Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 20. szám
A tiszttartó maga is marasztalta Lizit.
- Csak nem mégy most haza! Hiszen most kezdődik a tánc... Reggel elvinnélek a kocsimon jó darabig.
Nyolc-tíz helyen is égtek a venyigerakások, a legények nagyokat kurjongattak, a lányok már fűzérben járták. Lizi rájuk se nézett, csak a pénzét számolgatta, aztán bekötötte a zsebkendője csücskibe és a kelebibe rejtette.
- Bolond dolog éccaka nekivágni ennek a nagy útnak, - mondta a botos is, akinek nagyon megtetszett a szép szál sváblány. - Hajnalra se érsz haza.
- Két hete nem vótam otthun, muszáj mán menni, - felelte Lizi. - Nem gondúttam, hogy ennyi ideig elhúzódik a szüret.
- Nagy határ ez, tudhattad... De kóstuld meg az új mustot legalább!
- Nem kő nekem! - hárította el Lizi az üveget a botos tolakodó markával egyetemben, aztán elfordult, módosan megkötötte a fejkendőjét, egyet-kettőt húzogatott még a ruháján és fölvette a kosarát.
- Nesze még ez a pár alma. Ha megszomjazol az úton, harapj bele. Az országútig meg elkísérhet az egyik csősz... No, Isten áldjon! - mondta búcsúzóul a tiszttartó, aztán kedvtelve szemlélgette tovább a szüretelők növekvő vidámságát.
Komoly, tekintetes ember volt a tiszttartó. Ott lakott a Lizi falujától egy kőhajításnyira két erdésszel s mivel Lizi meg az anyja sokat dolgozott rájuk, hát elhozta a lányt szüretre, hogy egyszer könnyebb munkával is keressen. Mert Liziék zsellérsorban éltek és nem válogattak a munkában. Ő maga is dolgos, takarékos lány volt, garast garasra rakott, mert úgy készült jobb jövőre, fészekrakásra, mint a többi falujabeli lány. Éjt, napot eggyé tett, pihenést nem ismert, és ha nem is álmodozott a telkes lányok módjáról, de nem akart ágrulszakadtan, «egy ingben» a párjáé lenni; mint akárhány nemtörődöm zsellérlány. Kis, földes szobájukban gyűlt is a holmi: magafosztotta tollú párnák dagadtak az ágyában, a sarokban rúdra fűzve tucatszám lógott a slingelt, keményített szoknya és a ládából kipúposodott a fehérneműje.
- Bírod-e? - kiáltott utána a botos, mert a garaboly alaposan meg volt rakva szőlővel.
- Még magát is a tetejibe! - tréfált vissza Lizi s már kanyarodott is a gyümölcsfák sora iránt, amerre a szekérnyomot vélte.
Bizony jó későn volt. A faluban bizonyosan rég elhúzták már az esteli harangszót, és ki tudja, mikorra ér haza! Node alighanem pihenhet pár órát és akkor a holnapi napot se vesztegeti el. Mert csak azért indult útnak késő este, hogy a másnapi napszámot is megkeresse. Az anyja bizonyosan vállalt valami munkát, vagy mosást, vagy krumpliszedést... No és Poldi is otthun lesz már, hiszen csak elvégezte a szántást ennyi idő alatt a Weglmeyerék tagján!
Minden gondolata otthon járt már. Ha a garaboly nem húzta volna a karját, nem is emlékeztette volna semmi a szüretre. Nem látta a lobogó tüzeket, nem hallotta a messzire szálló kurjantásokat, ösztönösen figyelte az útat és az otthon dolgait forgatta a fejében. Hogy hogyan is lesz ez meg az, mi történhetett a két hét alatt a faluban, mert két hét nagy idő, ennyi ideig még soha el nem volt hazulról... És aztán Poldi!
