Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 20. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Regény és széppróza

Illés Endre: A BRÜSSZELI CSIPKE
Erdős Renée regénye - Révai

1. Kifejezéstelen cím. Átfogónak és szétsugárzónak szánt szimbolikus ereje erőtlen gyertyafény csupán. De anyagszerűségében mégis kifejező. A fogalom, amit jelöl: jellegzetesen női munka. Megmozdítja a női fantáziát. Brüsszeli csipke. Mi lehet mögötte? Egy népszerűségre számítható regény.

Erdős Renée új regénye.

Az irodalom fellegvárán kívül mindig sokan olvasták, a falakon belül igazában sohasem szerették. Túlértékelés és kevésreértékelés. Általában ez a két vonás Erdős Renée jellegzetes egyéniségének két összetevője. Külső összetevők. Erdős Renée mindig értett ahhoz, hogy megnyerje sokak tetszését. És sohasem bántotta, hogy ugyanekkor eljátssza a kevesek szeretetét.

Sokak tetszése, kevesek szeretete: ezt a két megnyilatkozást, az érzelmit s az értelmit, az ő írásai oly mereven állították egymással szembe, mint két ellentétes előjelű fogalmat. De kell-e leírni: mennyire nem azok?

A tömegek írója... Két összetevője közül az egyik. Hogyan jutott el ide? Az út Erdős Renée műfaja is egyben: a parfőmös romantika csillogó, szivárványos aranyhídja.

Olvasói számára regényeiben Erdős Renée valósággal egy külön világot teremtett. Egyik régebbi, önvallomásszerű kis írásában oly jellemzően írja: beparfőmözött kézzel, Rómából hozatott papiron, ritka márkájú ceruzák drága grafitjával teremtette ezt a csillogó világot. Felékszerezte, feldíszítette, átizzította. Teleaggatta csipkékkel, selymekkel s bársonnyal. Háttérnek megfestette Olaszország legszebb anziksz-kártyáit. Motorikus erőivé a pénzt, a szépséget, a szellemet tette. S ezt a hétköznapok fölé emelt világot, amely a sokszínű és a vágyatfakasztó pompa, a tündöklő gazdagság, a nehéz orchidea-illatú szerelem álomvilága lett, ezt a befütött, földi kis paradicsomot a hetedik napon benépesítette végül a nagy szenvedélyek, a viharos szerelmek, a megrázó lemondások szinespapirból kivágott alakjaival, rúgóra járó próbabábuival, zsinóron rángatott figurinjeivel. Hősei az élet csúcsain élő rendkívüli emberek mind. Mosolytkeltően átlátszóak s egysíkúak ugyan, szín és élettelenek, de dúsan beragyogja őket a szívesen kigyulladó tömegképzelet színes és színesítő görögtüze. Forróvérű, ragyogó szépségű asszonyok, párducszerű, ragadozó hímek, nagyszerű, magasztos biborosok: a magasabb elhivatottság titkos jegyével s a kispolgári képzelet látható gloriolájával a fejük felett. S ahogyan ennek a világnak a kapuit feltárja, Erdős Renée megtalálta az írói «hogyan»-nak azt az erotikára járó, - de minden zárbatörés ellen óvatosan bebiztosított - kulcsát, amit gyóntatószék-erotikának nevezhetnénk. S mindez, kiegészülve azzal a mai tömegízlést kiszolgáló programmal, amely a realista regény szürke emberei és szürke hétköznapjai után színes romantikát hoz, - mindez Erdős Renée népszerűségének megfejtett titka.

A reggeli villamoson hivatala felé utazó irodakisasszony, a napi munkába s őrölő gondokba elfáradt családapa, a polgári háztartás kis Scyllái körül tespedő feleség előtt a Sezám-tárulj elkophatatlan varázslatával egy pillanat alatt megnyitja ezt a csodálatos világot. Az elképzelés, az átélés s a forró-forró vágy - «bárcsak így lenne», «bárcsak velem történnék» - álomvilágában odaadja nekik mindazt, ami kimaradt ebből a józan, szürke, - s jaj! - annyira nappali s igazi világból. Az elképzelést úgy ragyogtatja fel, mint karácsonyfát a gyerek előtt. S a fáradt embernek azt mondja: légy optimista, mert ilyen a világ. Vagy legalább is azt, - ilyen világ is van.

