Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 20. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM
Ahol a háború előtt a magyar költészet állt, arról a színtről indul, annak a folytatása e költőnő első könyve hangban, érzelemvilágban, szemléletben egyaránt. Sőt még a verselési technikában is. Mintha a háborúról és az azután következő időkről nem is hallott volna. Vagy legfeljebb csak hallott volna, de ő maga nem érzett át belőlük semmit, sem az élet, sem a költészet viszonyában. Szemére kell ezt vetni, vagy irígyelni és dícsérni érte? Kétségtelen, hogy a hangjának tisztasága, világossága és az a komoly buzgalom és fölkészültség, amellyel a költészet felé közeledik, ennek a lelkiállapotnak köszönhető.
Ritkán kerül elénk fiatal költő műve, amelyben ennyi érdemes igyekezet jelét látnánk. Ez a fiatal költőnő tudja, hogy mi választja el a költészetet az érzelmek kényszerítő kifecsegésétől, tisztában van a vers jó egynéhány előfeltételével és a fiatalok még egyre szokásos handabandázása helyett szimpatikus körültekintéssel nyúl anyagához. Verseinek vonalvezetése tiszta, a végigvonuló érzelem költői magasság felé emelkedik, ha ezt a régiót már mások ki is próbálták.
Viszont, úgy érezzük, nem sok kell ahhoz, hogy erről a kitapasztalt területről feljebb, még ismeretlen területekre emelkedjék.
De már ezen az úton haladtában is talál sok szépséget, melyeknek fényét emeli az a szerény, a tárgyhoz illő mód, amellyel felmutatja őket. Számtalan «sikerült részletet», jó sort, kifejező hasonlatot és fordulatot tudnék idézni. A szíve neki is harang, de «messze kileng», és ehhez hasonlók. Sőt vannak versei, melyeken végig elevenen vonul át egy-egy új színbe öltözött metafora, pl. a «Mint pecsétes palackban üzenet...» című vers. De a «jó sorok» nagy számával egyenlően esik latba, hogy rossz, kirívóan ízléstelen sora egyetlen egy sincs. Ami, első kötetről lévén szó, maga is figyelmet kelt.
De visszafordulva első észrevételünkhöz: ennek a nagy körültekintésnek, hagyományos óvatosságnak meg van az árnyoldala is. Valahogy, távol érezzük magunktól ezt a nyugodt hangot és szemléletet, nem a mi szenvedő, izgatott világunkból valók. Ez a fél-szimbolizmus, a háború előtti magyar költészet egyik fő jellemvonása, s az akkori költőnőinket jellemző barokk-ízű stíl nem hat már reánk oly mértékben, amint annak idején.
De, ismétlem, Biró Veráról látszik, hogy komolyan készül hivatására. Úgy foglalkozik anyagával, mint aki tisztává akarja maga előtt tenni az utat, hogy biztosan haladhasson a maga célja felé. Ez a könyv a legelső állomás.
A kötet végén angol és német költők verseinek kultúrált fordításait találjuk. Eggyel több bizonyíték észrevételeink és reményünk mellett.