Most jött meg a katonaságtól és úgy volt, hogy egy hónap mulva tartják meg a lagzit. Husvétkor, amikor utoljára látta, volt valami rajta, ami nem tetszett neki. Ugyan még jobban megnyúlt, keményebb is lett, de az angyalbőr nem mindenkinek használ. Van, aki elkanászosodik benne és csak azt tanulja ki, hogyan kell mindent szemre megcsinálni. Poldi nem ilyen természetű legénynek látszott, de a szemében volt valami új, idegen fény, valami jókedvű kötődés és amíg azelőtt alig-alig nézett a lányokra, húsvétkor mindenkivel szóba állt, dévajkodott, meg a kocsmát bújta és ok nélkül hangoskodott... Hátha elrontották a városi lányok a három hosszú esztendő alatt! - gondolta Lizi aggódva, mert a legszívesebben úgy látta mindig Hufnagel Poldi képét maga előtt, amint akkor látta, amikor először szólította meg őt a legény.
- Tee, Lizi, megájj mán! - kiáltotta utána és ő nem is hitte, hogy neki szól. Alig mult még tizenöt akkor, de már győzte a nehéz munkát, erős volt s talán meg is tetszett Poldinak. A haja két hosszú varkocsba fonva a seszlije végét verte, az arcára meg egy naccsága azt mondta, amikor a jegyzőnél dolgozott: Micsoda fínom máriás arc!
- Gyünnél-e velem marokszedőnek? - kérdezte Poldi, mikor beérte. És ő habozás nélkül bólintott. Csak a templomban jutott az eszébe, hogy apja, anyja ugyan mit fog szólni? Előbb talán mégis csak meg kellett volna kérdezni őket, vagy megmondani Poldinak, hogy velük beszélje meg a dolgot. És templom után kereste is a legényt, de az ott állt egy csoport közepén, nem volt illendő, hogy utána menjen. Kicsit nyugtalankodott emiatt, azt is gondolta, hogy hátha csak tréfált vele Poldi s ezért aztán nem is szólt otthon a dologról. Csakhogy Poldi eljött délután hozzájuk, annak rendje-módja szerint beszélt a szüleivel is, és neki két forint foglalót adott.
Azt a vasárnap délutánt sose fogja elfelejteni. Micsoda öröme volt. A szíve majd kiugrott örömében: hogy ő már részesmunkára megy, kettőző lesz s micsoda legény mellett!
Így ment ez pár évig, míg Poldi bátyja meg nem jött a katonaságtól Akkor aztán Poldi rukkolt be. De a falu előtt akkor már tiszta tudott dolog volt, hogy ők ketten egy pár, és ha Poldi megjön a katonaságtól, el is veszi Lizit. A szülők is rendbenvalónak találták és főleg annak örültek, hogy Lizi még három esztendeig nekik adja a keresete egy részét.
Alig ment el azonban Poldi, máris nagy fordulat állott be Lizi életében. Nemcsak az, hogy most már minden hímes gondolatát a becskereki kaszárnya felé kellett küldenie, mert ezzel megbékélt hamar. A férficsók édes mérge még nem szállott a vérébe, tellő ereje munkában folyt szét és haszontalan gondolatokat nem vermelt el a lelkében. De egyik este úgy jött meg az apja, hogy rá sem ösmertek. Mindenét fájlalta, láz járta keresztül-kasul minden porcikáját, nem evett, nem beszélt, ruhástul dőlt el s mire másnap az orvos kijött a városból, már félrebeszélt. Ötödnapra temették is.
Lizi ugyan már akkor is dolgozgatott, amikor más gyerek még nem is tudja magát, de ettől kezdve még jobban nekiveselkedett a munkának. Mindent vállalt, amiért pénzt kapott és szinte lázasan gyüjtögette a hatosokat arra az, időre, amikor Poldi megjön, hogy legyen miből megkezdeni az életüket.
És győzte is. Amíg leánytársai új kendőkről álmodoztak, a nagyvásár örömeiről és gyönyörűségeiről fecsegtek, vagy a vasárnapdélutáni táncba készülődtek, Lizi mosást vállalt a tiszttartónak meg az erdészeknek és így érte el, hogy elmehetett szüretelni a megye szélin fekvő urasági szőlőbe, jóllehet évtizedek óta mindig a szőlőhöz közel eső rác faluból szedték a szüreti munkásokat.
