Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 21. szám
Örömmel hallotta, hogy a tanítványa, Borhiday Gábor nagyon komoly ember lett, sokáig bent volt a minisztériumban de kevésnek találta a munkalehetőséget s most kormánybiztos, az alföldi csatornázás kérdésének tanulmányozására van kiküldve, rövidesen főispán lesz, esetleg képviselő, s akkor csak egy lépés, hogy államtitkár legyen belőle. Tisza István nagyon szereti s nagy jövője van.
Ha a választás nem sikerül, akkor mégis Pestre fog menni s nem kétséges, hogy most könnyebben fog menni az elhelyezkedés, mint hat évvel ezelőtt.
Valósággal nyeregben érezte magát, mert megcsapta a budapesti társaság levegője s jól látta, hogy az országban minden a társaság kezében van s mindenki azt az állást és poziciót nyeri el, amit társaságbeli értékeivel el tud nyerni, meg tud fogni. Magában sóhajtott egyet, nagyon helytelen volt az a lépése, hogy engedte magát leszorítani a helyes útról, ami megnyílt előtte s eljött ebbe a poros alföldi városba tanárnak. Ki kellett volna várnia.
Egész idő alatt Pestről beszéltek Sárikával s valósággal teleitta magát az otthagyott élettel.
Körülnézett a társaságon.
Szemben ült vele a polgármester, szokatlanul nagy, vastag ember, fekete kún arca volt, nagy orra s eleven, mosolygó szeme. Úgy ült ott; mint egy törzsfőnök. Hosszúszárú csibukot kapott s azzal bedugta a száját s többet nem szólott, csak hallgatta a beszélgetéseket.
Az urak nagyobbrészt civis-formájúak voltak. Polgár bácsi, a közgyám, pláne csizmában s oly vastag volt, hogy úgy látszott, mintha kidagadt volna a csizmáiból, de nagyon kedves volt, jókat nevetett s jókat mondott. Érdemes volt figyelni, ha megszólalt.
Az est hőse, mint mindig, bor mellett, Szekeres volt, egy ezüstbe borult földbirtokos, aki úgy ült itt is, mintha a bricskája bakján ülne; soha el nem mosolyodott, ellenben olyan kedves adomákat mondott, amelyekben rendesen volt egy kis öngúny, hogy akik ráfigyeltek, nyúltak a kacagástól.
Most éppen azt mesélte, hogy tréfálta meg a két sógornőjét. Meghívta őket egymáshoz vizitre s a két fösvény úriasszony egyszerre indult el hazulról s a piac sarkán találkoztak egymással. Nagyon kedves volt, ahogy a szavaikat mesélte, hogy örültek meg egymásnak, azt hivén, hogy a másik elébe jött, hogy invitálja. Szóról-szóra tudta, mit mondtak egymásnak s hogy elképpedtek, mikor mindenik a másiknál akart ebédelni...
Vásáry doktor nevetett leghangosabban, mert ő nagyon jól ismerte a két úriasszonyt. Mindakettő tele volt rigolyákkal s egyik sem fizetett soha.
Az esperes Balajthy András szép, előkelő, őszfejű úr, hatalmas és tekintélyes ember, szintén itt volt és pipázva hallgatott.
Mártonffy doktor ügyvéd volt, előzőleg Borsod megyében élt s elmondott egy kedves esetet, hogy egy parasztnak az ügyét igen nehezen tudta elintézni s több hónapi szorgalmas munka után, mikor a fizetésre került a sor, azt mondta a paraszt, hogy olyan ajándékot fog kapni tőle az ügyvéd úr, hogy haláláig megemlegeti. Hát ő várt, hízott disznót, tehenet s más effélét s egyszer csak beállít hozzá az atyafi, hogy hoz neki egy betanított Mátyás-madarat.
