Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 20. szám · / ·
Szombat volt ez a nap, másnap nem volt tanítás, sőt délután sem, mert szombat délután nem volt iskola.
A fiúk roppant büszkén mentek haza, mint akik nagy hőstettet vittek végbe s mindenki eldicsekedett, hogy a nyolcadik osztály milyen vitéz tettet mívelt.
Az egész város tudomásul vette s mindenki helyeselte. A szülők, akiknek a fia ott volt a kiruccanáson, büszkék voltak s társaságban, a délutáni kaszinói kártyázáson csak arról beszéltek, hogy Pétery Pista milyen hős.
Ellenben Zalatnay Laci szégyenkezve és megtörten várta az ebédet. Semmit sem tudott a zárt szobában, hogy mi is történt s rettegett a perctől, hogy a bátyja szeme elé kerüljön.
Feküdt a díványon, amely új dívány volt s olyan természetű, hogy aki ráfeküdt, az oda is ragadt.
Mikor a nagyanyja beszólott, hogy gyere ebédelni, úgy tépte fel magát a díványról, hogy a ruhája majdnem ottmaradt.
A lakásnak az utcára három szobája volt. A középső volt az ebédlő. Bátyja már az asztalnál ült, az ő tányéra is ott volt a helyén. A bátyja nagyon fiatal ember volt, huszonnyolc éves, éppen tíz évvel volt öregebb nála. Hogy ily fiatalon választották igazgatónak, annak részben az volt az oka, hogy az egész tanári kar fiatal volt. Csupa fiatal tanárt neveztek ki, az egyháztanács is csak nőtlen embert választott meg, mert a főgondnoknak négy eladó lánya volt s arra számított, hogy azokat az új tanárokkal elvéteti. Ezek közt a fiatalemberek közt Zalatnay Pál a legtekintélyesebb lett azonnal. Annakidején elnöke volt az egyetemi segélyegyletnek s mindenki nagy jövőt érzett előtte. Tudták, hogy készül az egyetemi magántanári vizsgára, amire a többi fiatal tanár nem volt hajlamos, angolul, franciául magánszorgalomból tanult meg s a könyvtára angol remek kiadású könyvekkel volt tele s a Budapesti Szemle már több tanulmányát közölte. De mindezeken felül volt még egy érdeme, az, hogy szakállt viselt. Szép, kissé ritkás és kissé vörhenyes szakálla volt, amit nagyon ápolt és ami tekintélyt adott neki. Nagyon kedves ember is volt, rendkívül nyugodt s a szemöldökei közt oly két szigorú vonás, hogy aki még nem ismerte, az félt is tőle, pedig tele volt humorral, kedvességgel s olyan nagyszerű fölénnyel, ami azonnal mindenkivel szemben az első helyre emelte. Az igazgatósága még csak ideiglenes volt, most október első napjaiban volt az intézőbizottság nagygyűlése, amelynek véglegesítenie kellett a választást, úgyhogy e napokban éppen borotvaélen volt az állása, mert ellenpárt alakult ki. Volt egy ellenjelölt, a görög tanár; aki jóval idősebb volt nála, az egész tanári karban a legidősebb s házas ember is volt, két gyereke már az iskola növendéke, egyik az elsőbe, a másik a harmadikba járt. Ez a tanár, névszerint Koós, aki igen népszerűtlen volt az egész iskolában, a diákok rettentően féltek tőle s gyűlölték maró szatirája és keménysége miatt, a vulgója csak az volt, hogy «a kos»... S ez rá is illett mert a fejét mindig úgy tartotta, mintha öklelni akarna s még a kis diákokra is úgy nézett, mintha alólról nézne fölfelé, a nyáron nagy korteskedésbe kezdett, s egyenként igyekezett elhalászni a Zalatnay párthíveit. Folyton vacsorát adott s arra mindenféle lemondhatatlan ürüggyel, a legszélesebb társadalmi kényszerrel csalta be a tanárokat s a szavazattal bíró egyházi férfiakat, civileket, most igen jól érezte magát, mert a nyolcadik osztály hallatlan s vakmerő tette, úgy érezte, az ő malmára hajtja a vizet.