Az októbervégi éccaka már csípős volt, Lizi magára húzta a kendőjét és szaporán rótta a szekérútat. Nem nagyon volt biztos a dolgában, mert gyalogszerrel még sose járt erre, de azért bátran kilépett. Előbb egy szerb falut ért, majd később egy sváb falut is. Szeretett volna kérdezősködni, de nem volt kitől. Már csak a kutyák voltak ébren.
A hold vékony karéja nagyon oldalt feküdt az égen, gyér világosságot adott, de ez is jobb volt a semminél: minden gödröt, árkot meglátott. Azt találgatta, hogy hány óra lehet, mert fáradt volt nagyon s a szeme majd leragadt. Úgy szeretett volna valahol leheveredni, de nem mert. Ha leült egy-egy kis időre, megérezte a lába zsibbadtságát és a fájdalom úgy hullámzott föl-alá benne, mint valami betegség. Kalangyát keresett, vagy kazlat a földeken, de csak a majorok, tanyaházak fehér fala világított itt-ott. Oda meg nem mert elmenni a kutyák miatt.
Idő multán megint leült. Szőlőt csipegetett a garabolyból. Aztán a kelebéhez nyúlt: megvan-e a pénze? Megvolt. Mennyi is lesz most ezzel együtt?... És Poldinak van-e spórolt pénze? Mindig úgy beszélt, mintha már jócskán volna... De igaz-e? Sokat kocsmázott, hát nem igen maradhatott a zsebében a pénz... Szüret után lesz az esküvőm... Ezt hozta haza a kaszárnyából, ezt a nótát. Most mindig ez járja... No, majd elválik, meglesz-e az esküvő! Mert kocsmás emberhez nem megy, inkább így marad örökké...
Itt elkomorodott egy kissé: valami rossz sejtelem szele legyintette meg. Olyan furcsa volt az éccaka színe a kopasz holdkaréjjal, hogy beleborzongott. De aztán megint Poldira erőltette a gondolatait, megint maga előtt látta, amint féloldalt hajtva a fejét, huncut kacsintással dúdolja: Szüret után lesz az esküvőm - és elmosolyodott, valami kis édesség ült az arcára és így maradt sokáig. Majd elbóbiskolt.
Egyszerre csak szekérzörgést hallott. Felkapta a fejét és hallgatózott. Ákácsor húzódott az út mentén, attól nem látta a kocsit. De azután észrevette, hogy a mezei úton jön és éppen előtte fog a szekérútra befordulni. Kiáltott néhányat.
A kocsi odatartott s megállt. Lizi megkérdezte, hogy merre megy.
Jóképű, kemény rác legény ült a bakon, tudott pár szót magyarul, párat svábul, így valahogy megértették egymást. Elmondta, hogy a becskereki állomásra megy néhány ládáért, Lizi pedig megkérte, vigye el a falujába, hiszen éppen útba esik. A legény jószívvel fölsegítette, aztán tovább hajtott.
Egy darabig még elbeszélgettek. Lizi megkínálta a kosarából egy kis szőlővel a kocsist és elmondta, hogy szüretről jön.
- Mi a neved van? - kérdezte a kocsis és félkézzel csipegetett a szőlőből.
Lizi megmondta és illendően megkérdezte az övét is.
A kocsis mosolygott és önérzetesen felelte:
- Én Jócó vagyom. Jócó mindenki ismeri itt a puszta... Misic Jócó... jó kocsis, legjobb kocsis... én érti lovat! Leszek parádés kocsis uraságnál; ha lesz tavasz...
Lizi be-behúnyta a szemét; égő szemhéját így jobban érte a hűs levegő s nem fájt annyira. Nem gondolt semmire. Szeretett volna elnyujtózkodni, hogy ne érezze a fájást minden tagjában.
Jócó megpödörte kis fekete bajszát, csöndesebbre fogta a lovakat, úgy mondta:
- Szép lány vagy, Lizi... Szeretem szép lányt... Hazavinni faluba...
- Jaj, be álmos vagyok, - ásított Lizi. - Ha lefekhetnék...
- Fekszik le kocsiba, - ajánlotta Jócó készségesen. - Van széna, pokróc, ehe, fekszik le.
