Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 20. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ · / ·
Fodor László a francia iskola prematurus tanítványa. A modern francia vígjáték stílusát, atmoszféráját, szerkesztési módját, még moralitását és téma-anyagát is olyan jól megtanulta, mint színpadi íróink közül eddig senki. Új darabjáról szólva, ez ötlik fel először: a jól végzett és pontosan követett iskola. A téma a női hűség és hűtlenség körül forog, a férfi-féltékenység irányában lendül el, körülbelül azzal a hátsó gondolattal, hogy a már egyszer felébredt féltékenység öncéllá válik, a féltékeny férj annyira belelovalja magát, hogy már-már akarja, kívánja, erőszakolja, hogy megcsalják, felhasznál ennek bizonyítására minden eszközt, egészen a magándetektívvel való figyeltetésig, míg végül egyetlen kicsi tárgytól felborul az egész mesterkélten összeszerkesztett épület, az ártatlanul gyanusított asszony büntet és megbocsát. Tisztán francia ízű felfogása ez a dolgoknak és franciás az összebogozása is. A férj megtudja a barátjától, hogy a felesége vásárolt egy töltőtollat, a töltőtoll nincs a születésnapi ajándékai között, az asszonyt hiába faggatja, az mindenről beszél, csak a töltőtollról nem, tehát mindjárt kész a gyanú: a töltőtollat a szeretőjének vette, annál is inkább, mert az ismerős fiatalemberek egyikének csakugyan van is szép új töltőtolla. Egy jelentéktelen tárgy, amely az asszony hazugságának szimbolumává válik - gyakori rekvizitum ez a francia vígjátéki színpadon. Ugyanígy a bonyolítás módja, ahogy a férj szándékosan teremt alkalmat a nőnek a ballépésre, hogy magándetektívvel figyeltethesse s a magándetektív téves jelentése alapján már-már bizonyosságnak veszi, hogy meg van csalva. Ide tartozik az alakok formálása is: a három asszony, az egyik ártatlan, a másik már játszik a csalás kívánságával, a harmadik már agybafőbe csal, a két férj, akik mindketten féltékenyek, de mindegyik védi a másik feleségét; a privátdetektív, aki megfigyelés közben «magánszorgalomból» beleszeret a megfigyelt nőkbe, akik viszont félénk udvarlónak nézik. Az olyan mulatságos rekvizitumok is a francia iskolához tartoznak, mint a hűtlen asszony pásztoróráján grammafonba felvett zajok. Ahogy az egész darab hol közelebbről, hol távolabbról körültáncolja a női nemiséget, a szerkezet, amely a pauzák és a hatásos jelenetek gondos beosztásával, a szereplők szerepének a cselekményben való elosztásával feszíti az érdeklődést - az embernek az az érzése, hogyha a színpadon egy francia szerző neve állna, senki se gondolna arra, hogy ez a darab nem párisi márkájú.
A mulatságos és jól bonyolított vígjátékban azonban ennél több is van: a szerző könnyedén, játékosan lebeg olyan vizek felett, amelyek nem egészen sekélyek. Nem tudja, vagy jobban mondva nem meri érinteni ezeket a mélyebb vizeket, de valahogy éreztetni tudja, hogy ott vannak és tud róluk, mikor fölöttük lebeg. Egy-egy szóval, egy-egy jelenettel olyan lelki húrokat pendít meg a féltékenység komikus rajzában, amelyek messzehangzóan, erővel zengenének, ha azonnal el nem kapná róluk az ujját.
Az előadást
*