középkorban, a legújabb évekig inkább csak szétszórt töredékekből, ritka és drága kiadásokból, s főképpen a magyarázók idézeteiből ismerhettük, másrészt mivel Valéry, «a világosság imádója», semmitől sem irtózik jobban, mint az olcsó «közérthetőségtől», - s így történt, jogosan-e vagy sem, e szapora kommentátoroknak az író és az olvasó közé való ékelődése, másszóval az írónak közvetett vagyis homályos ismerete. Az eredmény: hat-hét vékony Valéry-kötettel szemben legalább harminc vagy annál is több könyv, füzet, tanulmány Valéry-ről, amelyeknek tömjénfüstje állandó fátyolt von a költő köré s amelyek Valéry ismerete helyett inkább csak a Valéry-legendának adnak tápot. Tout finit en Sorbonne - sóhajtja egyhelyt Valéry: minden a magyarázók prédája lesz, mondhatná, hogyha nem félne úgy tőlük. Az alkotó eredetiségét közhelyekké általánosítják; a költő rejtélyes muzsikáját közérthető témákká oldják; az egyén magánvalóságát korok és nemzedékek rendjébe törik; a gondolkodó tétovázásait formulákká rögzítik; az elemzés megszálltjára, aki mindent előlről kezd, a szebbnél-szebb szintézisek kényszerzubbonyát erőltetik; s az Értelem bajnoka, minden titok és legenda ellensége, így válik maga is, még elevenen, a titkok és legendák nem is oly akaratlan hősévé. Azt az oly szép és termékeny Valéry-eszmét, amely szerint nem a mű következik a művészből, hanem inkább a művész a műből, vagyis, a közhittel ellentétben, nem a művész teremti a maga képére a művet, hanem a mű ád jelleget és formát az alkotó embervoltának, aki tehát, ilyenmódon mintegy önön szobrát faragja, - talán, épp Valéry esetében, azzal lehetne megtoldani, hogy a művész végleges képét nemcsak maga, nem is műve, hanem az exegesis formálja. Valéry a hermetikus költő, akinek minden egyes művét, mint akár a Danteét, legalább is négyféle - szószerinti, allegorikus, morális és anagogikus - értelemben kell felfognunk! Valéry, Mallarmé tanítványa folytatója és befejezője, aki oly kényelmes hídul szolgál a szimbolizmus és az új poézis között! Valéry, a «poésie pure», a minden idegen vagy nyers anyagtól megtisztított költészet hirdetője, aki azonban - így a magyarázat - elmélete megtagadásával lesz csak költővé! Valéry, a misztikus, de akinek nincs Istene; Valéry a mérnök-poéta, akinek a költészet csak technika, számítás és konstrukció; Valéry a hideg bűvész, aki csak önereje bizonyságául «gyakorlatoz»; Valéry, az Ismeretnek, az értelem drámájának, az ébredő gondolat tudatossá érésének poétája: megannyi árnyékolatlan rajza egy árnyékokban gazdag arculatnak. Mivel pedig a magyarázók egye számosabbak lesznek s maholnap minden napilap igyekszik «népszerűsíteni» Valéryt, a közkeletű Valéry mindjobban kiszorítja az autentikusat, aki viszont, javíthatlan Nárcisz, szívesen hajol ez új képe fölé, - s ilymódon, mint a festett kép az élő arcot, a mondvacsinált Valéry az eredetit is befolyásolja. Aki, hála a közhelyeknek, Valéryről csak azt tudja, hogy szerzője a Jeune Parque-nak, a francia nyelv e «leghomályosabb versének»; hogy ő az, aki a rajongást nem tartja íróhoz méltó lélekállapotnak; hogy ő az, aki a filozófiát «kibékítette» a költészettel; hogy ő az a szimbolista, aki a zenétől «visszaveszi, amit azelőtt adott néki»; hogy ő írta azt a Leonardo-tanulmányt, amely főképp arról híres, hogy egyetlen szó sincs benne Leonardóról, a festőről; s hogy tőle valók ezek a már közismert verssorok, mint például: «Le vent se lčve, il faut tenter de vivre» vagy «Tout peut naitre ici-bas d'une attente infinie» - érdemesnek tartja-e vajjon a vele való komolyabb foglalkozást? S ha igen, hogy jusson a közelébe? Első látásra nem tudja, mit bámulnak rajta a beavatottak; nem érti dicsősége okait; s hajlandó vagy elfordulni tőle, vagy bámulni meggyőződés nélkül...