Mindjárt meg is állította a lovakat és átsegítette az ülésen Lizit. Kicsit meg is tapogatta és elmosolyodott. Lizi meg levackolt, kinyujtózott és megkönnyebbülten sóhajtott. Még fölnézett az égre: a Göncöl rúdja már lefelé állt. Ezt még látta, aztán behúnyta a szemét. Pár pillanat mulva megint fölnézett, de akkor már nem látta a Göncölt. Kissé elcsodálkozott, a rossz sejtés megint áthussant rajta, de aztán még megértette félálmában is, hogy felhő vonult a csillag elé. Nem szerette a felhőket. Mindig rossz érzés fogta el, ha borús idő volt Öntudata utolsó pillanataiban úgy tetszett neki, mintha a szürke felhő lehajlott volna hozzá és magába ölelte volna őt. Aztán teljesen beleveszett az álom fekete vizeibe.
Hogy meddig aludt, nem tudta. De hirtelen ébredt. Csak éppen a szemét nem tudta kinyitni. Valaki forrón csókolta az arcát és erőszakosan birkózott elernyedt testével. Rémület állt belé.
- Rabló! - akarta kiáltani, de csak az ó betű vált hanggá az ajkán és nyujtott, fájdalmas sikoltássá nőtt.
- Szép Lizika, - nyögte vágytól remegőn Jócó.
Lizi minden erejét összeszedte, hogy szabadulni tudjon támadójától, de csak tehetetlenül vergődött.
- Ó, te dög... Te dög rác! - mondta elkeseredetten és a felhőre gondolt, amely a Göncölt eltakarta.
Aztán felült.
A lovak ki voltak fogva, fejükön abrakostarisznya lógott. Amikor ezt meglátta, átkozódni szeretett volna, de csak utálattal fordult el Jócótól, aki kedveskedni próbált neki.
- Erigy innen, mert megfujtalak, - sziszegte feléje.
- Szép Lizika, szeretem téged, - csitítgatta volna Jócó.
Lizi nem felelt. Szólni se tudott, sírni se. Csak most kezdte teljesen átérteni a helyzetet. Vonaglott az undortól és a keserűségtől. Igaz, hogy olyan fáradt volt, mint valami meghajszolt igásló, de ezzel nem segíthetett azon, ami megtörtént. Hogy gondolhatott volna arra, hogy ez a gazember álmában leteperi? Hiszen gondolkozni se tudott, olyan fáradt volt, amikor a kocsiban leheveredett... És most mi lesz? Igaz, más lánnyal is megesett a szégyen, nem ő az első... de azok éppen mások voltak... Miért ő? Miért vele történt ez meg? A Nancsi, a Lencsi a városból hoztak gyereket haza... A Grétit csak azért vette el a Klos, amikor már állapotos volt, mert a két bátyja agyonütéssel fenyegette meg... és hány lány él a kedvesével évekig, amíg vagy annak, vagy másnak lesz a felesége. De férjhez megy. Nem ujság ez náluk a faluban. De miért éppen vele esik meg ez a szégyen, vele, aki alig egy párszor csókolózott Poldival és éppen csak hogy a derekát engedte átfogni, ha este sétáltak? Mit szól majd Poldi? Mit az anyja? Ki hiszi el neki, hogy ártatlanul esett szégyenbe? Ki hiszi majd el azt a mesét, hogy álmában teperték le? Őt, az erős Lizit, aki akárhány legénnyel fölvette a versenyt munkaközben... És most majd ettől a rusnya ráctól lesz viselős... Lehet, hogy nem lesz... Nem mindig ez a rendje, de most így lesz, erre mérget merne venni, éppen mert erőszakkal esett meg...
Amíg töprengett, Jócó újra befogta a lovakat és úgy járt a szekér körül, mint a bűnös. Oda-odasandított a lányra, szólongatta a lovait, végre föltelepedett az ülésre.
- Lizika, - mondta megint és hátrafordult.
- Te, Jócó! Elveszel-e most már feleségül? - kérdezte Lizi váratlanul.
Jócó nem akarta megérteni a kérdést.
- Te feleség? Kinek feleség?
Lizi magyarázkodni kezdett, mire Jócó elindította a lovakat. Csak sokára kérdezte:
- Van neked ló? Van major?
