Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 20. szám · / · FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM

Vernon Duckworth Barker: ROBERT GRAVEZ:
Good bye to All That

Mikor Oxfordban egyetemi hallgató voltam, Robert Graves egy «Világ vége» nevű kis házikóban élt vagy négy mérföldnyire a folyó mellett. Nagy erőlködéssel oda lehetett ladikázni a tanyájához a sűrű nád között, de a «Világ végén» túl nem lehetett menni. Nagyon szegény volt. Az a szándéka, hogy a feleségével együtt boltot nyit Oxfordban, kudarcot vallott. Közömbös viszonyban volt az apjával (az is híres író). A Graves-család gyanakodott arra, hogy nem-orthodox, mert Robert szegény volt, szélsőséges szocialista érzelmű és előharcosa volt a Birth Controlnak (a születések korlátozása). Jó nevet szerzett, mint háborús költő és ő volt az első angol író, aki megpróbálta a költői alkotást pszichológia segítségével megmagyarázni. Én sohasem láttam Robert Gravest, bár egy és ugyanazok szak hallgatói voltunk. A fronton való harc tapasztalatai idegenné tették őt a mi számunkra. Az ő egész nemzedékére idő előtt erőszakoltak egy érzelmi krízist. Az ő életükben az első versek és a tragikus megértés időszaka közti átmeneti idő szörnyen megrövidült. Charles Lorley, a háborús költő húszéves korában meghalt. Rosenberg és Wilfred Owen is meghaltak, szinte gyerekkorukban. «Huszonhároméves koromra már - írja Graves a Good bye to All That-ben - megszülettem, belémneveltek egy formális vallást, utaztam, megtanultam hazudni, boldogtalanul szerelmes voltam, megházasodtam, háborúba mentem, fogságba estem, megalkottam a magam művészi formáját, levetettem a formális vallást, hírnevet szereztem és hősi halált haltam» - evvel az utolsó mondással arra a hírre céloz, mely szerint Robert Ranke Graves, kapitány a királyi Welsh-gyalogságnál, elesett. Az sem a legérdektelenebb háborús költemény, amelyet Siegfried Sassoon intézett a «a halott Robert Graveshez».

Békeidőben élemedett emberek foglalkozása az önéletleírás: a tettek árnyéka után futás ez, mikor már a végtagok nem tudnak életszerűen mozogni. Graves, aki 1895-ben született, szenvedélyes élete legközepén ír önéletrajzot. Azért írja, hogy szabaddá tegye magát a jövőre. «Edmund is épolyan csunya háborús sokkot kapott, mint jómagam», írja Graves Edmund Blundenről, a háborús költőről, aki vele együtt volt Oxfordban és később az angol nyelv tanára lett a tokiói egyetemen, - «majdnem hisztériába beszéltük egymást a lövészárokról. És mind a ketten tudtuk, hogy addig nem leszünk rendben, amíg papírra nem vetjük ezeket a beszélgetéseket. Ő volt az első A háború halk hangjai című könyvével 1928-ban». Mint irodalmi alkotásnak, Graves könyvének is ugyanaz a lét-oka volt: az a szellemi izgatottság, amit csak papírra vetéssel lehet lecsillapítani. Mint irodalmi mesterművet kerekség és harmónia jellemzik. A való igazság adja a magját és Graves makacsúl állandóan forradalmár - a drága Public Schoolban, a hadseregben, egyetemi hallgató korában, mint professzor Egyiptomban. Bölcsebb könyv ez, mint amilyent más generáció embere harminchároméves korában írni tudna. A tanítás és nevelés értékei semmivé váltak a háborús költőknél. Föl akarván építeni az ő új világukat, nem tiszteltek semmit, csak az őszinteséget. A Good byte to All That csakugyan istenhozzád a régi életnek egészen a megírás pillanatáig. A könyv három nagy része: a gyerekkor és az iskola, a lövészárok, Oxford és Egyiptom (a háború előtt, a háború alatt, a háboru után); ez a három rész három illúzió-vesztést határol. A háború poklában, ahol mintha a tapasztalás egész világok befogadásától dagadna föl és esne össze újra - itt egyetlen központi mag kezd világosan látszani. Az az érzelmi erő ez, amelynek lángja kicsapott akkori költeményeiből és megerősödött most prózájában.