Már délelőtt ki is adta a jelszót, hogy az iskolai fegyelem meglazult s a Zalatnay erélytelensége csődbe viszi az iskolai fegyelmet. Sürgött-forgott, kapacitált és mindenkit meggyőzött, hogy ennek véget kell vetni. Egyelőre semmit sem akart, csak példás büntetést. Zalatnay érezte, hogy csak egy hajszálon függ a választás, mert a diákok csínye az öregeknek egyáltalán nem tetszett. A Koós felfogását mindenki osztotta, mert az idősebb generáció csak a közfegyelemben érzi a maga pozíciójának a nyugalmát. Mi lesz az országból, ha engednek s az ifjúság vérszemet kap s egyre vadabb kilengésekre merészkedik. Még jól emlékeztek a városban a régi községi algimnázium dolgaira, mikor a szilaj kúnvérű diákok úgy a fejükre nőttek, hogy állandóan botrányok voltak. Csak most kergették nyugdíjba Veres bácsit, akivel a diákok egész nyiltan a legnagyobb csúfságokat csinálták, döglött macskát vittek az órájára s példátlan gonoszságokat míveltek. Ezt a szellemet ki kell irtani. Koós verte a dobot, hogy most kell megfogni a gyeplőt, különben vége az egész iskolának.
Az igazgató ezért komoran ült az asztalnál s egy szót sem szólt.
Gyáva barátai egész délelőtt jöttek suttogni s jelenteni, hogy Koós ezt mondta, azt mondta, s hogy ki mit mondott, hogy a főgondnokkal már találkozott valaki s ugyanaz a véleménye, mint Koósnak. Legalább öt fiú kicsapatását követelte Koós és Szentes főkurátor úr is azt mondta, hogy meg kell tizedelni ezt a bitang társaságot. Ő nem szólt semmit, pár szóval csak csitította az embereket. Koóssal többször találkozott s nézte, hogy ragyog annak az arca s hogy elhallgat, mihelyt ő megjelenik. Még ha egyedül volt, akkor is elhallgatott, olyan lefojtott volt, mintha erőt venne, hogy ki ne robbanjon belőle a tűz, a láva.
Hétfőre összehívta a fegyelmi tanácsot a diákok ügyében és keddre volt kitűzve az igazgató-tanácsi ülés, amely többek közt a választást is megejti az iskola részéről.
Az ebéd igen hallgatagon folyt le. Az igazgató evés közben végigolvasta az ujságot, pedig ezt nem szokta. Szeretett az asztal mellett kedélyes lenni s apró tréfákkal mulattatta az anyját. Most mindhármukon valami felhő volt. Ha elveszti az állást, akkor ki kell költözni ebből az épületből.
- No, ti szabadsághősök, - mondta váratlanul az ebéd végén és ránézett az öccsére.
Ez pirulva hajtotta le a fejét és érezte, hogy amint szokott, pirul és sápad egyre-másra. A szeme rögtön tele lett könnyel.
- Mi volt az, László vitéz?
A fiú nem tudott szólani, úgy elfojtotta a torkát a könny.
- Semmi, - mondta.
- Mért mondod semminek?... Mit csináltatok a Paradicsomkertben?
A nagymama szólt:
- Laci idehaza volt egész délelőtt.
Az igazgató nagyot nézett. Volt egy különös szemöldök-mozdulata, oly magasra nyílt a szeme, mint egy feltárt kapu s ilyenkor a csodálkozás és a jóakarat szokott egyszerre kiomlani a szemeiből.
Darabig nézett az öccsére, aki szatír-szemöldökeit összehúzta s maga elé meredt.
- Te nem voltál a fiúkkal?
Laci csak megingatta a fejét.
- Mért?
- Mikor én bementem az osztályba, már késő volt.
- Hogy-hogy?
- Már akkor megvolt a megbeszélésük és éppen indultak.
- Szóval találkoztál velük?
- Igen.
- Hívtak?
- Igen.
