Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 20. szám · / · FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM
Vernon Duckworth Barker: JOHN MASEFIELD,
Poeta Lauretaus
Bernard Shaw azt válaszolta egypár embernek, akik megkérdezték véleményét az új poeta laureátusról, hogy jól választottak. A tanítványok úgy mentek el, hogy nem tudták, irónikusan beszélt-e, vagy sem. A laureátusi cím odaítélése nem mindig a múzsa ítélete nyomán történt. A népszerűség és hazafias buzgóság gyakran kevéssé jogosult jelölteket választott ki. 1913-ban a tiszta művészet alapján választották Robert Bridgest; a laureátus címe fényesen ragyogott a kritikusok előtt, de hidegen a nagyközönség előtt. Gyanítani lehet, hogy John Masefieldet másoldalú tulajdonságai miatt jelölte méltónak a közvélemény. Housman sokkal inkább klasszikus, Walter de la Mare sokkal fogékonyabb mesterember, W. B. Yeats lírai ösztöne sokkal mélyebb. És mindezeken túl ott volt Kipling, pontosan megfelelő temperamentumú a poeta laureátusságra, bár kiírta már magát húsz éve. Konzervatív kormány alatt majdnem biztos, hogy őrá esett volna a választás.
Mind e tények meleltt meg lehetett állapítani, hogy minden angol ujság csak dícséretet talált John Masefield kiválasztására. Úgylátszik azért, mert Masefield - sokkal inkább, mint Robert Graves - a reprezentatív angol. A költők csodálják eredeti eredményeiért, a tengerészek és kemény kalandos emberek a magukénak érzik elbeszélő költeményeit és hányt-vetett életfolyását, Oxford büszke rá, mint tiszteletbeli Master of Arts-jára, a filantropok szeretik az állatkínzás elleni küzdelméért, a munkáspárt pedig az elnyomottakért való bátor helytállásáért. Ez az utolsó téma a refrénje «Consecration» című költeményének:
«Nem hercegek mellett, sem prelátusok mellett nem állok, kik parókás kocsissal járnak.»
Ezt tette «Összegyüjtött költeményei» előszavának (1923), ebbe belevette a «Sósvízi balladák» minden darabját (1902). Ez volt Masefield legelső kötete, miután véletlen folytán Chaucer: «A madarak parlamentje» című költeményének elolvasása (1382) figyelmét a költészet felé fordította. Iskolája a pénznélkül csavargó durva vándorélete volt, az az élet, amely olyan gyümölcsöző az íróra - utólag. Körülhajózta a Horn-fokot mint matróz. Mint bárpincér, padlótisztító, alkalmi munkás meglátogatta az Egyesült Államokat. Huszonnégyéves korában megpróbálta papirra vetni tapasztalatait és kiadta őket.
Masefield írói termése nagyon változatos. Költeményei mellett még írt vagy nyolc regényt, legjobb köztük a «Sokaság és Magány» (1909), London-Afrika és «Sard Harker» című kalandregény (1924). Rendkívül finom színdarabokat is írt: Nan's tragedy, Great Pompejus, Good Friday, Melloney Hotspur, Tristan and Isolt, Krisztus eljövetele. A háborús irodalomhoz is hozzájárult Gallipoli című kis leírásával; ez a munkája talán klasszikus mű. Irodalmi kritikát is írt: William Shakespeare. Nem említettük leghíresebb műveit, hosszú elbeszélő költeményeit: Az örökkétartó kegyelem, Dauber, A Bye Streeti özvegy, A nárciszmezők és Reynard, a róka.
Az örökkétartó kegyelem-mel Masefield a brutális realizmust vitte be az angol költészetbe és nagy irodalmi harc középpontja lett. Költeménye egy falu rossza tivornyázásait írja meg és későbbi megtérését Krisztushoz. A részletekben és az alantas nyelvhasználatban csöppet sem türtőzteti magát. A költeményben van szertelenség, de a leíró erő elvitathatatlan. Masefield elbeszélő tehetsége sohasem vall kudarcot: gyors, mohó, színes a csodálatos megfigyelő-tehetség révén, diadalmasan véghezviszi a legnehezebb részeket is. A folytonos fizikai mozgás kifejezésében mestermunka a Reynard, a róka (1919), a legchauceribb költemény az angol irodalomban a XV. század óta. Az elbeszélő elem bizonyos formája Masefieldben a fő jellemvonás. Tiszta tragédiává alakítva a Nan tragédiája cimű mesteri darabot adta ez egy parasztlány történetében. Tour de force-szá válik ez a Melloney Hotspur-ban, ahol két nemzedék egyidejűleg történő eseményeit festi. A téma az atyák bűnének megtorlása a gyermekekben, míg végül a gyermekek szerelmében engesztelődést nyer.