De ilyen világ nincs.

Csak a hivatala felé utazó irodakisasszony, a napi munkájába belefáradt családapa s a tespedő polgári feleség elképzeléseiben s vágyaiban van.

És a kevesek becsülését Erdős Renée éppen azzal játsza el, hogy ezeknek az embereknek, s nem ezekről az emberekről ír.

2. Pontosan Erdős Renée ővrjébe illik új regénye: a Brüsszeli csipke is.

Színhelye a Faubourg st. Léopold exkluzív világa s a budai hegyek villarayonja. Hőse az előkelő budapesti bankár, akinek itt Pesten gyönyörű felesége, két egészséges gyereke, puhajárású autója van, Bécsben pedig fiatal szeretője várja. Ennyije már a regény indulásakor van. De a mese bonyolódásában még egy emeletes, tetőterraszos, modern, óriási kerttel övezett, gyönyörű villát is épittet a budai hegyekben. Hősnője: a bankár felesége, Keresztneve: Adrienne. Szép és gazdag. S nem mindennapi. Mint a neve. De ebben a világban ezenfelül még két ék is díszíti: katolikus, s dzsentri-lány. Az a «harmadik»: Berend Iván oldalági rokona, egy ellenállhatatlan építész, tüzes, fekete, elegáns legény. Nőhódító. A halántékán természetesen már őszes a haja.

Erdős Renée végzetesen korlátozott romantikáját mi sem jellemzi jobban annál, hogy az ilyen gazdag, szép és keresztény bankárnékat az utolsó pillanatban autók elől elrántani kizárólag az ilyen tüzes, fekete s elegáns férfiak feladata. A háromszög most már adott. Természetesen nem a geometriai idom, de a francia eredetü társasági csoportosulás. Adrienne szeretője lesz Miklósnak.

Ahogyan ezt eddig Erdős Renée elmondja: jó konstrukciójú, rutinos írói munka. Igen jó alapozás. Ha a miliő túl csillogó is megint, ha a téma minden oldalról s minden szemszögből untig ismert már: egy-két akaratlanul is sikerült színnel, beállítással, helyzettel szinte önmaga fölé emelkedik ebben a részben Erdős Renée.

Meséje ott vesz éles és veszélyes kanyarulatot, ahol Miklós útja elhajlik az utolsó lázában utolsó szép napjait élő Adriennetől. Miklós útja váratlanul Adrienne lányához, Aryéhoz kanyarodik. S most azzal fut már azután párhuzamosan. Milyen szép volt ez a motívum, milyen emlékezetesen friss, a japáni-birs virágának pirossára emlékeztetően különös a francia eredetiben: a Fort comme la mort-ban, Maupassantnak ebben a messzehangzóan szép s tisztaszavú regényében. Nem, a Brüsszeli csipke anyagának föltűnő hasonlatosságával sem emlékeztet a Maupassant-regényre. De hogy ez így van: Erdős Renéenek inkább fogyatkozása, mint erénye. Mert ahogy Maupassant az anyáról lányára átlobbanó férfiszerelem regényét megírja: az a maupassanti rajz feledhetetlen világosságában, tisztaságában és tökéletességében ragyog. Erdős Renéenek viszont csak a hervadó ősz s a zsendülő tavasz szegényes hasonlatára futja. S mert egyszerű és természetes nem mer lenni, - túlkomplikálja a helyzetet. Az egyszerűséghez, őszinteséghez és természetességhez erő kell. Az a radioaktív kisugárzó erő, ami csak a legnagyobbak tulajdona. Erdős Renée ehelyett mellékutakra tér. Hősének új szerelmét valóságos lelki talajcsuszamlásnak állítja be s ennek a talajcsuszamlásos belső változásnak a görbéit olyan vonalakkal rajzolja és határozza meg, amelyeket már-már Freud műszerei húznak az elforduló papírhengerre. Az új látás és szemszög azonban csak szó, szó, s csak kitérés egy nagyobb feladat vállalása elől. Elmélyüléssé egyszer sem komolyodik. Így válik azután ezen a legfontosabb ponton fájdalmasan felületessé és zavarossá a Brüsszeli csipke. A vér, a tudatalatti ösztönök és erők zavart teóriáit és problémáit állítja fel Erdős Renée, anélkül azonban, hogy elfogadhatóan, megnyugtatóan meg tudná őket magyarázni vagy oldani. Egy hatásra és könnyekre kiépített öngyilkossági jelenet forró szentimentalizmusával vágja végül ketté a kioldozatlan gordiusi csomót. S a regénynek vége is: Adrienne megöregedett, a fiatalok boldogok, a férj nem tudott meg semmit.