- S mért nem mentél?
- Nem mehettem... Nem akartam...
- Nem találtad helyesnek?
- Akkor nem... - s dacosan hozzátette, - de azóta igen.
A bátyja hallgatott.
- Kinek az ideája volt ez? - kérdezte minden szándék nélkül. De hogy az öccse erre nem felelt, röstellte is a kérdést, mert úgy tünhetett fel, mintha vallatni akarná a fiút s kiszedni belőle a főbűnösöket.
- Az egész osztály indulásra készen állott.
Az igazgató felállott az asztaltól s ahogy szokott, ebéd után leüt a nagy kályha mellett a kanapéra. Annak a jobb sarkában szokott egy szivart elszívni s azalatt tréfálva tartott előadást az életről. A napi dolgokból kiindulva az ország dolgaira tért át, szeretett az öccsével beszélni, mert az bár szűkszavú volt, de nagyon értelmes és a koránál magasabb érdeklődésű, lehetett előtte egész programmokat kifejteni.
- Adj csak egy szivart.
Laci ugrott. Röstellte azt is, hogy mindennap külön kellett ezt néki mondani, hiányzott belőle az a figyelem, hogy kérés nélkül jusson eszébe, hogy a bátyját vagy valakit kiszolgáljon. Pedig nagyon szolgálatkész volt s most is majdnem leverte buzgóságában a szivartartót a kis asztalkáról, amely az ajtó melletti sarokban állott.
A doboz üres volt.
- Nincs.
- Ejnye, eredj .hát akkor, hozz öt darab portorikót. De olyan legyen, mint a holdvilág és olyan pettyek legyenek rajta, mint egy-egy aranylencse.
Laci boldog volt, nagyon boldog, úgy érezte, az egész affér el fog símulni, a bátyja már nem haragszik s átvette a pénzt és szaladt esze nélkül, az ajtón ki se fért, előbb az egyik ajtófélbe ütődött bele, aztán a másikba.
A bolt szemben volt az utca másik oldalán s el kellett menni a Fussbaum-bolt előtt. Mikor ott ment, a nyitott ablakon kikiáltott Fussbaum Náci:
- Szalatnay!...
Megcsendesítette a lépéseit s visszanézett az igazgatói lakás felé. Ha a bátyja véletlenül kinéz, meg fogja látni, hogy Fussbaummal beszél.
Náci, nagyorrú, sápadt s igen elegáns zsidófiú, kiszaladt kalap nélkül az utcára, ez sem igen történt meg vele valaha s fontoskodva karolt bele.
- Mondja, Szalatnay kérem, mit szól az igazgató úr?
- Semmit. Nem mondott még semmit.
- Jókedvű, vagy rosszkedvű?
- Nem tudom.
- Tudja, arról van szó, hogy a zsidókat ki akarják csapni.
Laci nagyot nézett.
- Mért?
- A mai hecc miatt, a főgondnok Szentes azt mondta a Kondor ügyvédnek, hogy most aztán megcsíptük a zsidókat, ki fogjuk tekerni a nyakukat... Azt mondta, hogy van itt egy szolnoki nagyszájú zsidógyerek, az csinálta az egészet, az okvetlen repülni fog, de ha lehet, az összes zsidó. Kondor ügyvéd úr jóban van vele, mert kikeresztelkedett és pörős ügyben éppen most összeköttetésben vannak, mert Kondor az ügyvédje a Békés-pörben s nála volt délelőtt az irodában. Azt mondta, hogy mióta annyi zsidó van az iskolában, azóta itt minden felfordult, mert mindent a zsidófiúk találnak ki. Hát ez abszurdum. Az egész dolgot a keresztény fiúk találták ki s az sem igaz, hogy Steinernek része lett volna benne, de ki is hallgatna Steinerre, hiszen még csak egy hónapja van itt az iskolában, hát ilyen abszurd beállítás az mégis utolsó dolog. De legelőször mindig a zsidókat veszik elő. Magától nagyon kedves volna, Szalatnay kérem, ha az igazgató úrnak csak annyit mondana, hogy nem a zsidók találták ki. De most mondja meg nekem, Szalatnay kérem, hogy egy hazafias ügyben a zsidók hogy viseljék magukat. Ha ellentmondanának, akkor az egész világ megvetését kapnák. Hát lehetséges az, hogy például ha a zsidók azt mondják a fiúknak, hogy mi nem megyünk ki a honvédsírhoz október hatodikán, nem lett volna az piszokság? És mégis a zsidókon akarják elverni a port.
