Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 20. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ · / · Schöpflin Aladár: BEMUTATÓK

Schöpflin Aladár: BEMUTATÓK
Leona - Zilahy Lajos drámája a Nemzeti Színházban

Zilahy Lajos az egyetlen drámaíróink közül, akinek van bátorsága olyan témákhoz nyúlni, amelyek a modern közélet kontroverz problémáival érintkeznek. Minden darabjában van ilyen aktualitás, - úgylátszik, mindenkinél erősebben izgatja az a kor, amelyben él és hivatást érez hozzá, hogy írói szavával segítsen rendet csinálni az eszmék és tendenciák mai zürzavarában. De érzi a mai atmoszféra nyomását is, a közönség ingerlékeny türelmetlenségét az ellenkező nézetekkel szemben, a közönség megosztásának veszedelmét s mindig középutat kereső józansága is arra ösztönzi, hogy olyan megoldásokat keressen, amelyekben az ellentétes nézetek is megnyugodhatnak, egy magasabb, de ép ezért hűvösebb és objektívebb álláspontot, amelyből jobb- és balfelé egyaránt igazságot oszthat. Ezzel azonban koncepciójának bátorsága a kivitelben megpuhul s a merészen elgondolt dráma a félénk megalkuvás gyanuja alá kerül.

Egyik darabjában sem volt ez olyan szembetűnő, mint a Leoná-ban. Becsülést érdemlő szándékkal nyúlt a forradalom szerfölött kényes témájához, de túlságosan érezte ennek a témának a kényességét. A dráma az lett volna, hogy a forradalmi világfelfogás egy emberben megszemélyesítve összeütközik a szintén egy emberben megszemélyesített konzervatív világfelfogással s az összeütközésből kisülő robbanásban tragikus véget ér valamelyik személy, esetleg mind a kettő. Ez azonban nem lehet máskép, mint hogy mind a ketten szilárdan megállanak a maguk álláspontjánál, vagyis az egyik megtörhetetlen forradalmár legyen, a másik megtörhetetlen konzervatív. Zilahynál ennek az ellenkezője történik: a forradalmár csak addig marad forradalmár, amíg a forradalom csak ideális elgondolás, amint tettre kerül a sor, visszariad a forradalom szörnyű eszközeitől, a konzervatív főúr pedig lánya szerelmes érvelésének és egy szívrohamnak a hatása alatt beletörődik a mindent megértő humanizmus kissé túláltalános kompromisszumába. A két ember tehát már kiegyezett egymással, mielőtt találkoztak volna, a forradalom és konzervatívizmus nemcsak hogy nem ütközhetik össze, de még csak nem is érintkezhetik egymással, két párhuzamos vonalon haladnak a vég felé. A hitében megrendült forradalmár nem forradalmár s a demokrata humanizmussal kiegyező főúr nem konzervatív. A koncepció kicsurran a darabból. Ennek aztán az a súlyos következménye támad, hogy az alakok elvesztik súlyukat. A hitét vesztett forradalmár, mikor egy terrorista csapat élén vesztőhelyre viszi a grófot, már csak jelentéktelen eszköze, hóhérbárdja a forradalomnak s a konzervatívságában megrendült főúr halála már csak közönséges forradalmi atrocitás. Maradna még az a tény, hogy akit a forradalmár Katona dr. a halálba küld, ez a Merovszky gróf apja Leonának, szerelmesének. Ezt azonban - az egész darabnak talán ez a legnagyobb konstrukciós gyöngéje - Zilahy kiküszöböli azzal, hogy Katona nem tudja, ki a gróf, a gróf nem tudja, ki katona. Mindenki joggal kérdezheti ezek után, hogy miért van egyáltalán ez a két ember, mit akarnak kifejezni, mi az emberi és drámai értékük? A darab világnézeti háttere megsemmisült.

