Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 20. szám · / · HEGEDÜS LORÁNT: A TRAGIKUM

HEGEDÜS LORÁNT: A TRAGIKUM
I.

A Kisfaludy Társaság régi, nemes hagyományaihoz tartozik, hogy koronként egyik tagja a tragikum kérdését viszi a magyar közönség elé. Nemzedékek multak el, irodalmi irányok váltották fel egymást: de a tragikum kérdése mindig újra megjelent e Társaság felolvasó asztalánál. Szinte azt mondhatom, hogy valami ösztönös törvényszerűség viszi e probléma felé e nagy irodalmi kört. Már maga az mutat erre, hogy a Kisfaludy Társaság Európa összes irodalmi egyesületei között a legnagyobb Shakespeare-kultuszt teremtette meg, úgyhogy azt mondhatnám, hogy az e körben egyesült írók nemcsak Kisfaludy Károlynak, hanem Shakespeare Vilmosnak társaságát is képezik, - hiszen külföldön erre a feladatra mindenütt külön társaság alakult. Még érdekesebb és még meglepőbb, hogy a világirodalom és esztétika mélyenjáró kérdései közül egyetlen egy sincs, mely oly ellenállhatatlan erővel ragadta volna meg a magyar írók társadalmát, mint a tragikum megoldatlan problémái. Nemcsak az jellemző, hogy oly kiváló elmék, mint báró Kemény Zsigmond, Gyulai Pál, Szigligeti Ede, Szász Károly püspök és Alexander Bernát dramaturgiai dolgozataikban a tragédia és a tragikus hatás kérdéseit oly hévvel fejtegették, hogy oly kiváló esztétikusok, mint Greguss Ágost és Jánosi Béla, rendszeres műveikben a tragikum megvilágítására fektették a fősúlyt, hanem szinte betetőzéseképen mindennek, ebben a Társaságban folyt le az a nagyszerű irodalmi csata, amelyben egyrészt Beöthy Zsoltnak «A tragikum»-ról szóló ötszázoldalas könyve, Péterfy Jenőnek ugyanily című székfoglaló értekezése s Rákosi Jenőnek «A tragikum» nevezetű vitairata szerepeltek. Legutóbb pedig Sebestyén Károly tagtársunk «Gondolatok a tragikumról» című, mélyenjáró székfoglaló értekezésével keltett nagy hatást, bizonyítván, hogy ez a nagy és sötét probléma túlélte a világháború borzalmait is s még mindig itt áll előttünk - nagy érdeklődés közepette - megoldatlanul.

Az a probléma, amelyről itt szó van, valóban a világirodalom legmegrázóbb és örökéletűnek látszó, óriási, hasogató kérdőjele. Oly mélyen jár, hogy egyszerre érinti az irodalomtörténet, a széptan, az erkölcs és a bölcsészet törvényszerűségeit. Nyugodtan azt mondhatjuk, hogy mióta kétezerkétszáz évvel ezelőtt Aristoteles kidobta a világba a tragikum megmagyarázásának gondolatát, mint hazajáró lélek jelenik ez meg s nem hagy nyugtot az irodalmaknak, gondolkozó főknek, érző szíveknek. A kérdés valóban magában is megdöbbentő. Hogyan lehet az, hogy nagy írók s századok óta folyton megismétlődő közönségük gyönyört és fölemelkedést, nagyszerű fölemelkedést és hosszantartó gyönyört találjanak abban, hogy a színpadon rettentő események, marcangoló emberi küzdelmek, szörnyű történések folynak le és végül is szomorú vég jelzi egy kiváló egyéniség a tragédiában küzdő hős tönkremenetelét? Micsoda, lelkünkben eldugott, köznapi viselkedésünkben ismeretlen, titkos erő lehet az, mely fölemelő gyönyörködésre késztet minket akkor, mikor rombolás, méreg, tőr, öngyilkosság, megölés és a borzalmas katasztrófák sorozata tárulnak elénk leverő, megsemmisítő véggel: s mi mégis lelkesedünk, gyönyörködünk és hálásak vagyunk annak az írónak, aki mindezt elénk hozta. Hálásak annyira és oly feledhetetlenül, hogy úgyszólván a tragédiák élik legtovább túl az elmuló irodalmakat. A kérdést még érdesebben kihegyezi az, hogy Aristoteles alaptételét minden esztétikus elfogadja, amidőn megállapítja, hogy a tragédiában valamely rendkívüli ember (tehát nem közönséges halandó) összetörésének kell szerepelnie, cselekvény formájában, a félelem és részvét érzetét kell felkeltenie s ezáltal mi katharzist, lelki megtisztulást érzünk. Honnét szárrmazzék e megrázó, kegyetlen véggel végződő eseményekből lelki megtisztulás? Kérdezzük nemcsak mi, hanem kétezer esztendő óta minden esztétikai iskola, annyival is inkább, mert tudvalevőn Aristoteles «Politikájában» megígéri, hogy a «katharzis» szó értelmét a «Költészettan»-ban meg fogja magyarázni, de Költészettanának épp ez a része elveszett.