Lacinak folyton az járt az eszében, hogy egyszer már megmondta ennek a Fussbaumnak, hogy ő nem Szalatnay, hanem Zalatnay és ez mégis folyton Szalatnayzza. Közben pedig arra gondolt, hogy ezek a zsidók mindenből zsidókérdést csinálnak s ő azt jól hallotta, hogy az alatt a kis idő alatt, amíg az osztályban benn volt a fiúkkal, tényleg az a szolnoki fiú, a Steiner, vagy hogy híjják, mert még a nevét sem ismerte, az lármázott legjobban.
- Csak ezt akartam mondani, - nyujtott kezet Fussbaum s visszaszaladt.
Lacit sértette, hogy oly elegánsan nyujtott kezet ez a Fussbaum, mintha leereszkedne hozzá. Egészen úgy viseli magát, mint egy budapesti jogász, aki fölötte van mindnyájuknak. Még érezte a hátában a zsidófiút s valami érthetetlen ingerültség volt benne s el volt határozva, hogy egy szót sem fog szólani a bátyjának a zsidókról.
Mikor bement a boltba, amely papírkereskedés volt, de volt egy trafikpolca is, szórakozottan állott, míg ki nem jött a kereskedő, aki nagy darab nehézkes ember volt, keresztény volt és szeplős csontos kezei voltak.
- Mivel szolgálhatok? - s mikor ezt mondta, az udvarias szó oly rosszul állott neki, mintha frakkot vett volna.
- Portorikót kérek.
A boltos elébe tette a fadobozt s ő belenyúlt s elkezdett válogatni. A doboz félig volt s nem voltak már benne szép sárga szivarok. Se pettyesek.
Csak válogatott, válogatott s nem merte azt mondani, hogy nem talál olyat, ami a bátyjának kedvére legyen, de a kereskedőnek eszébe jutott, hogy csak sárga szivarokat szeret az igazgató úr s azt mondta:
- Bontsak egy új dobozt?
Már bontotta is s elébe tette. Ez egy gyönyörű doboz volt, csupa remek sárga s pettyes szivarral volt tele, legalább így a tetején, s ő örömmel vett ki belőle öt darabot.
- Tessék hatot venni, mert nincs fillérem, - mondta a kereskedő.
Erre ő megint zavarba jött, mert a bátyja valóban tévedett, mikor ötöt mondott. Ugyanis két szivar hét krajcárba került s most nem tudta, mit tegyen. Természetes takarékossága miatt tehát négyet vett ki, hogy túl ne költekezzen.
- Elég lesz? Ritkán vannak ilyen szép szivarjaink.
- Elég, - mondta ő s mikor visszakapott a pénzből, oly gyorsan ment el, mintha kergetnék. Félt is, hogy nagyon sokáig maradt el a Fussbaum miatt, meg a válogatás miatt s ész nélkül sietett az utcán keresztül haza.
Mikor belépett a szobába, megismétlődött, hogy újra beleütődött az ajtóba s ezt nagyon restellte.
- Négyet hoztál?
- Igen, mert nem tudott visszaadni:
- Hogyhogy nem tudott? - mondta mosolyogva a bátyja s átvette az aprópénzt.
De ő nem magyarázta tovább, mert igen zavarban volt.
Az igazgató nem olvasta meg a pénzt, hanem olvasatlanul eresztette bele lassan a kis bőrtárcájába s Laci meglátta, milyen hosszú s szép ujjai vannak s milyen szép mozdulattal csorgatja be az ezüst, nikkel és bronz pénzt a kis tárcába, amely szintén igen finom darab, volt. Örült, hogy a bátyja ilyen elegáns ember, megvigasztalva érezte magát a Fussbaum fölénye miatt.