A szekér zörgött. Szürkeség kúszott a láthatár szélére, pár lompos, kövér felhőt már ki lehetett venni a messzi égbolton. Lizi fázott, összébb húzta magán a kendőt, tétova kézzel eligazította a szalmát a kocsiderékban és azt gondolta: Eső lesz.
Már pirkadt amikor a falu alá értek. A hold karéja nem volt sehol. A templom bádogtornya szürkén, fáradtan állt a horizont szétnyúló fellegei előtt, a Sirákék új majorjában ugatott a kutya. Ilyen vigasztalan hajnalt még sose ért meg. Azt nézte, hol szálljon ki a kocsiból.
Hirtelen belekapaszkodott a szekér oldalába, fölállt és támolyogva az üléshez ment.
- Te, Jócó! - mondta, és ereje, hangja egyszeribe megnőtt.
Jócó megrántotta a gyeplőt, de akkor Lizi keze már a torkán volt.
- Azt mondd meg nekem, elveszel-e feleségül?
Jócó rángatta a fejét, próbált szabadulni, de a gyeplőt nem merte elengedni, a lovak így is nyugtalankodni kezdtek, Lizi meg szorongatta.
- Esküdj meg az egy életedre, hogy feleségül veszel, mert különben a szekér alá doblak, kitapossák a beledet a lovak, sose leszel parádés kocsis életedben!
Üvöltött, mint valami fúria, rángatta a legényt, fojtogatta, majd meg az öklével verte, ahol érte. Jócó hátraesett a szekérderékba, a gyeplő meglazult, a lovak szilaj vágtatásba kezdtek.
Lizi meghökkent, magához tért és a gyeplő után kapott.
Mikor a lovak meglassúdtak, Jócó durván félrelökte Lizit.
- Erigy kocsiról!
- Nem mék! - rivalt rá Lizi. - Beviszel engem is Becskerekre, ott én csendőrkézre adlak bitang rác... Börtönben fogsz megrohadni!
Jócó megijedt egy pillanatra. Leszegte a fejét, de szemében vad tűz gyúlt ki. Legjobban szerette volna menten megölni ezt a sváb dajnát, vérébe mártani a kését és bevágni valami kútba a testét.
- Boga ti! - káromkodott magában. - Nem elég, hogy megfojtogatta, meg összeverte, most meg mán csendőrkézre?
Hirtelen gondolt egyet, füttyentett a lovaknak, leugrott a szekérről, kioldotta az istrángokat. Aztán felkapta az ustort.
- Le kocsiról! - kiáltotta rekedten és odasózott egyet a lány arcára. - Lefelé!
- Jihijaj! - sikított Lizi és elfödte a szemét.
- Lefelé! Lefelé! - ordította Jócó és egyremásra csapkodta az ustorral Lizit.
Tűzként égette minden csapás, az arca vérzett, a bőre fölrepedt, kendője lecsúszott és most már a hátára; a karjára zuhogott a csípős szíj.
Vonaglott mint a megtaposott kígyó, kapkodott a két kézével, de akárhová nyúlt is, mindig más-más helyen csípte meg az ustor őrült dühhel, jajgatva, üvöltve ugrott le a szekérről és nekiszaladt a legénynek. De az ügyesen hátrált és újra meg újra ráhúzott egyet. Még jószerencse volt, ha hosszan érte a szíj a testét, mert akkor csak véres hurka támadt a nyomán, de ha csak a vége csípte meg, akkor menten fölszakadt a bőre, mintha horoggal tépték volna ki.
- Jijij... hu-u-u-o-o-o-óóó!
Köveket, rögöket markolt föl az út széliről, de ügyetlenül, lankadó erővel dobta a legény felé. El is botlott párszor. Jócó meg csak ütötte.
- Mécc haza, büdös? Mécc?... Boga ti...
Lizi átkozódott, káromkodott. Minden piszkos szót, amit az emlékezete valaha fölkapott, de a szája ki nem mondott, most sipítva, elakadó hanggal köpött a rác legény felé. Szinte megbomlott a fájdalomtól.
- Jaj csak jönne valaki az úton! Vagy itt volna Száva, a komondoruk... Juhu-iii! Mindenható atyám!... Máriám!...