3. A miliő csillogó és kívánatos. Mint a színezett levelezőlapok.

S az emberek, akik ezekben a villákban laknak, ezeket az autókat vezetik, ezeket a csókokat adják, ezeket a szerelmeket élik, az üzleteket kötik, gazdagodnak, mindig gazdagodnak, gyanútlanok s gyanakvók: az emberek mind-mind veszedelmesen a papír fölött járnak.

Kellerhardt bankár figurája a legélesebb még valamennyi között. A gyanútlan, kopaszodó férj, a kis nőkkel futkosó családapa, a jó üzletember. Reliefje van. Él. De csak addig él, amíg valaki el nem olvassa például Sinclair Lewis Babbitjét. Az adatoknak az a részletgazdagsága, az életnek az a meleg lehellete, a vérnek az az élő és lüktető pirossága, amely ezt az internacionális, sőt interkontinentális üzletember-típust szinte személyes ismerősünkké teszi: pillanatok alatt elfújja Kellerhardt figuráját, mint a szél a gyermekláncfű érett, fehér, bolyhos termését.

Adrienne: vértelenül sápadt. Figurája olyan, mint egy színésznő alakítása. Nem élet, csak alakítás.

Miklós: a szokványos csábító.

Adrienne lánya - a modern lány. S Adrienne fia - a papír. Ennek a fiúnak a megformálása a szokottnál gyengébben s élettelenebbül sikerült. A szerető fiú. Az a fiú, aki szeretetében odáig megy, hogy nemcsak hallgat, elnéz, megbocsájt, de anyjának szinte kezére játszik, amikor az a szeretőjéért harcol. Nem lélektani abszurdum éppen, csak olyan írói feladat, amelyhez Erdős Renée elhitető ereje kevés. A fiúnak meglehetősen premier planba állított arca annyirra szétfolyik a lapokon, hogy egészen beleivódik a papírba s végül teljesen eggyé is válik vele.

Ary figurájában a modern lány s a mai házasság problémáját is fölveti Erdős Renée. Ez a két probléma azonban - minden más távolról érintett problémával egyetemben - csak szó marad. Könnyű és súlytalan szó. Vacsorautáni peripatétikus viták témája.

4. A művész anyaga, építőkockája, egyénisége: a szó, a mondat, a stílus.

Végtelenül hosszú, szabálytalan s szépségtelen mondatokban tárul fel Erdős Renée csillogónak szándékolt álomvilága.

Pongyola, pongyola ez a stílus. Mint kibomlott, laza szerpentinszalagok, elgyürötten, bál után, letaposva, a földön: olyanok a mondatai.

5. Marasztaló megállapítások.

De Erdős Renée regényeihez nem kritikával s nem analízissel kell közeledni, hanem azzal a mohó és szomjas érdeklődéssel, amely a monumentális giccset nagy eseménynek érzékeli.