Feltünt, hogy Józsiás professzor nem volt itt. Úgylátszik, csak képzelte, hogy meghívták. Vagy talán elvárta. Nagyon ingerült lehet most. Biztosan a Fertő körül cserkészik a diákokra.
Asztalbontás után a szalónba mentek át s külön csoportok alakultak. A gazdák a legeltető társulat dolgairól beszéltek, hogy lehet jövőre megszerezni a csegei pusztát, az igazgató Sárikával egy sarokasztalka mellett ült le s tovább folytatták a pesti csevegést.
- Kedves igazgató úr, - ült le hozzájuk Kendeffyné, - igazán nagyon örülök, hogy szülővárosomban ilyen igazgatót találok.
- Óh, nagyságos asszony, elpirulok, mint egy kislány.
- De komolyan, maga melyik Zalatnay-családból való? Erdélyi?
- Nem egészen, illetve Partium. Szatmármegyeiek vagyunk, de Erdélyből jöttek ki az őseink a fejedelmek alatt. Tordai nemes és alispán volt egyik régi Zalatnay, aki Apaffy Mihály idejében bujdosóba kellett menjen...
- Lássa, egész erdélyiesen beszél.
- Talán egy kicsit szándékosan. Szóval ez a Zalatnay Mihály menekülni volt kénytelen. Nem egyedül, hanem egész Torda megyével együtt. Megmaradtak a naplói, sajnos félbeszakadva, nagyon kedves és mulatságos. Teleki Mihály kijelentette a császári biztosok előtt, hogy Torda az Szatmár megyéhez tartozik. Emiatt nekik meg kellett telepedni Nagydoboson. Ott élt aztán valami tizenkét esztendeig mint ideiglenesen elkvártélyozott ember. Magával hozta a feleségét, négy gyermekét, hat cselédjét, tizenkét lovát, számtalan birkáját. Felesége meghalt, fia megházasodott, cselédjei elpusztultak, lovait ellopták. Sose tudta visszaperelni s úgy látszik, nem is került vissza többet Tordára; itt maradtunk s az apáim papok lettek, paplányokat vettek, szóval már én szatmári benszülött voltam.
- No de azért mégis csak erdélyi, a Kendeffyek is erdélyiek. A nagyapám jött ide s vett három vagy négyezer holdas birtokot, sajnos az mind elment, most már csak kolduskodunk, úgy-e.
Az igazgató tudta, hogy hatszáz holdjuk még van s a legjobb földek ezen a szikes területen, hát csak mosolygott.
- Mindig örvendek, ha egy erdélyivel összetalálkozom - mondta az úriasszony, aki rendkívül előkelő jelenség volt, olyan hamvas-piros volt még most is az arca, érezni lehetett rajta, hogy valaha bűbájos lányka lehetett s ma is még valami végtelen édesség volt az egész lényében. - Mert tudja, Zalatnay, én is Kendeffy vagyok ám, nemcsak az uram. Elég távoli unokatestvéri viszony, ötödik, vagy negyedik fokon, úgyhogy nem kellett pápai engedély.
- Nagyságos asszony katolikus?
- Én igen, de az uram ága reformált; úgyhogy Sárika reformáta.
Szekeres meghallotta, hogy vallásról van szó, odalépett.
- Akkor úgy vannak kérem, mint én: Én katolikus vagyok, a feleségem kálvinista. Én aztán, hogy a családi békesség nagyobb legyen, kitértem. Nincs abban semmi. Mondtam, hogy a pápisták nem vesztettek, a kálomisták nem nyertek.
Nagyot nevettek s Szekeres tovább ment, mert itt nem volt pohár az asztalon.
- Hát arról beszéljen már, mi lesz a diákokkal, - mondta Kendeffyné s kíváncsian előbbre hajlott.
- Mit tart helyesnek, nagyságos asszony?