A dicsőség, csakugyan, alig ért még valakit ilyen módon: ily későn, ily keresetlen és ily ellentmondásszerűn. Képzeljük el Valéry-t ezelőtt negyven esztendővel, vagyis húszéves korában, élete első fordulóján. Mögötte szülőhelye, Cette, ez a csöpp antik kikötő, a Földközi-tenger partján, a leglatinabb vidéken, legelső meditációi s a «Cimetičre Marin» szinhelye; azután a tanulmányok a csöndes Montpellier-ben, amelynek kertjeit és architekturáját már Stendhal is kedvelte; néhány ragyogó vakáció anyjának városában, Genuában; s az első tervek és próbálkozások, ábrándok, könyvélmények és tétovázások, a festészet, az építészet és a poézis tájain, - mindaz a gazdag zűrzavar, amelynek káprázatában osztatlanok és univerzálisak vagyunk mindannyian. Párisban tárt ajtók várják: barátja Pierre Louys-nak és Gide-nek, kegyeltje a szép szonettok agg költőjének Herediának, s hű vendége Mallarménak, aki, mióta Rimbaud hallgat, Verlaine meg apróbb kocsmákba szorult, valóságos magistere a szimbolizmus fiataljainak. Folyóiratok alakulnak Valéry és társai közreműködésével; versek íródnak, zárt műremekek, Heredia vagy Mallarmé modorában, amelyek több mint harminc évvel később az Album de Vers Anciens-ben lelnek helyet; versek, amelyek felcsigázzák a literátorok kíváncsiságát, s amelyeknek élessége, elvontsága, tisztasága, amellett sajátos mitológiája, az önmagát kereső és szerető Nárcisszal, egy újhangú poétát sejttetnek már Valéry-ban. A művészi merészségek s találatok ideje ez; aki bátor, mindent elérhet, hírnevet, maradandóságot, a kedvvel fogant művek szép sorát, a felfokozott életvágynak oly termékeny részegségét, - de milyen áron? Van egy kis verse Valérynek, César, a Régi Versek Albumában; külsőleg olyan, mint egy Heredia-szonett s hangja sem a legigazibb Valéry-hang; azonban ez a pihenő Caesar, aki «mindenható oka» mindennek s aki az estben és a nyugalomban máris új paranccsá tornyosul, míg nem messze tőle egy boldog halász a hullámokon ringva énekelget, - a húszéves Valéry, a húszéves alkotó lélek teljes megosztottságát elénktárja. Mi jobb: az uralom vagy az élvezet? a dolgoknak lebírása vágy a hozzájuksimulás? a tudatos tevékenység vagy a vegetálás révülete? Déli vére, nyári emlékei mintha az utóbbi felé csábítanák; másfelől máris rabja lett a mesterek varázsának, a barátok példájának, az alkotás izgalmának, a siker elégtételének, s azoknak az oly vékony, de oly szapora fonalaknak, amelyeknek hálóját, nagyzolón vagy gúnyosan, «irodalmi életnek» hívják; s aki olyan tisztán látja azt a bizonyos kettősséget, vajjon tud-e választani tépettség vagy bánkódás nélkül? Mit adhat néki az Irodalom, amelynek ő mindenét odaadná. - amelyért le kéne mondania nemcsak az álmodozás korlátlanságáról, hanem a cselekvő élet minden más - lehetséges - formájáról? Aki talán építész, tudós, vagy diplomata lehetne, - megannyi caesari pálya, ahol az ember hódító kedve a tényekkel birkózhatik - esetleg szabadon dolgozó pap, Egyháza védőfalai mögött, - beérheti-e, egyszerűen, a literator életformájával? Micsoda véletlen, vagy fatalizmus, vagy rejtettebb vonzódás, micsoda könyv vagy barátság, vagy csak benső ernyedtség az, ami éppen s kizárólag erre az útra