Levágta magát a porba, könnyel, vérrel befutott arca csupa maszat lett. Majd négykézláb mászott előre, legurult az útról a tarlóra és ott dobálta magát, mintha lángban állana a ruhája.
Jócó nézte egy darabig; még kedve lett volna egy párat az ustor nyelivel ráhúzni. Hogyne, büdös rongy, nem elég, hogy majd megfujtotta, még csendőrkézre is adná? De most megtanította!...
Mikor a lány már csak fetrengett, Jócó sebten a szekérhez szaladt, befogta a lovakat, a lány kosarát, kendőjét kitette az útra, aztán úgy elporzott, mint a futószél.
Az eső szelíden szemeregni kezdett. Lizi csak akkor érezte már, amikor a ruhája átnedvesedett. Az öklit harapta kínjában, megcsúfolt tehetetlenségében. Ó, be szeretett volna a rögök alá bújni, hogy sose lásson többé embert, napvilágot. De ez a hűs nedvesség jól esett sebes testének.
Idő multán fölvetette a fejét. Még nem tudott gondolkozni. A düh lángolt benne s a fájdalom ezer szájjal harapta. Mint a sebesült állat, úgy nézett körül: hol húzhatná meg magát. Itt már minden talpalatnyi földet ismert. Fiatal, fehér nyárfák állottak nem messzi a szántón, kis domb púposodott körülöttük abban volt a csősz verme. Odavonszolta magát. Már fele úton volt, amikor harangszót hallott.
- Hat óra, - gondolta gépiesen.
És hirtelen eszébe jutott a garabolya, a kendője. Visszafordult.
- Teremtőm, ha megtalálja valaki!
Megijedt attól, hogy kitudódna minden, ha meglátnák így. Ezt pedig megalázottságában, megvertségében sem akarta. - Senkise segített soha! Nem kell most se!... És ment. De a könnye kicsordult, úgy fájt mindene. Azért csak kiment az útra, sietett is, ahogy az erejétől telt. És a könnye összefolyt a porral, az arca vérével.
Meglelte a kosarat is, a kendőt is. Pár fürt kiborult volt, azt még visszarakta; aztán egy almába harapott, mert szomjas volt szörnyen, és csámcsogva sántikált vissza a csőszveremhez. A garabolyt alig bírta, mégis vigyázva cipelte.
Amikor úgy hitte, hogy nem láthatja senki az útról, leült. Megalázott, eltiport lánysága, megvert, meggyalázott teste csupa lázadás volt. A bosszún törte a fejét. Vitriollal égeti ki a szemét a csámpásnak, még ha egész életét börtönben kell is töltenie... Vagy mérget szerez, az erdészektől... amivel a rókákat pusztítják. Belesüti valami tésztába és kerülő úton juttatja a bitanghoz... Vagy leszúrja késsel a vásárban... Majd az öreg szappanfőző Schwázi-Mámra gondolt, az sok praktikát tud, talán adna valami jótanácsot... Még a Michels Katin is segített: nem lett gyereke... Szeplőt, szemölcsöt játszva elmúlat, tehén, ló, csirke meggyógyul, csak valamit tesz az italába... Szerelmes szíveket is összeboronál. A Léni volt úgy a Michellel. A vén paraszt nem akarta, hogy a fia özvegyet vegyen el, amikor földes lányt is kaphat. De a Schwázi-Mám megcsinálta, hogy egymáséi lettek, igaz, hogy előbb az öreg paraszt meghalt... Pedig nem kapott mérget, az orvosok is megnézték, szétvagdalták a holta után... Kint a mezőn egyszerre csak összeesett és vége volt... Félévvel utána már el is vette Michel a Lénit... Teremtőm, hogy fáj mindene! Csak volna itt valami víz, hogy borogathatná magát, hogy lemoshatná magáról a vért, a sarat... hogy könnyíthetne magán...
Kétszáz lépésnyire tőle ott kanyargott a Béga. Eddig is folyton a füzest nézte, de csak most jutott a tudatára annak, hogy ott a víz előtte. - Ó, te dög rác! Minden miattad van! - mondta bosszankodva.