- Nézze, ez nagyon kedves. Ezek a diákok. Hogy ezek megünnepelték az október hatodikát, nem? Én nekem ez annyira tetszik, hogy ki se mondhatom. Ez ma már csak egy ilyen izig-vérig kálvinista tiszta magyar intézetben lehetséges. Hogy úgy spontán egyszer csak felkerekedik egy intézet diáksága, egy kis összeesküvést csapnak össze s mint a madarak, kirepülnek a kalickából s elmennek megkoszorúzni a hősök szobrát, hát ez nagyon kedves. Nem? Magának nem ez a felfogása, Zalatnay? Hallom, a maga öccse is köztük volt.
Az igazgató nevetett, de nem szólott.
- Még mit hallott, nagyságos asszony?
- Mondják, hogy a zsidók forradalma. Hogy a zsidó diákok bíztatták fel a többit, de ezt én nem hiszem. Az csak úgy lehetséges, ahogy én elgondolom. Mint a madarak. Csiri, csara, egyszer csak az egész osztály felkerekedik s kirepül az ablakon, vagy a hátsó ajtón, az mindegy s elmennek énekelni a Himnuszt, meg azt, hogy Kossuth Lajos... Hát nem édes? Nem ennivalók? Ezt mindenütt el fogom mondani. Remélem, a szegény gyerekeknek nem lesz semmi bajuk, hiszen ezért jutalmat érdemelnének. Nem?
- Meghívjuk a nagyságos asszonyt a hétfői konferenciára védőügyvédnek.
- Maga nagy diplomata, Zalatnay, hogy kivallat engem s még egy szót sem mondott a saját véleményéből. Jöjjön csak, kedves sógor, - s a főgondnokot odahívta, - jöjjön csak, jöjjön, hát mondja, magának mi a véleménye, mivel kell megjutalmazni ezeket az édes gyerekeket, ezért a mai hőstettükért?
A főgondnok, aki fájdalommal konstatálta, hogy Berta egész este szomorú s most sincs jelen, azt mondta:
- Azzal, hogy meg fogjuk őket szabadítani a zsidóktól.
- Á, lári-fári, maguk mindjárt az antiszemitizmust viszik bele mindenbe. Mert tegyük fel, hogy egy zsidódeák volt az első, aki elkiáltotta magát, bár nem tudom elképzelni, hát nem érdemelné meg az a deák a vitézségi érmet ezért az ötletért?
- De szabadelvűen kezeled a vitézségi érmeket.
- Na nézzék, hát olyan ritka a mi világunkban a vitézség, hogy ezért csak megérdemelnek egyet?
- Nem olyan egyszerű a dolog, - mondta a főgondnok. - Már nagyon a nyakunkra nőnek ezek a zsidók. Most is a Patkós-birtok megint zsidókézre került. Megeszik még a fülünket is. És mi lesz az iskolai fegyelemmel. Én bizony amellett vagyok, hogy ki kell vizsgálni a dolgot s ha tényleg zsidók voltak az indítványozók, példásan meg kell őket büntetni. Nem mondom, nem kívánom, hogy csak egy keresztyén fiúnak is baja legyen egy ilyen hazafias tüntetés miatt, de azokat meg kell szabályozni s el kell venni a kedvüket mindenféle agitáló kedvtől.
- Hagyja maga, éppen most mondta az igazgató, hogy az ő öccse is benne van a dologban.
- Pardon, nagyságos asszony, most méltóztatott megállapítani, hogy én semmit se mondtam.
- Maga diplomata, magát felvisszük Pestre. Nincs magának itt semmi keresnivalója.
- Dehogy viszik, nagyságos asszony, - kiáltott fel a polgármester. - Nem adjuk ám oda. Nekünk is szükségünk van egy-két kultúremberre. Sokra nincs, de egy-kettő elfér. Most is milyen remek ideája volt az igazgató úrnak, mikor mint községi képviselőtestületi tag, amint belépett, azonnal keresztülvitte, hogy ezt a mocsárt a vasút mellett megszüntessék. Tessék, már a leggyönyörűbb fák állanak ott s örök idők óta csak a nád, meg a sás, meg a sár bűzölgött. Mondhatom, oly remek beszédet mondott, hogy egyetlen hang se volt ellene. Le a kalappal. Aki első fellépésére ilyen egészséges ideával jön s azt keresztül is tudja vinni, az nagyon sokban segítségére lehet a városnak. Az igazgatónkat nem engedjük innen elvinni.
