Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 21. szám · / · ÁDÁM GÁBOR: VÁLPURGISZ-ÉJ

ÁDÁM GÁBOR: VÁLPURGISZ-ÉJ
I.

Tizennyolcesztendős katona áll őrszemet a csörömpölő folyam fahídjánál. Nincsen lámpa sehol.

Bakancsát minden léptéhez föl kell szakítania a parti agyagból, amely bénítóan szívja magához vékony lábát.

Nincsen lámpa sehol. Számolnia kell, már 546-ig eljutott. Aztán fülel. Végtelen hosszú ám a kétórai őrállás Füleli a szuronyzörgést, ami messziről jelzi majd ha jön őrparancsnokával az új őrszem s akkor bemehet majd az őrszobára s lefekhetik a deszkára.

Ott csajkáját s pokrócát odatette a gyertya mellé hogy lestoppolja a legvilágosabb helyet. Mert ma éjjel olvasni akar a büdös vastag gyertya fénye mellett.

Ugyanis aludni nem szabad. Parancs. Parancs az is, hogy önkéntesnek csak a «Szolgálati szabályzatot» szabad olvasni az őrszobán.

De hogyan? Éjjel! Mikor paraszt katonák közt tetves priccsen hevervén a magányosság oly kemény, a szabályzatot nem lehet olvasni, mert annak minden szava ólom.

Van neki egy trükkje azonban. Horatiusából kitépi a következendő lapot s beteszi a szabályzat lapjai közé. Azt sem főhadnagy, sem zászlós meg nem szagolja.

Horatiust otthonról hozta még magával. Stréber volt. Nem tudta a nyolcadikos tananyagot befejezni, mert már márciusban be kellett vonulnia, Horatiust tehát elhozta ide is. Nem akart műveletlen maradni, hiszen a háboru csak múló valami. S Horatius, az igen, költő. Annak álombetűi lombszagúvá, borillatúvá, tömjénné válnak az olvasóban.

Köd van. Nem csörög a szuronyos fegyver még? Nem.

Csak a saját szuronyának kis csörgése hallszik föntről a jobb válla felől, ahogy lépked.

Irdatlan a setét. Mintha valami Behemót cuppogna nagy talpával mögötte Mindig mögötte. Akárhogy fordul, mindig mögötte.

Belelő az égbe, hogy repedjen meg ez a sűrű puha feneketlen setétség. És hallja, ahogy elsivít az ólomkúpos golyó s nem tudja, vajjon az ellőtt vagy a feléje érkező golyó zenéje ez.

Fölmegy a hídra. Messzi lövések moraját hallja. De ne adj isten, hogy egy fénypont kifakadna valahol ebből a némaság s mozdulatlanság fergetegéből.

Tán megvakult? S megijed. De hiszen a kezét látja. Puha, rövid kéz, kettő; öt-öt ujj, az iszonyatos kárpiton ötszirmú lilás virág. Igen, lát. S háttal nekidől a vastag hídkorlátnak, lábait akarja egymáshoz verni, hogy leverje ráncos bakancsáról az agyagdaganatokat. De az agyag szívós, alig hull le valami a bőrről.

Aztán úgy érzi, felszáll a folyóból a jégtáblák közül valamely csontos, szakállas rém s torkára teszi hideg folyondár kezét... Puska! Mit puska? Ez csak ember fegyvere ember ellen.

De jöjjön ide dandár millió és mozsár és tarack és lője szét ez éjt, e néma, ködbűzű éjt, ezt mutassa meg az ágyú. Embert lőni. Semmi. Rongyot lőni. Csudálja az őrszem, hogy még nem lőtték őt is ronggyá.

Otthon, anya, testvér édesen alszik-e?... Hány Shakespeare született már eddig a világra, hogy egy közülök ismertté válhatott. Legalább ötszáznak kellett lenni, mert az ember mindent szétlő, szétbunkóz, agyonirígyel; ötszáz közül megmaradt aztán egy.

Most fölvillan a túlsó parton egy láng. Megdermedve nézi, micsoda láng. Ez még nem harcvonal, itt nincs aknavető. Úgy megdermed, hogy nem is gondol arra, hogy lekapja válláról fegyverét. Valami istálló trágyadombja kapott lángra odaát. Im világít a rothadás. S két nagy kutya árnyékát világítja körül a csipke-láng s már-már örül az őrszem, hogy látja.

S amikor már örül neki, kialszik. A kutyák nem ugatnak, hallja ahogy most mellette állnak. Körülszagolják.

«Nem méssz» - rivall rájuk, ahelyett, hogy szuronyt döfne feléjük. S a kutyák cuppogva rohannak tova.

Ó micsoda féregnyi senkinek érzi magát az éjben, amelyből a gomolygó ködön át miriád fekete pont örvénylik elő, szüntelen és hidegen, keményen és hidegen. Ezek az éj bacillusai, amelyek szétszívják a szívet. Ezek az éj férgei, de miriád, de billió.

És ő csak egyedül.

Igen, ha féreg is, mégis katona. Katona, akit egy ország állít ide. Hogy itt álljon. Hogy fél? Azt nem tudja az ország, sem senki. S nem mindegy-e, hogy halunk meg, félve vagy nem félve.

A bacillusokra tanulnánk meg lőni mozsarak.

Oly nagy titkok vannak köröskörül s a tizennyolcéves őrszem oly kábult, térde egy zsibbadtság.

Verset szeretne írni. Legyen bár a világnak legrosszabb verse, de az ő verse, az ő éjének, köddel összefolyó verítékének verse.

Valami fínom szerelmes sorpár, amit egy fínom s tiszta lánynak mond a költő s a végén két sorban benne volna, hogy mindezt itt érzi, «hol a farkas, hol a medve sohasem járt, eltévedne.»

S aztán még egy sor, amelyben a lány nevet s nevetnie kell, mert nem a szomorú fiúkat szereti, hanem a sikkes táncos önkénteseket.

Most mintha távoli-távoli harang szólna. Igen! A hajnalnál hajnalabb! Jön a váltás. Két szurony zötyög az éjtengerben. Nem látni őket. S egyszerre csak itt vannak s nem tud örülni, mert még egy pillanatig szeretett volna a verssel egyedül lenni.

Aztán. Feketét iszik dohos kulacsából az őrszobán. Tompa késsel levakarja bakancsáról s lábtekercséről a sarat. Megoldozza bakancsát, lehever. Kezében a könyv, de máris alszik.

Mit? Nem szabad? Lőjék szét az álmot. - Alszik... Egy szerkesztőféle ember előtt áll, aki elolvassa a versét.

- Nem jó kérem - mondja a cvikkeres élesszemű arc. - Nem mondom, van benne valami, de nincs jól fölépítve.

- Nem jó! - mondja neki az őrszem. - Parancs, parancs, másítani nem lehet. De akkor szerkesztő úr lőjenek szét engem, ide lőjenek, mert én nem akarok féreg lenni. Vagy leszek ember - katona, vagy egy setét pont ott a híd fölött. Egy kacagó, kavargó setét pont, amely után kutyák harapnak. - És kacag.