tereli? És ha már idáig jutott, hadd lássa hát ezt az Irodalmat, nem mint romantikus álmot, amitől a gyöngébbek örökké kótyagosak maradhatnak, nem is mint gyakorlati organizmust, amiből az ügyesek közvetlen hasznot remélhetnek; hanem mint rajtunk és életünkön túlnövekvő valóságot, amiben minden vágyunk elfér, minden képességünk helyet talál s amiben szívünk és agyunk - e kényelmes központosítások - nem éreznek különbséget az én és megnyilvánulása, a cél és az út között! Ha folytatná, amit a régiek oly szép öntudatlansággal tettek s amit a korabeliek legjobbjai oly egykedvűn, oly lemondón, oly elszántan vagy oly hősiesen végeznek, - mi lesz belőle, pár év mulva? Hivatásos literátor, a «közízlés», a «közkívánat» s jó, hacsak tulajdon művei vagy pedig önmaga rabja, aki azt írja, amit kérnek tőle, azt álmodja, amire felfigyelnek, s úgy álmodja és úgy írja, hogy, mint a mérnök vagy a gyáros, minden körülményt mérlegelve, minden eszközt igénybe véve, minden véletlent kiküszöbölve s minden versenyt legázolva, a legbiztosabb s legteljesebb hatást váltsa ki munkakörében. Önfeledt vagy gépies «termelésről» nem lehet szó nála: ennél, húsz éve ellenére, éleslátóbb és gőgösebb is. Mint Pascal, mint annyi más, Valéry is átvirraszt egy bizonyos éjszakát, amikor élete és az élet, énje és az emberi én mint megannyi roppant kérdés meredezik eléje. Mit akar? mért él? mire képes? Boldognak lenni? ez kevés. Hódítani? cselekedni? fürödni a dicsőség és a könnyű teljesítmények kábulatában? Gyűlöl minden kábulatot, amely elhomályosítja a szemet, még hogyha lelkesedés is a neve; épp így minden megalkuvást, amely tisztátlan vagy töredékes. Tisztaságra, teljességre, megváltó kifejezésre és főképen ismeretre szomjas - s ő, aki minden lehetne és szeretne minden lenni, jobb híjján? az Irodalomhoz méri minden egyes aspirációját. Sose volt nagyobb Valéry, mint ebben a virtuális pillanatban; sosem látszott gazdagabbnak pusztán követelései révén; soha, sem előbb, sem azóta, nem vallatták meg úgy az Irodalmat, ily makacsul, ily közelről és ezzel a tudatossággal. Több mint harminc évvel később, amikor megírja Eupalinost, ezt a gyönyörű dialogust, amely valóságos önvallomás, Valéry, Socrates álarcában, nem minden bánkódás nélkül mondja, hogy, aki minden lehetett volna, mert «többszörösnek» született, egyetlen és egyféle Sokratesszá egyszerűsödött - míg a többi eltűnt, idea lett, megmaradt magnak, csökevénynek, visszajáró álomnak, esetleg kételynek vagy ellentmondásnak. Azóta akár az «élet», akár a benső belátás Valéry sokféleségét is meglehetősen egyszerűsítette; de ekkor még áll s habozik a fiatalság keresztútján. Olvassa Baudelaire posthumus jegyzeteit s egyre mélyebb undort érez a művészet «prostituciós» arca s az én «elvesztegetése» ellen, s egyre jobban vágyódik a szabad ember életformájára, , amelyben a képességek tudatosan növekednek s a géniusz, mint «egy rejtett láng», inkább csak sejthető, mint látható, a «self-purification» már-már nem is emberi állapotában. Olvassa s főlg hallgatja Mallarmé elmefuttatásait, a jelenkor irodalmáról, amely «egyetemes riporttá» fajult, a Költőről, erről az egyedül tiszta literátorról, aztán a költő létéről, amely folytonos