Az igazgató csöndesen mosolygott. Kissé meg is volt hatva, mert csak most látta, hogy mégis méltánylással vannak vele szemben. Úgy ült ott, mint valaki, aki körül harcok folynak, akitől várnak, akire büszkék az emberek.
Sárika rápillantott s kissé rajta is felejtette a szemét.
- Sárikám és te mit mondasz ehhez?
- Én azt hiszem, a diákokat egy kicsit meg kell büntetni, de nem nagyon, úgyhogy ne fájjon nekik.
Az igazgató rápillantott, mosolygott s arra gondolt, hogy okos lány. Okos felesége lesz valaha valakinek. Nézte a lányt, aki semmiben sem hasonított az anyjához. Barna volt és olyan acélos, nem szeleverdi, mint az anyja. Hiányzott talán ez a naív báj belőle, de milyen jó felesége lehet valaha valakinek.
Valaha valakinek, - folyton ez motoszkált a fejében.
- Na, direktor, ez aztán Kolumbus tojása, ezt elfogadhatja, - mondta vidáman s megnyugodva Kendeffyné.
Az igazgató érezte, hogy az állása sziklaszilárd s szinte bánta is. Nem volna rossz most kerülni Pestre. Ha aztán az ember megvénül, elnehezedik. Már most is azt érzi, hogy a sár lehúzza magához. De viszont mint kérelmező jelenni meg Pesten s állást kérni... Jobb lesz az úgy: megérkezni... Beérkezni...
- Tavasszal esedékes a törvényhatósági tagok újraválasztása, - mondta a polgármester, - nem tudom, mit szól hozzá az igazgató úr, de nekem elhatározott szándékom, hogy őt fogjuk beküldeni. Ő majd megvédi a mi érdekeinket. Hiába küldünk ezekből a mi embereinkből, ez nem tud beszélni s egyik sem tudta soha érvekkel alátámasztani a kívánságainkat. Nem szörnyű, hogy mi fizetjük az óriási útadót a megyének s a mi útainkkal ennyit sem gondolnak.
Pattintott egyet kövér újjaival.
Az igazgató mosolygott. Felsőbb matézis és útépítés a pusztán... Valami különöset érzett, mintha égne a bal arca. Arra nézett, Sárika szeme volt rajta s ahogy összenéztek, a lány pillantása melegen s mosolyogva állotta az ő szemét, úgyhogy neki kellett elfordítania a szemét...
- Ha Pestre jön, kedves Zalatnay, - mondta Kendeffyné, - el ne kerülje a házunkat.
Az igazgató könnyen meghajtotta a fejét.
- Nagyságos asszonyom, rendelkezésére állok és ha maguk tenniszezni akarnak, az iskolakertben kitűnő pályát csináltunk most s annak a megnyitását éppen a héten akarom megtartani. Remélem, megtisztelnek. Nem is utolsó dicsőség, amit Sárika megnyerhet, a montreuilly-i díjak után nálunk tenniszkirálynő lenni, mi tudniillik veszedelmes partnerek vagyunk: most kezdjük tanulni ezt a nemes sportot.
Sárika felnevetett:
- Óh, nagyon szívesen leszek tréner idehaza, - mondta, mert az egész város tudta róla, hogy híres tenniszbajnoknő.
- Ez hazafias kijelentés, - szólt oda a polgármester. - Lássátok, ez már megint egy siker. A mi igazgatónk újabb sikere.
A főgondnok kedvetlenül nézett az igazgatóra.
• 5.