Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 20. szám · / · FIGYELŐ · / ·
Dominique Braga, az «Europe» folyóirat szerkesztője s a párisi Rieder-ház irodalmi igazgatója nemrég Budapesten is járt s máris több tanujelét adta a magyar irodalom iránt való érdeklődésének. (Mint író, két könyvet bocsátott eddig csak közre: a
Soha annyi fordítást, mint mostanság Franciaországban: kár, hogy nem mindig kellő értelemmel és ízléssel válogatják őket. Fontos és értékes művek gyakran évekig is várnak, mielőtt fordítót kapnak és kiadót egy-egy nagy európai nyelv számára. Másfelől bizonyos kaland- vagy detektívregények tucatszámra, sorozatosan és megható szabályossággal kerülnek állandóan a piacra. Éppen ezért nemrégiben néhány kiadó és író némi rendet óhajtott teremteni ebben a feneketlen káoszban. Így például pár kiadó oly írókat választott a fordított kiadványok megszervezésére, akik különösképpen érdeklődnek az idegen irodalmak iránt. Feladatuk egyfelől a legjobb idegen művek kiválogatása, másfelől a lehető legjobb fordítások biztosítása és ellenőrzése.
Ez a tény új és dícséretes gondot mutat a nagy párisi kiadók részéről: a fordított szöveg hűségének s minőségének a gondját. Azonban a fordítások irodalmi vezetői nem érték be ennyivel. Külön-külön mindegyik segíthetett egy-egy fordítás minőségén; ámde ez csak részlegesen lendített volna az egész fordítási irodalom színvonalán. Épp ezért, Philippe Soupault kezdeményezésére, több francia kiadócég irodalmi vezetője aféle baráti szövetségben egyesült, és pedig azzal a céllal, hogy kölcsönös bizalommal s kerülve minden üzleti versengést, vállvetve működjenek közre az idegen irodalmak megismertetésében és terjesztésében. Segítik egymást, amaz elv alapján, hogy bármelyik cég sikere a fordítások egészének, tehát mindegyik cégnek javára válik. Közlik egymással a fordítások címét, nehogy ugyanegy író regényei egyszerre jussanak a piacra, mert az egyik sikere árthat a másik kelendőségének. Egyúttal vigyáznak arra is, hogy egyazon országbeli művek csak bizonyos időközökben jelenhessenek meg franciául, nehogy minden érdeklődést egyszerre kössenek le a közönségnél. Sőt, ha az egyik kiadó oly idegen művet bocsát közre, amely nem igen számíthat azonnali megértésre vagy népszerűségre, a szövetség tagjai közösen támogatják munkájában: lapjaikban s folyóirataikban cikkeket közölnek a műről, esetleg maguk is írnak róla ismertetést. Így próbálják kiküszöbölni mindnyájuk ellenségét, a véletlent. A szövetség tagjai azoknak a fordítóknak nevét is közlik egymással, akiknek a munkájában megbízhatnak; éppúgy figyelmeztetik egymást a rossz fordítók garázdálkodásaira. Kötelezik magukat arra, hogy nem csábítják magukhoz azokat az idegen írókat, akiknek a szövetség valamelyik kiadója lekötötte vagy közrebocsátotta már egy művét. Ez a tény látszólag kárára van az idegen íróknak, holott ez a szervezkedés az ő érdekeiket is szolgálja. Felmerült az az eszme is, hogy a szövetség díjat alapítson egy jó munka jó fordításának jutalmazására s hogy az olyan műveket, amelyeknek költségeit és kockázatát egy kiadó egyedül nem vállalhatja, valamennyi közösen bocsássa közre.
E sorok írója szintén tagja ennek a baráti szövetségnek. Mivel a szövetség jellege nem üzleti, hanem irodalmi, nem tartja szükségesnek, hogy megnevezze a keretébe tartozó kiadókat, akik egyébként mindnyájan a nagy párisi cégek közül valók. Viszont hadd sorolja fel betűrendben a csoport írótagjainak nevét: Benjamin Crémieux, Ramon Fernandez, Edmond Jaloux, Gabriel Marcel, Lucien Maury, Léon Pierre-Quint, Philippe Soupault, Marcel Thiébault. Talán e csoport ismertetése, amelyre a Nyugat egyik szerkesztőjének kérésére vállalkozott, a magyar írók figyelmét is ráirányíthatja egyre-másra, s esetleg Magyarországon is kelthet kedvet hasonló szervezkedésre.