Az önéletleírás menete ez lehet: csak egy krízis közös minden önéletírónál, a születést leszámítva. Ez az a pillanat, amikor elhatározza, hogy írni fog önmagáról. Mi történik ezután? Örült gyorsasággal újra átéli az emlékezettől és pszichológiai okoktól torzított élete folyását. Az önéletrajz pedig az élet, amit az író akörül a krízis körül forogni lát. A teljes realizmus sokkal nehezebb dolog az önéletrajznál, mint más irodalmi formáknál. Ez paradoxul hangzik, mert az önéletírás emlékezeten alapszik, nem a képzelő erőn és így mintha közelebb lenne a valósághoz. Az a magyarázata ennek, hogy maga az emlékezet is játékos. Minden tapasztalást úgy néz az író, amint részint az öntudat reagál rá írás közben, részint pedig amint az emlékezet hozzáad valamit a pillanat benyomásából. Így tehát az önéletleírás nem más, mint események kétoldali hullámzása az élet két fázisa között, ahol az egyik a másiknak még éretlen formája. A kiválogatás megszokása, az érett kor szempontja megmásítja a fiatalság nyers tapasztalatait. A tudatos művészet gyakran még többet tesz. Siegfried Sassoon, Memoirs of a Fox-Hunting Man (egy rókavadász memoárjai) című könyvében minden nevet megváltoztat. Gravas egy fokkal közelebb áll az egyszerűséghez, avval, hogy meghagyja a neveket.

Sassoon majdnem tíz évvel idősebb, mint Graves és amennyire látni lehet, az ő önéletleírásából hiányzik Graves kényszerítő szükséges arra, hogy megszabadítsa magát valamitől. Sassoon könyve rövidebb, nem annyira mély, sokkal inkább «kidolgozott». Graves mind a 446 nagy oldalt nyolc hét alatt öntötte ki magából. Kettejük barátsága «tűzkeresztséget» kapott és tíz évig tartott, bár már elváltak, mielőtt Graves megírta a könyvét. Ennek az esetnek az említése sokkal őszintébben van megírva, mint bármi, amit Sassoon írt. Sassoon a szerzője Counter Attack és The Old Huntsman borzalmas költeményeinek; ő a legnagyobb, legkeserűbb, legbrutálisabb háborús költő. Graves így írja le találkozásukat a Good by to All That egyik részében, mikor Loconban volt, Festubert mögött; «Meglátogattam a C századot... Beszélgetés közben egy könyvet vettem észre az asztalon. Ez volt az első könyv (az én Keatsemen és Blakemen kívül), amit Franciaországba jövetelem óta láttam katonai könyveken, vagy ponyvaregényeken kívül. «Lionel Johnson Essayi» voltak. Egyszer lopva megnéztem a fedőlap belső oldalát és Siegfried Sassoon nevét láttam. Körülnéztem, hogy kit is hívhatnak itt Siegfried Sassoonnak, ki olvashatja Lionel Johnsont az első zászlóaljnál. Mindjárt megismertem, beszélgetni kezdtünk és pár pillanat mulva Béthune felé sétáltunk, - szolgálaton kívül voltunk estig - és költészetről beszéltünk.»

Később Siegfried a Hindenburg-fronton volt nehéz harcban. hat másik katonával elfoglalt egy lövészárkot, és bár átlőtték a torkát, folytatta a küzdelmet, amíg össze nem esett. Ezért a tettéért a Victoria-keresztre terjesztették föl (ez körülbelül megfelel a Mária Terézia-rendnek). Visszatérve Angliába, idegsokkal, Sassoon megírta híres kijelentését, hogy nem harcol tovább a hadseregben (1917 júliusában):

Kijelentésem legyen nyílt vád a katonai vezetőség ellen, mert azt hiszem, hogy a háborút önfejűen megnyujtották azok, akiknek hatalmában volt véget vetni neki. Katona vagyok és meg vagyok győződve róla, hogy a katonák érdekében cselekszem. Hiszem, hogy ez a háború, ahova úgy indultam, mint a védekezés és felszabadítás küzdelmébe, a támadás és foglalás háborúja lett - - - A szenvedőkért tiltakozom az ellenük való árulás miatt; és hiszem azt is, hogy énnekem is segítenem kell megtörni azt az érzéketlen önmegelégedést, ahogy az otthonvalók nagy többsége nézi ezt a sok-sok agóniát, amelyben ők nem osztoznak, sőt még elég képzelőerejük sincs, hogy mindazt el tudnák képzelni (Siegfried Sassoon). Ebben a szörnyű idegállapotban írta költeményét When J'm asleep-dreaming and lulled and warm; a halott katonák szellemei lepik meg és szemére hányják, hogy miért hiányzik a lövészárokból: ők keresték a fronton Yprestől Friseig és nem találták, Sassoon visszatért. Ez Siegfried története, ahogy azt Graves megírja.

Ezt az epizódot azért kell elmondani, hogy megvilágítsuk Graves életének összefonódását mindavval, ami annyira életbevágóan fontos a modern irodalomban. A könyve terjengős és megvan benne egy hadsereg véghetetlensége. Egy nemzet zűrzavara van benne, masirozás közben. Graves túlzsúfolt agyában nincs elég erő, hogy a karaktereivel törődjön, alakok alakra zsúfolódnak, azoknak a napoknak sokoldalú tapasztalatai nyomán, visszatérő emlékük kalapál az agyvelőn, lelkendezve, hogy újra szülessenek és az újraszületés most állandóan örökre odaköti őket. A könyvnek ez a víziója az átlagos olvasó szemébe vágja vakságát.

Megriaszt, mint az alvókat fölébresztő hajnali harsona.