A bátyja igen lassan s nagyon szép mozdulatokkal rágyujtott s szivarra.
- Nagyon szép szivarok. Valamennyi szép, egész szokatlan.
Aztán azt mondta.
- Vidékre ritkán küldenek le szép szivarokat. Rendesen azokat a fekete bagókat küldik, hogy az embernek elmegy a kedve a szivarozástól. Csak Pesten lehet prímát kapni... Meg is fogok mindent próbálni, hogy Pestre jussak. Báró Eötvös Loránd mondta, hogy maradjak mellette asszisztensnek, de két évig nem lett volna semmi fizetésem s kénytelen voltam elfogadni egy vidéki választást. Pedig okosabb lett volna, ha ott maradok s megtartom a nevelői állásomat a Borhidayaknál. Sőt amellett lehetett volna vizsgára előkészítést kapni s valószínűleg több pénzt kerestem volna, mint az a 800 korona, ami a segédtanári fizetés volt, amivel itt kezdtem. De persze a függetlenség vágya dolgozott bennem, azt hittem, több időm lesz magammal foglalkozni s hogy már ekkorára elkészülök a disszertációmmal. Az ember mindig elszámítja magát. Az egyetemen túljól ment a dolgom, olyan összeköttetéseim voltak, hogy kétezer koronát kerestem az utolsó évben, de viszont minden percem le volt foglalva s attól féltem, hogy ahelyett, hogy a tudományban képezem ki magamat, társaságbeli léhűtő lesz belőlem. Mert ez bizony ragályos. Minden este frakkba öltözni és a társaságban au fait lenni, az kizárja a felsőbb mathematikával való foglalkozást. Így pedig elvesztettem ezt az öt évet. Hiányzik a laboratórium, hiányzik a könyvtár és legjobban hiányzik a szakbeli eszmecsere. Az ember hiába vigyáz, elparlagiaskodik. Ma már, ha Pesten maradok, föltétlenül megvan az egyetemi magántanárságom, közelebb vagyok az Akadémiához. Gyulai Pál nagyon szeretett. Szeret most is, de nem vagyok képes eleget dolgozni. Az adminisztráció is lefoglal. Az ember nem is gondolná, hogy egy ilyen iskolának mennyi minden ügye-baja van. Még az is jobb volt, mikor nem kellett igazgatói munkával babrálni, mert nemcsak az, hogy az iroda éppen elég dolgot ad, de folyton vacsorára kell járni, kaszinóba, s most beválasztottak a képviselőtestületbe, szép, szép, de ez is időt s energiát vesz el...
Laci nem tudta, hogy bátyjának ez a monológja voltaképpen védekezés és új tervekkel való öngyógyítgatás, arra az esetre, ha nem választják meg végleges igazgatónak.
- Azért nem értem mégse, hogy mért nem mentél a fiúkkal.
Laci nem tudott a bátyja előtt beszélni. Tudott volna ő önmagának felelni, vagy olyanoknak, akik megértik s kissé alatta vannak szellemileg, úgyhogy nincs kitéve annak a kritikának, amit a bátyjától rettegett, de így csak annyit mondott:
- Pali bátyám kérem, én nem tehettem. Féltem, hogy azt mondják, hogy az igazgató öccse is benne van...
- Persze, persze. De ha az ember lelkesedik valamiért, akkor ezeket az anyagi szempontokat nem bírálja el. A fiúk nem kapacitáltak?
- Nem.
- Különös, mert nekik viszont az lett volna a jó, ha a bandában még az igazgató öccse is benne lett volna. Így még nekem is könnyebb lett volna a dolgom, mert azt mondhattam volna; hogy tömeghisztéria tört ki rajtuk. Hazafias lelkesedés, ami magával ragadta az egész társaságot, még a saját öcsémet is. Így azonban az embereknek az a felfogása, hogy ez egy megszervezett támadás volt a fiúk részéről az iskolai fegyelem ellen s a hazafiasság csak ürügy volt. Két szempont kezd uralkodni a társásági bírálatban, egyik, hogy a Fertő csinálta az egészet, hogy már tegnap meg volt beszélve az egész, a másik...