figyelem és legbensőbb összhangjaink fáradatlan ébresztgetése - s tünődve kérdi önmagától, hogy a világon csakugyan «minden a Könyv kedvéért történik-e», s nincs-e magasabb alkotás, mint a fehér papíron a fekete matériáé? Olvassa Edgar Poe tanulmányát a Holló geneziséről, amely a «véletlen», az «érthetetlen» és az «eredeti» fogalmainak kizárásával, egy tudatos, kiszámított és ész-szerű alkotómódszert javall, s amely az irodalmi művet matematikai problémának, többé-kevésbé tökéletes gépezetnek tekinti. A fiatal Valéry becsvágyóbb és éleslátóbb mintáinál: s hol az önmegsemmisülés, hol a versengés vágyától hajtva, hol előre kifáradva, hol új távlatokat sejtve, úgy érzi, hogy életet, módszert, mindent előlről kell kezdenie, s elcsöndesül...

Valéry húszéves hallgatása a Valéry-probléma gyújtópontja. Aki e költőt pusztán csak művein át, verseiben, tanulmányaiban s naplójegyzeteinek Analecta, Rhumbs vagy Cahier című gyüjteményeiben szemléli, nem egykönnyen szabadul, legalább is előszörre, a meddőség, a töredékesség, a kísérletezés érzése alól: mintha csak egy alchimista műhelyébe tévedt volna, aki idejét, ifjúságát, értelmét és vagyonát egy telhetetlen kohó tüzén égeti arannyá vagy salakká. Viszont aki, e hallgatás távlatából, nem csupán azt tekinti, amit Valéry azelőtt vagy azóta alkotott, hanem amit alkotni vélt, vagy akart, vagy őt magát, lehetetlen, hogy ne érezze azokat a szárnycsapásokat, amelyekkel egy becsvágyó lélek saját magassága fölé s egy író az Irodalom fölé emelkedik, híven ahhoz a századvégi s ma is eleven filozófushoz, aki szerint az ember és az Irodalom arra valók, hogy felülmúljuk őket. A fiatal Valéry nem úgy hallgat el, mint Racine, aki életútjának felén már egy sor remekműre nézhet vissza; nem is úgy, mint közelebb hozzá Rimbaud, akinek a költészet talán csak kamaszkori krízist jelentett; nem azért, mert kimerült és nem volt mit mondania s talán nem is a misztikusok nagy csendjének kedvéért, akik a lélek teltségének olykor a hallgatással adnak kifejezést. Valéry életideálja, mint valaha Goethéé s azelőtt is, azóta is minden magasabb léleké: a teljes ember, - aki minden képességét egyforma gonddal míveli, akinél a hírnév, a mű, sőt maga a cselekvés is csak a belső tartalom természetes velejárója s akinek legjobb pillanata valami éber nyugalom, az életnek és az énnek egymásra találó öröme, a tudattá tisztult ösztön, az ideák és a tények magától való harmóniája. Az ily embert - minden kor és kultúra virágát - nem köti a teljesítmény s nem korlátozza a szakszerűség; szabad - és e szabadságát akár a teljes tétlenség vagy a hallgatás árán is megóvja mivel nem annyira a tettet, mint a tettnek forrását, a tettre való képességet értékeli. Míg Goethe ez ideált, mintegy a realitás síkján, a független nemesemberben, míg Nietzsche a morál síkján, az emberfölötti emberben vélte látni, - Valéry, az ismeret síkján, a tudatos, az egyetemes, a magát s a világot tervszerűen újraépítő, sőt, ha szabad visszaélni egyik kedvelt szavával, az «embertelen» emberről álmodozik. Vajjon elérheti-e és hogyan e mindennél meredekebb ideált? Az élet maga csak eszköz, nem cél; a tevékenység csak gyakorlás: megmutatja, hogy erre is képes; a