De megmarad Leona. Az előtérbe, a cselekvény súlypontjába az író az ő alakját helyezte. Az ősi Buddha-motívum egy modern változata. A világtól elzártam nevelkedett hindu királyfi találkozott az emberi nyomorúsággal, megrendült lelkében s ez a megrendülés hajtotta egy új vallás alapítására. Az elkényeztetett grófkisasszony egy különben is végsőkig felizgatott pillanatában meglátja a népkonyhában összetorlódott emberi nyomorúságot, egyszerre eltelik szamaritánus érzéssel és alkalmassá válik egy új vallás, a forradalom befogadására. Nő, tehát a szívén keresztül percipiálja a forradalmat is, azonosítja hitvallójával, akibe természetesen beleszeret. Ez így elgondolva szép, hihető, majdnem hiteles. A dráma konstrukciójába való beágyazása körül azonban baj van. Az ő iránta való szerelem hatása alatt veszti el forradalmi hitét és elszántságát Katona dr., az ő iránta való apai szeretetből enged konzervatívizmusából Merovszky gróf. Ő válik tehát eszközévé annak, hogy a darabból ne lehessen dráma. A szépen elgondolt nőalakból így a legsúlyosabb szerkezeti hiba-forrás lesz. Leona alakja úgy van beleszerkesztve a cselekménybe, hogy nagyon is látszik a ragasztás helye. A maga iránt keltett rokonszenvből kell tehát színpadilag megélnie. Ezt az író is érezte és ezért mindenképen igyekezett mennél több hatásos jelenetet adni neki. Ami hatása van a darabnak, az ezekből a jelenetekből adódik. De nem feledhetjük el, hogy a jelenetek hatásosabbak az alaknál, Leona szerepe nincs konstruktívan felépítve. A mozgása intermittáló: a második felvonásban jóformán teljesen áll s a benne zajló tragikus lelki processzusoknak inkább csak az eredményeit látjuk, a lefolyásukból nagyon keveset. Ez mindjárt nyilvánvaló volna, ha szerepét egy kisebb színésznő, nem Bajor Gizi játszaná. De ő sem tudja egészen eltakarni azt a tényt, hogy Leóna alakja és az egész cselekvény csak rivaldavilágítással van megvilágítva - olyasféle, mint az ünnepnapokon kivilágított jánoshegyi kilátó, amelynek a város felé fordított fele sugárzik a villanylámpák fényétől, a túlsó fele azonban sötét. Ez áll az egész darabra is, a konstrukció hibás voltán kívül ez a legfőbb oka annak a hiányérzésnek, amely az előadás után megmarad bennünk. Sokkal fontosabb ez, mint azok az apró valószínűtlenségek, melyek a darabban többször szemet szúrnak, mint például a harmadik felvonásban a fővárosból a vidéki kastélyba érkező személyek érkezési időpontjai körüli zavar.

Remélem, mindezzel a fejtegetéssel sikerült éreztetnem, hogy bár a téma nagyobbnak bizonyult az írónál, az tollára vette, a Leóna mégis nagy figyelemre méltó munkája egy pozicióját erősen tartó és az átlagnál nagyobb célokat kitűző írónak. Színvonala van elgondolásának épúgy, mint megírásának. Sok benne az olyan apró invenció, ami ízt ad a darabnak, az egésznek a stílusa disztingvált, mindig érezzük az író okosságát és tapintatát. A részletek íróilag és színpadilag finom megoldásában van Zilahy legfőbb ereje. A dikciója is nagyon, néha túlságosan elegáns, vannak a helyzetekben egyenest beletaláló szavai és szólamai.

A legnagyobb hatás azonban Bajor Gizi játéka. A mult szezonban inkább lírai szerepekben ért el rendkívüli művészi magaslatokra. Most drámai szerepben, nagy és tragikus érzelmi összeütközésekben mutatta meg egészen különös gazdagságát. Amint az első felvonásban, az autóbaleset szörnyű izgalmában támolyogva, félájultan beszédül a színpadra, már megadja a szerepnek nemcsak hangját, hanem a skáláját is. A harmadik felvonásban az idegorvossal szemben csak árnyalatokban mutatkozó maliciája a különben nem épen szerencsés jelenetnek szinte vígjátéki derűt és könnyedséget ad, az apjával folytatott vitában kihúza a szerepet a dialektika fenyegető veszedelméből. Legmagasabbra az utolsó felvonásban emelkedik, amikor Katona doktorban felismeri apja gyilkolást. A már elbírhatatlan megrendülést, utána a kemény ítéletet s végül a szamaritánus munkába rezignálódást olyan mély átérzéssel játssza meg, olyan elhihetően, hogy a színpad és a nézőtér között megszűnik a távolság, élet van a színpadon. Legfőképen a mozdulat és arcjáték eszközeit használja, de ezeket tökéletesen, úgyhogy az az érzésünk, hogy szinte fölöslegesek számára a szavak, a merő testével el is tudna mondani mindent. Különös érdeme Zilahynak, hogy erre a játékra alkalmat adott. A többi szereplők közül Csortos Gyula játéka jut el hasonló magaslatra: hiánytalanul megmutatja, amit az adott körülmények közt nem könnyű megmutatni, hogy Merovszky gróf nemcsak főúr, hanem valódi gentleman és jelentékeny, emelkedett szellemű ember is. Ódry Árpád önfeláldozóan küzd szerepe szürkeségével, Petheő Attila hasonló küzdelemben elveszti a csatát. A népkonyhajelenetek apró képeiben Rákosi Szidi kitünő genre-figurája és Hosszú Zoltán szelíd-szomorú proletáralakja emelkedik ki. Az utóbbinak most sikerült először magára vonni a figyelmet, egy könnyen veszedelmessé válható jelenetet ment meg azzal, hogy az alakot valami finom, enyhe humorral vonja be.

*