Elhallgatott, s erősen szívta a szivart, a füstöt kis karikákban bocsátotta ki, olyanokban, mit annyit csodált Laci, fel lehetett volna fűzni ezeket a karikákat az ujjára. Ő nem dohányozott, még titokban sem, megpróbálta, de nem ízlett s csak ezért irígyelte a dohányosokat, hogy ilyen szép karikákat tudnak eregetni.
Nyílt az ajtó és Józsiás professzor lépett be, akit a diákok Jókelesznek neveztek. Sovány, magas, szemüveges professzor volt, akinek a nikkel cvikker úgy belevésődött az orrába, hogy az orra nyergét papírvékonyságúra törte már. Ezt a tanárt nem szerették a fiúk, mert ez volt a spicli. Nem restellte személyesen folyton utánajárni minden fiú minden dolgának. Ő volt az első, aki minden pletykát tudott az egész iskoláról, a felsőbb osztályokban tanította a latint s megjelent egy fordított kötete is. Gelliust s más obskurus latin írót fordított le fiatalabb korában. Az Akadémia adta ki s ez némi tekintélyt adott neki, de második kötete ott hevert a fiókban, azóta nem tudott kiadót találni.
Szokott sustorgásával jelent meg s oly sokáig fogta az igazgató kezét, hogy azalatt Laci el is távozott a szobából.
- Kérlek alázatossággal, - mondta, - ma estére nevezetes dolog készül. Meg vagyok híva a főgondnokhoz vacsorára. A főgondnok össze akarja hívni azokat, akik a választásnál befolyással bírnak, de csak civileket, illetve tanárt senkit se hív meg, csak minket kettőnket.
Az igazgató összevonta a szemöldökét. Úgy látszik, a főgondnok ma ki akarja ugratni a nyulat a bokorból, hogy ő hajlandó-e elvenni Bertát, a sovány legöregebb lányát, akit annyira a nyakába akarnak sózni, hogy már azt a hírt körözik a városban, hogy Berta azért nem ment öt év óta férjhez, mert őrá vár.
Ennél kellemetlenebb hírrel alig kedveskedhetett volna a jó Józsiás, aki mint egy kullancs lógott rajta az első perctől kezdve. Lerázhatatlan barátság volt ez, mert Józsiás egyáltalán nem volt kellemes ember. A keze nedves volt, s hideg, mint egy békáé s ott szokta felejteni annak a kezében, akivel kezet sikerült fognia s talán még kéjelgett is abban, hogy milyen kellemetlen hatást tesz mindenkire a kézfogásával.
- Na ülj le már és mondd el ezeket az érdekes dolgokat.
Józsiás leült, de előbb el vett egy szivart kínálás nélkül az asztal sarkáról. A legszerényebben választott a három szivar közül, de még mindig méltatlan volt a szép szivarra.
- Ott lesz Polgár bácsi, Szekeres, Wolfner a főmérnök... természetesen ott lesz a polgármester, Vásáry doktor és Mártonffy. Nők nem lesznek, de valami nagy pikantériát mondok: itthon van Sárika, a Kendeffy-lány, tudod s ők is ott lesznek. A Szentes felesége Kendeffy-lány s csak azért hívták meg az özvegyet, hogy a lányát ne hívhassák meg a patikusékhoz, ahol ma este nagy vacsora van.
Az igazgató örömmel elmosolyodott. Kendeffy Sárikával egyszer találkozott és nagyon kedvesnek találta. Felújult benne a pesti váciutcai korzó, mert ez a kedves nagyvilági lány csak úgy lehellte a fővárosi életet. Meglehetős nagy birtokuk volt a határban, de Budapesten élnek a legelőkelőbb társaságban. Most már nem bánta az egész vacsorát, sőt örült neki, mert úgy érezte, mintha meg volna mentve.