Másik nagy témája Masefieldnek a tenger (Dauber, Nagy Pompejus, Sard Harker, Sósvizi balladék és híres lírai költeménye, a Tengeri láz); itt Joseph Conrad hatott rá; a szegény ember; az angol vidéki élet; Krisztus. Érdekes, hogy a legfinomabb és a legemelkedettebb Krisztus-tanulmányok a modern angol irodalomban Masefieldéi, pedig ő maga nem keresztény. Good Friday című verses színműve talán a legművészibb írása. Krisztus, amint a kálváriát járja és megfeszíttetik, nem jelenik meg személyesen. Csak szenvedésének egy része remeg a vak Félkegyelmű szavaiban; megtört, félig-ihlett próféta ez, aki gazdag volt és elhagyta otthonát az igazságért. A fensőbbséges megértésben szinte átszellemül Masefield, mikor ezt a karaktert a legnagyobb művészet magaslatára emeli. A föld elsötétül a Megfeszített fájdalmától: halljuk, amint a Félkegyelmű fokozatosan Krisztussá változik át abban a nagy részben, amely így kezdődik:
«The wild duck, stringing through the skí,
Are south away.
Their green necks glitter as they fly,
The lake is gray.
- - - - - - - - - - -
There they find peace to have their own wild souls
In that still lake,
Only the moonrise or the wind controls -
The way they take.»
Masefield nem mindig fogja ilyen könnyű kézzel a nagy dolgokat. A «fontos» írók közül egyedül Arnold Bennett olyan egyenlőtlen, mint ő. A népszerűség csábította arra, hogy gyorsan és gondtalanul írjon. A füle nótoriusan rossz. Legtöbb sora «endstopped» (a mondat a sor végéig tart) és ez arra hajtja, hogy minden gondolatát bezárja ebbe a merev koporsóba. Így egyik mondat a másik után, metafora metaforára halmozva zötyögteti az olvasót, - nem úgy kezeli a szavakat, mint egy költő, hanem mint egy kovács. Milyen nagy tud lenni ott, ahol az igazság követéséről van szó és milyen sajnálatraméltó, mikor követi azt. Szemmellátható ez, ha a föntidézett sorokat összehasonlítjuk egypár szonetjével. Úgylátszik, szeget ütött Masefield fejébe az, hogy a Sósvyzi balladák-nak nincs mélyebb gondolata. Erre sürgősen írt egy csomó szonettet az ős-okról. Mint gondolatoknak, nincs semmi eredeti értékük. Bájos naivitással teszi föl a nagy kérdéseket, úgy, mintha még soha senki nem hallotta volna őket. A szonettek némelyikében van egypár szép leírása csillagászati folyamatoknak, egy kis buddhizmussal vegyítve. De a «grande maničre» özönével jön és kedvére talál az ő csillagászati szempontját nézve. Milyen mély és milyen izgató lehet az az ember, aki szilárdan a spirális ködök szempontjából nézi a futballt vagy a házasságot? Ez a filozófia-nélküliek filozófiája.
Masefield mindig vitára éhes, ahogy Biography című költeményében írja. Ifjúkorának fő élvezetét abban találta, hogy egész éjjel vitatkozhatott valamelyik barátja szállásán.
«Lerohanni a lépcsőn minden szürke hajnalon.»
De jobbat alkotott érzelmes költeményeiben, melyeket igazán nagynak vehetünk: a keserű-hatalmas önvád halott anyja mellett, vagy szerelmi lírája:
«Láttam a hajnalt és naplementét a lápon és szeles dombokon,
ünnepi szépséggel, mint lassú, régi spanyol ütemek»
és az Örökkétartó kegyelem nagy végsorai. A lírában olykor kitünő költő, mindig nagyszerű az elbeszélésben, de egészen érzéketlen a zeneiség iránt és nem kielégítő gondolkodó. Ez az ítélet Masefieldről nem minden megbecsülés nélkül való.