szerelem? tán nem is lehetséges; a dicsőség? illuzió, hamis és megalkuvásra késztet. Marad az állandó készenlét, a végtelen várakozás, amiből minden megszülethetik, a kapcsolatok dús káosza, az öntudat fejlesztése, a belső gazdagodás gőgje, egyszóval a léleknek az a virtuális állapota, amikor minden a miénk, míg mi csak önmagunké vagyunk. Aki egyszer eljutott erre a veszélyes magaslatra, annak már végig ez marad a «legnagyobb emléke» s az ezentúl minden dolgot ennek a mértékével mér. Alkosson? vagyis egyetlen megvalósításért lemondjon annyi ezer másról, a sok-sok lehetségesnek «szentélyéről vagy lupanarjáról?» Az én borzad minden véglegestől, a kifejezés kisebbedést jelent és a szellem emberének tudatosan vissza kell vetni a lét bármily, ha még oly vonzó, azonban kész formáját! Amellett az, aki egész és főképp «tiszta» óhajt maradni, mint is egyezhetne bele «a közlés furcsa őrületébe?» Ha már arra születtünk, hogy elégjünk vagy elpazalódjunk, vajjon kiért érdemesebb: magunkért-e vagy másokért, a többiekért, a közömbösekért? Az én fontosabb a műnél, a gondolkozó a gondolatnál, az, ami még homályos bennünk, a már egyszer ismert énnél, s hogy álljon meg útközben, aki ezt a megszokott ént azonnal feláldozná a még nem ismertért? Az írás ténye: megállás, konvenció, önfeláldozás, az Irodalomé pedig valóságos rabszolgaság. A magunké akarnánk lenni, egyetlenek és egyedülvalók; az, ami a legtisztább s talán a legmélyebb bennünk, írtózik a másokkal való keveredéstől és hasonlóságtól; függetlenek szeretnénk lenni, akár a teljes magány árán; s csak azért, hogy ismertekké váljunk, csak azért, hogy másra is hassunk, engedjük, hogy a közönség a maga képére formáljon minket s tűrjük, hogy úrrá legyen rajtunk a versengés, a hiúság, a színészkedés és a nagyzási hóbort? Írók, akik más írókról írnak; írók, akik erre felelnek; írók, akik e «vitához» hozzászólnak; írók, akik összegezik a vita «eredményeit»; írók, akik mindebből, egy vagy tíz vagy száz év mulva, az irodalmi életnek jelenségeit vagy «törvényeit» vonják majd le: íme, közelebbről nézve, e csodált szellemi tevékenység gépezete. A «zsení» éppúgy gyártható, jól bevált külső és belső receptek szerint, mint egy szabályos szonett vagy egy regényes életrajz. Eredetiség? függetlenség? különbség a többiektől? Bárkinek rögtön akadnak utánzói és elődei, versenytársai és magyarázói - s a végén minden szabadságvágy, invenció és lendület egy szörnyű gép csattogó kerekeit mozgatja. Az író, a «hivatásos» író elidegeníti a lelkét, mindent a hatás szempontjából ítél, vagyis mindent meghamisít, árnyéka lesz önmagának és rabja az ismeretleneknek, mulattatni, meglepni, tanítani örökké élni akar, s a vásári tülekvésben - a hírnévért! a maradandóságért! az emberiség javáért! az örök Szép kultuszáért! - lassanként léte és működése alapját is aláássa. Valéry látja, mint születnek, élnek és pusztulnak a könyvek, s máris hamuízt érez az ajkán, mielőtt újjal szaporítná a meglevőket. Valami mély kiábrándultságban, amelynek furcsa. sivárságát csak az a bizonyos «nagy emlék», a hódító és egyetemes készenlét pillanata egyensúlyozza, az élet meztelenségével együtt az irodalom mechanizmusán is keresztüllát. Így