Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 21. szám · / · ÁDÁM GÁBOR: VÁLPURGISZ-ÉJ

ÁDÁM GÁBOR: VÁLPURGISZ-ÉJ
II.

Nem tudni, hajnal van-e, reggel-e. Topa Dezső, az őrparancsnok rázza a vállát. - Kelj fel pajtás, te lusta disznó, útra kell menned. Csak néz tapadó szemével a Topa arcára. Egyik oldala szappanhabos, a másik oldala már le van borotválva. Bal füle tövén kiserkedt a bőr, ott piros vércsepp ül.

Künn hóvihar. Jégnyilak özönlenek a megkeményedő agyagnak, hogy agyonszurdalják.

Az éjjel az a szerkesztőség csak álom volt? Nem mindegy-e, hogy a megalázás ébren vagy álomban fáj?

Egy őrmester, Grilec a neve, egy rutén parasztot pofoz az őrbódé mellett.

Nehéz itt állni a hótengerben, de itt kell állni. Kell! Ez a kell egy jégoszlop, ami az egész orkános világ tengelye.

...S nekiindul egy paranccsal az őrszem az útnak. Hósapkát vesz. Topa Dezső még egy nadrágot ad néki kölcsön.

- Aztán vigyázz, hogy a kárpáti szél le ne húzza rólad, mert akkor pirosra csípi a bőrödet.

S megy előre az őrszem, vak értelmetlen testével görög a hódombokon föl, hullik árkokba alá.

Immáron megint nincsen lámpás a fehér éjszakában. A jégnyilacskák zengve ütődnek az arcára ülő jégkéregre. A hótenger éjében miriád fekete pont ütődik derékövére, az állát marcangolja a tüzes jég, az ajkát. S görög vastag burkában a meleg fiatal szív, havat porozva csúszik, bukik, telegráf-póznákba kapaszkodik, mintha orkántól megcsavart hajó árbocához ölelkeznék.

Nem verset írni, nem szerkesztőt látni, élni akar. Temetőben akar meghalni, nem varjak erdején.

A varjú legelébb a szemet rágja.

És remegve botorkál tovább, hol meg iran és a szeméből könnyet facsar ki a hóözön.

Megáll egy szurkos póznánál és olyan meleg sírás mossa ki a szívét, hogy nem fáj már a jégnyíl.

Sír! Mért kéne meghalnom? Olyan jó, olyan tiszta, olyan igaz, olyan tanult tudnék én lenni.

Úgy tudnék szeretni. Hova futok hát?

Új erőre kap. Új ötlet menti meg. Háttal megy előre dombnak föl. Megcsúszik, visszahengergőzik, újra föl. Három óra alatt elér a trénekhez? Az orrára fagyott a nedv. Szipákol, letérdel pihenni s megtörli orrát mocskos zsebkendőjével.

Olyan tengernyi a csend. A hókristályok zengenek csak s a szíve egy nagy setét és mély barlang, ahol piros madarak lapulnak a sziklákon s fejüket szárnyuk alá rejtik.

Harangszó? Nem harangszó. Csak a hó gitároz. És alakok járnak a dombtető lila-barna ködében, vén-öreg isten harsog csuklón, kacagón. S fiatal lányok meztelen térddel, rózsapiros az arcuk s kacagnak rajta, mert egy jeges dombról visszacsúszott.

Eszébe jutnak a tegnapi éj kutyái, ma már az agyag is kemény és lányok keringenek itt.

Menni kell. Ottan nem messze, húsz méterre tán egy fekete folt. Hosszú percek után látja, hogy az feszület, talán katonák temetőjéhez rakták. Ott meg fog pihenni, ott megissza a rumos feketéjét is.

De a feszület még mindig messze van. Olyan sivár, néma a föld; fölbukik egy földrehullt telegráfdrótban. De a havat hiába rázza magáról, odatapadt.

S már itt a feszület. Ám a szélben nem kap lélekzetet. Ájultan fut a feszület felé. De mielőtt odaérne, megbotlik egy behavazott sövényben s ájult homloka egy vasfogú drótsövény szögeibe süpped s ott enyhül és bódul és hallgatja a kezére csepegő vért, amely a kesztyű vége s a kötött csuklóvédő között melegen folyik be a lüktető csuklóra.