Nagykeservesen föltápászkodott, megint fölvette a kendőt és a garabolyt és úgy kecmergett le a folyópartra. Ott végignézett magán: csupa por, szalmaszál, piszok, szakadás volt a ruhája: Megcsóválta a fejét. Aztán letette a holmiját, le a nyakába csúszott fejkendőt és habozás nélkül belépett a vízbe. Ruhástól, cipőstől.
Szinte elmosolyodott, amint a hideg víz körülfogta. Derékig állt a folyóban, a szoknyái egy darabig a víz felületén maradtak. Próbálta lenyomkodni őket, de aztán jobb volt a kezét a vízbe lógatni. Kicsit így maradt, aztán meglocsolta az arcát, de ezt is abbahagyta, mert fájt minden tagja. Mélyebbre ment hát és lehajtotta az arcát a vízre.
Ekkor mintha langyos simogatást érzett volna az arcán. A kutyájukra gondolt, Szávára. Úgy tetszett neki, az nyalogatja a képit. Ez most nagyon jól esett neki.
A szoknyái lassan teleszívódtak vízzel. Olyan nehezen állt, mint valami tuskó, mégis akármelyik nagyobb hullám megbillenthette volna. De ez csak olyan távoli tudat volt most benne, mint az is, hogy van a faluban egy ház s abban egy földes szoba, amely az otthona. És olyan, mint az anyja alakja, meg a Poldié, a Klosé, a Náncsié, a Lencsié, a Schwázi-Mámé, a falubeli embereké. Minden olyan álomszerűen messze volt, csak a teste égett ezer helyen, kívül is, meg belül is. És kívánta a hűs vizet, a sebeket hűtő, gyógyító vizet.
Lassan mellig merült, majd még tovább. A két karját is benyomta vállig. De ezek a mozdulatok is fájtak neki. Ám azért újra meg újra megcsinálta őket, esetlenül, szinte dőlve.
A garabolyra gondolt, meg a kendőjére a parton. Eh, nem viszi el senki! És újra belemerült, nyakig. Ó, ez a víz! Mintha kinyitotta volna minden sebnek a száját és úgy szítta volna a vérét! Úristen, hát ilyen fájdalom is van? És miért? Mert ő lány, s egy bitang férfi megkívánta... De mivel szolgált rá erre a kínra, mivel? Hiszen soha nem bántott senkit, templomba is rendesen járt, meggyónt, megáldozott idején...
Megint meglocsolgatta az arcát. - Juj, de csúf lehetek, - gondolta - most már beillek a pokolba is...
- Száva, - mondta a víznek - gyógyíts meg. Na, most ezt az oldalamat... Na, most - meg emezt... Jó kutya vagy, Száva...
A nehéz szoknyák húzták, a víz majd eldűtötte. Alig tudott megkapaszkodni a lábával a fövenyben. De ez csak olyan játéknak tetszett előtte és egy csöppet se félt. A félelemnek nem volt most helye a lelkében. Széttárta a két karját és ide-oda himbálta a fejét, hogy a víz az arca mindkét oldalát érhesse. De a sok hurka, a sok seb csak fájt, égett azért a vízben is. A feje bódult volt s a szívét marokra fogta a kétségbeesés.
Semmit se tudott arról, hogy a víz sodra mind beljebb vitte, a sarkantyú felé. Nem nézett semerre, még a szemét is behúnyta időnkint.
- Dög rác! - villant át az agyán az emlékezés és látta az ustort a legény kezében. Aztán megint himbálgatta a fejét és akkor Poldi félrehajtott feje bukkant föl előtte nagy távolban: Szüret után lesz...
A víz örvényes árja a sarkantyú közelében egyszerre csak nagyot lódított rajta. Lizi földobta a két karját, hogy egyensúlyba hozza magát, de ez sehogyse akart sikerülni. Erővel talpra akart állni, de semmi se volt a lába alatt. Levegő után kapkodott és vízzel telt meg az orra-szája. Bosszankodva kalimpálózott: Dög rác! Ez is miattad van! - és megint földobta a két karját.
Ekkor átfutott rajta az iszonyat izgalma.
- A garaboly! A kendő! Száva!... Hilf! Hilf!
Aztán már csak a két keze látszott a víz fölött, mint két különös óriási pillangó. De ezek is csakhamar a víz alá szálltak.