és ekkor tör rá a csend, elszántan és egyetlen megoldásként, talán mert belső gazdagsága mintegy mozdulatlanná teszi, talán mert e feszültségén semmi részlegesség nem segíthet s talán mert tisztaságérzése is tiltja, hogy megszólaljon, egyként a sok között. Valéry egyéni problémája itt válik az Irodalom létkérdésévé: mi érdeme s értelme van ennek az emberi tevékenységnek, amely, mai formájában, oly kevéssé tudja betölteni a szabadság, a tisztaság és a teljesség vágyát? Képromboló törekvések itt vetették meg a lábukat s az akadémikus Valéry itt találkozik egy percre a dadaizmussal. Egyelőre azonban, ama termékeny ellentmondás révén, amely az Irodalom tagadását az Irodalom eszközeivel fejezi ki, Valéry is, mielőtt hosszú időre elhallgatna, két sajátos írásműben rögzíti meg e válságát. Az egyikben, a Leonardo-tanulmányban, az egyetemes embert vázolja, aki, az emersoni mondás szerint, önmaga mozdulatlan középpontja, s akinek »meztelen énje» feláldoz minden vonzalmat és vágyat, fel minden művet és személyiséget, csakhogy szabadon lebeghessen abban a már-már embertelen öneszmélkedésben, ahol a legszebb alkotás is csak abbahagyott játék és erőpróba, az ismeret és az építés öröméért. A másikban, Monsieur Teste-ben, ebben a hol arcképnek, hol plátói dialógusnak tetsző regénykében, elképzeli azt a tiszta csendet, amelyben, mint egy szigeten, az értelem csak önmagát nézi s szabadsága birtokáért minden járt útról és kategóriáról, minden külső közlésről, magáról a személyiségről is lemond. Valéry-t mindkét hősében az alkotó s nem az alkotás vonzza; miközben velük időzik, mintha máris másra gondolna, s tünődve mosolygó arca mögött, akár a Gioconda képén, máris újabb ideák kéklenek...

S így élne talán már mindig, örök problémái közt vergődve: ismerni - érni - mérni - növekedni - tudatosan, szabadon, szabatosan és egyetemesen - miközben észre sem veszi, hogy kifelé elszürkül, befelé nem leli nyugtát és hogy addig habozik a végleges választással, míg a sok lehetséges között az egyedül valóságos is párává lesz. «Gazdagnak lenni s szeretni a munkát», amint Baudelaire mondogatta, szegényen, betegen és már meddőn, - milyen szörnyű tanulság és micsoda távoli álom! S elegendő-e vigaszul, a kétely ki nem kerülhető perceiben, hogy még az írás fénykorában, egy La Bruyčre idején is «nehéz volt otthon maradni s mit sem tenni», s hogy a csöndet és az elmélkedést akkor sem tartották «életpályának»? Pályatársak példája, akiknek «nevük» van s «műveik» vannak; barátai unszolása akik szeretnék, ha velük tartna, egyrészt mert a folytatást várják, másrészt, mert a hallgatás feszélyezni, gúnyolni, sőt vádolni látszik őket; aztán ez a roppant üzem, ez. a kis világ a nagy világban, amely a nyomtatott betűben él s amelytől borzadhat, de nem szabadulhat; s végül a magános keresés is, amelynek körforgása elszédíti és megállást, kitekintést, megrögzítést kívántat vele: mind-mind a már egyszer próbált s végleg soha el nem vetett életforma felé tereli. Érzi a múló időnek minden egyes percenését s mielőtt ő is vele múlna, szeretne megmenteni valamit. Látja belső világunknak megfoghatlan örvényét s mielőtt végképp belehullna, szeretne formát adni a zavarnak, értelmet