Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 20. szám · / · FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM
Mikor Oxfordban egyetemi hallgató voltam, Robert Graves egy «Világ vége» nevű kis házikóban élt vagy négy mérföldnyire a folyó mellett. Nagy erőlködéssel oda lehetett ladikázni a tanyájához a sűrű nád között, de a «Világ végén» túl nem lehetett menni. Nagyon szegény volt. Az a szándéka, hogy a feleségével együtt boltot nyit Oxfordban, kudarcot vallott. Közömbös viszonyban volt az apjával (az is híres író). A Graves-család gyanakodott arra, hogy nem-orthodox, mert Robert szegény volt, szélsőséges szocialista érzelmű és előharcosa volt a Birth Controlnak (a születések korlátozása). Jó nevet szerzett, mint háborús költő és ő volt az első angol író, aki megpróbálta a költői alkotást pszichológia segítségével megmagyarázni. Én sohasem láttam Robert Gravest, bár egy és ugyanazok szak hallgatói voltunk. A fronton való harc tapasztalatai idegenné tették őt a mi számunkra. Az ő egész nemzedékére idő előtt erőszakoltak egy érzelmi krízist. Az ő életükben az első versek és a tragikus megértés időszaka közti átmeneti idő szörnyen megrövidült. Charles Lorley, a háborús költő húszéves korában meghalt. Rosenberg és Wilfred Owen is meghaltak, szinte gyerekkorukban. «Huszonhároméves koromra már - írja Graves a
Békeidőben élemedett emberek foglalkozása az önéletleírás: a tettek árnyéka után futás ez, mikor már a végtagok nem tudnak életszerűen mozogni. Graves, aki 1895-ben született, szenvedélyes élete legközepén ír önéletrajzot. Azért írja, hogy szabaddá tegye magát a jövőre. «Edmund is épolyan csunya háborús sokkot kapott, mint jómagam», írja Graves Edmund Blundenről, a háborús költőről, aki vele együtt volt Oxfordban és később az angol nyelv tanára lett a tokiói egyetemen, - «majdnem hisztériába beszéltük egymást a lövészárokról. És mind a ketten tudtuk, hogy addig nem leszünk rendben, amíg papírra nem vetjük ezeket a beszélgetéseket. Ő volt az első
Az önéletleírás menete ez lehet: csak egy krízis közös minden önéletírónál, a születést leszámítva. Ez az a pillanat, amikor elhatározza, hogy írni fog önmagáról. Mi történik ezután? Örült gyorsasággal újra átéli az emlékezettől és pszichológiai okoktól torzított élete folyását. Az önéletrajz pedig az élet, amit az író akörül a krízis körül forogni lát. A teljes realizmus sokkal nehezebb dolog az önéletrajznál, mint más irodalmi formáknál. Ez paradoxul hangzik, mert az önéletírás emlékezeten alapszik, nem a képzelő erőn és így mintha közelebb lenne a valósághoz. Az a magyarázata ennek, hogy maga az emlékezet is játékos. Minden tapasztalást úgy néz az író, amint részint az öntudat reagál rá írás közben, részint pedig amint az emlékezet hozzáad valamit a pillanat benyomásából. Így tehát az önéletleírás nem más, mint események kétoldali hullámzása az élet két fázisa között, ahol az egyik a másiknak még éretlen formája. A kiválogatás megszokása, az érett kor szempontja megmásítja a fiatalság nyers tapasztalatait. A tudatos művészet gyakran még többet tesz. Siegfried Sassoon,
Később Siegfried a Hindenburg-fronton volt nehéz harcban. hat másik katonával elfoglalt egy lövészárkot, és bár átlőtték a torkát, folytatta a küzdelmet, amíg össze nem esett. Ezért a tettéért a Victoria-keresztre terjesztették föl (ez körülbelül megfelel a Mária Terézia-rendnek). Visszatérve Angliába, idegsokkal, Sassoon megírta híres kijelentését, hogy nem harcol tovább a hadseregben (1917 júliusában):
Kijelentésem legyen nyílt vád a katonai vezetőség ellen, mert azt hiszem, hogy a háborút önfejűen megnyujtották azok, akiknek hatalmában volt véget vetni neki. Katona vagyok és meg vagyok győződve róla, hogy a katonák érdekében cselekszem. Hiszem, hogy ez a háború, ahova úgy indultam, mint a védekezés és felszabadítás küzdelmébe, a támadás és foglalás háborúja lett - - - A szenvedőkért tiltakozom az ellenük való árulás miatt; és hiszem azt is, hogy énnekem is segítenem kell megtörni azt az érzéketlen önmegelégedést, ahogy az otthonvalók nagy többsége nézi ezt a sok-sok agóniát, amelyben ők nem osztoznak, sőt még elég képzelőerejük sincs, hogy mindazt el tudnák képzelni (Siegfried Sassoon). Ebben a szörnyű idegállapotban írta költeményét
Ezt az epizódot azért kell elmondani, hogy megvilágítsuk Graves életének összefonódását mindavval, ami annyira életbevágóan fontos a modern irodalomban. A könyve terjengős és megvan benne egy hadsereg véghetetlensége. Egy nemzet zűrzavara van benne, masirozás közben. Graves túlzsúfolt agyában nincs elég erő, hogy a karaktereivel törődjön, alakok alakra zsúfolódnak, azoknak a napoknak sokoldalú tapasztalatai nyomán, visszatérő emlékük kalapál az agyvelőn, lelkendezve, hogy újra szülessenek és az újraszületés most állandóan örökre odaköti őket. A könyvnek ez a víziója az átlagos olvasó szemébe vágja vakságát.
Megriaszt, mint az alvókat fölébresztő hajnali harsona.