a véletlennek, maradandóságot az eltünőnek, - és az önmegsemmisülés vágyát így váltja fel az «építésé», Legfényesebb eszméi is el-elborulnak egy pillanatra: ha ez a keresés céltalannak, ha ez a sok elgondolás haszontalannak bizonyulna? s valami gyötrő szorongásban légvárnak néz minden teorémát. Mint amikor kifáradva önmagunk megismerésében, jobb hijján a tükrünkbe, mások véleményébe kapaszkodunk; mint amikor abbahagyva belső erőnk és értékünk felmérését, külső javakkal, vagyonnal, tisztességgel, teljesítményekkel kárpótoljuk magunk: így Valéry, sejtve talán, hogy énjének gazdagsága és gőgje sem kiapadhatatlan, a külvilágtól kér alkalmat, ürügyet és ösztönzést az alkotáshoz. «Mindennemű mámor közül a tetté a legnemesebb»: vajjon miért? Azért, mert csak a tett képes feledtetni a mulandóságot; azért, mert csak a mű képes feledtetni a «mesterséget»; s melyik mű és melyik tett teljesebb a műalkotásnál? Az életút feléhez jutva, választani kell mindenképp, beleszólni a világ változatlannak tetsző dolgaiba, hangot adni énünknek, kicsikarni helyünket - s ha már nem lesz belőlünk tiszta szellem, legyen ember és eleven! Mint minden fausti lélekben, az elvontság és a magány Valéryben is birokra kel a «valósággal» - valamivel, amit még nem próbált s ami most annál jobban vonzza. Az ideák, a tervek, a felfedezések levegőt, visszhangot, formát kérnek, valami erős ösztön révén, amely «közölni, rögzíteni, tartóssá tenni és újjáalkotni» óhajt. Az alkotás anyaga a nyelv lesz, a «szent nyelvezet», amelynek révén nemcsak kifejezni, hanem hatni és hódítani is képes. Az alkotás kerete pedig maga az Irodalom, amely, ha élni tudunk vele, nemcsak hatáskeresést és az én meghamisítását, hanem az én szervezését s kitárulását is jelentheti, a gondolat birtoklását, valami nagy fényszórót, amely apró felvillanásainkat százszorosan erősíti és vetíti. Ilymódon, ha kerülővel, ha hosszas habozás után, de látszólag Valéry is oda jutott, ahová a többi, - s mi sem volna olcsóbb és könnyebb, mint a kornak az egyénen, a valóságnak az eszményen való diadalát zengeni. Azonban az a Valéry, aki 1917-ben, tehát közel az ötvenhez, nagy versével, a Jeune Parque-kal újra visszatér az Irodalomhoz, az olvasót, a hírnevet és a művet többé már nem a kezdő költő romantikus mámorán át, sem a korai kiábrándulás meddő idegenkedésével nézi, hanem egy felsőbbrendű stratégia pontosan felmérhető elemeiként, - akár csak egy conquistador, aki végső hódításába minden maradék becsvágyát és vagyonát beleöli. Ami ezután következik, nem más, mint e stratégia termékeny és sikeres alkalmazása. A közlés módja, levelekben, vázlatokban és töredékekben; amellett alkalmi volta, egy kép alá, egy ünnepre, egy kiadó kérésére, egy új vagy régi könyv elé; s végül drága és elérhetlen megjelenési formája: megannyi bűvös csalogató a finnyás, a kíváncsi, a hivatásos olvasónak. Az egyes szavak alakjának, értelmének és helyzetének kiaknázása; az egyes kifejezéseknek végletes feszültsége és tisztasága; a kapcsolások, ellentétek s összefogások pontossága; az egyes részek láthatatlan és lüktető folytonossága; a nyelv minden eszközének s műveletének igénybevéte, a muzsika hatékonyságával és az algebra szabatosságával: a szellemi hódítást és a maradandóságot szolgálja. Az Akadémia védőbástya, tisztesség és kényelem, - nem megvetendő kellékei e nyilvános és veszedelmes életpályának. A szalonok s az utazások új arcokat, friss témákat és sűrített ismereteket nyújtnak, valamit az «életből» és a «korból», - amellett a hírnevet időben s térben is továbbítják. Így került egyszer Valéry a Chigi-palota ura elé; mint száz éve Erfurtban, Rómában is a gondolat és a tett állt szemközt; csakhogy míg Goethe és Napoleon Werthert és a fatalizmust, Mussolini és Valéry a mai költő anyagi helyzetét vitatták. Ellentmondás? megalkuvás? önárulás? Korántsem: Valéry egy percre se mond le legbensőbb vágyairól vagy eszméiről: ezek az ő forrásai és mozgató erői, ezekkel él, ezek alkotják, - legfeljebb, kora fiaként, igyekszik őket minél gazdaságosabban s minél módszeresebben értékesíteni. Legtöbb művét, verset vagy prózát, éppen ez a kettősség, ez az állandó ingadozás, a külső és a belső élet, az «ętre» és a «connaitre» örök dialógusa élteti. A Jeune Parque, amely búcsúnak készült az ifjúkor költészetéhez s ehelyett remek nyitánya lett Valéry másodvirágzásának, a Charmes-nak, egy fiatal leány recitativo-jában nemcsak a test és a tudat harcát, hanem Valéry életsorsát is példázza, - azét, aki természete végső határáig feszül, hogy azután visszahulljon a földi élet keretei közé. A Charmes legszebb verseiben ugyanez a kettősség remeg, hol élesen s feloldatlanul, hol majdnem összhangba olvadón, s mindig az autobiográfia utánozhatlan ízével. Ugyanez a megosztottság hangzik fel az Eupalinos-ban, Valéry e valóban plátói dialógusában, ahol az alvilágban bolygó Sokrates epedve emlékezik életére, írtózva gondol hamis hírnevére, amely elejtett szavakból s hívei hiszékenységéből fonódott, s az árnyak, az álmok, az illuziók országában a testet, a tettet, a teremtést magasztalja. Ez a szívós visszatérés ugyanahhoz az egy maghoz, Valéry ős-élményéhez, a hallgatást megtörő szó, a tetté váló gondolat, a formává feszülő terv mindennél megfoghatlanabb motívumához, bizonnyal mást, többet jelent, mint a festő vagy muzsikus kedvtelését egy téma változataiban. Valéryt nem a mesterember s nem a kész mű köti le, hanem a kezdet, a kísérlet, a készülődés állapota, a levés és nem a lét, az eszme, amely megvalósul, a lélek, amely nekilendül, - ezt kutatja Leonardóban; akihez ma is hű maradt, ezt ábrázolja Teste úrban, akinek, egykori estjük óta, barátot, naplót, feleséget adott, - talán, hogy így békítse össze legellentmondóbb énjeit, talán, hogy így merítsen erőt a művészi kifejezéshez, talán, hogy így védekezzék minden művész réme: az önutánzás s a hivatásos hajlékonyság ellen. Az eredmény: művek és torzók, amelyek egymást tükrözik. Az eredmény: vakító távlat, titokzatos tisztaság, egység, de egyben monotonság. S a legnagyobb eredmény talán maga a művész, - akinek léte állandó készülődés egy mind magasabb állapot felé, akinek legszebb művei is csak elhagyott állomások és lakatlan csigaházak, s aki addig épít és tépelődik, addig formál és módosít, míg lassan és fokról-fokra megépíti önmagát...

[*] Részletek a «Változatok» készülő magyar fordításának bevezetéséből. (Világkönyvtár.)