Innét a találgató tragédia-elméleteknek az a sokasága, amelyet Jánosi Béla «Az aesztétika története» című nagyszerű háromkötetes munkájában föltár, s melyek végre odáig mentek, hogy orvosi alapon akarták a megtisztulást a lelkekben megmagyarázni; innét Péterfy Jenőnek az a gúnyos megjegyzése, hogy már több tragédia-elmélet van mint jó tragédia, s innét ez is, hogy e kérdés körül oly élesen csapnak egymásra a különféle magyarázók, a magyar írókat is beleszámítva.

Mi hát az a vonzó, titkos erejével magával húzó emberi jelenség, amely bennünk remekmüvekként láttatja a nagy tragédiákat, mi az a megmagyarázhatatlan rejtély, amely varázs alá fog minket, mikor tragédiát látunk és különben is megviselt, a sors gondjai és bajai által megkínzott idegrendszerünk hogyan talál «lelki megtisztulást», tehát fölemelő gyönyört akkor, mikor rettentő események szomorú sorozata folyik le előttünk a színpadon, hiszen színházba azért megyünk színdarabot azért forgatunk, hogy a napi kétségbeesésből ragadjon ki minket, mi, ismétlem, felemelő gyönyört érezzünk. Ezt a szót, hogy fölemelő gyönyörködés, azért használom annyiszor, mert szerintem az minden színdarabnak, legyen az vígjáték, bohózat vagy opera, a célja és mértéke mindaddig, amíg az számot tart arra, hogy az irodalomban helye legyen. Igaz, hogy a színpadokon vannak s mostanában mind sűrűbben jelennek meg revűk, s egyéb oly a színpad deszkáin lejátszódó mutatványok, amelyek nem tartanak számat arra, hogy fölemeljék gyönyörködtetésükkel a közönség lelkét, de akkor nincsenek is benn az irodalomban. Ezek úgy viszonylanak az irodalmi műhöz, mint a bohóc csörgője a templomi haranghoz. Az irodalom a nemzet lelkének szentélye: aki ide belép, oldja le sarúit.

Mi hát a tragédiának rejtelmes, lelkünkbe temetett titka? Hogy tudja megteremteni egy alkotó művész a kétségbeejtő események vesszőfutásán át lelkünkben a katharzist, a megtisztulást, hogy gyönyörünkben felemelkedjünk? Ez az a kérdés, amelyre, mint tanulmányom bevezetésében megemlítettem, a magyar írók egész sora kívánt választ adni s válaszuk, amint könnyen kitalálható, legnagyobbrészt eltér egymástól, vitázik, összeütközik és ennélfogva a probléma mostanig megoldatlan. Mégsem lehet azt mondani, hogy a kérdés nem haladt volna előbbre, még pedig éppen azon kutatások és elmesúrlódások folytán, amelyek a Kisfaludy Társaságban léptek a közönség elé. E szerény tanulmány kerete nem engedi azt meg, hogy mindazoknak az érveit és ellenérveit fölsorakoztassam, pártoljam vagy megcáfoljam, akik mint a fönti sorozat mutatja, oly állhatatosan vitatták itt mindig a tragikum kérdését. De erre semmi szükség azért sem, mert hiszen a vitatkozásoknak és érveléseknek a célja az volt, hogy a tragikum kérdése a megoldáshoz közelebb jusson s ezt a célt csakugyan meg is közelítették. Ha most azt gondolom - bizonyára szerénytelenül - hogy sikerül fejtegetéseimben még egy lépéssel tovább jutni ez izgató bonyodalomban, sőt ha talán az a reménység kecsegtet, hogy elérem a nagy problémának valódi megoldását: ez csak azért lehetséges (amennyiben lehetséges rám nézve), mert kíváló elődök nehezen kivívott eredményein szeretnék tovább építeni. Hogy mindazoknak, akik e kérdéssel már eddig foglalkoztak, vagy ezután fogják azt kezükbe venni, minden félreértést elhárítón tárjam elé szándékomat: jelentem, hogy azon az úton haladok, amelyet Péterfy Jenő zseniális lelke mutatott s amelyet legutóbb Sebestyén Károly magáénak vallott, amidőn még egy lépéssel tovább vitte a tragikum problémáját. Az ő útjukon s az ő irányukban akarnék egy további lépést tenni, sőt különös okból az a hiedelem kápráztat, hogy talán a végső lépés ez. A különös ok, mely erre vezet, az, hogy velük együtt szállva le a halhatatlan tragédiaírók lelkének tárnájába, egy másik oldalról fogok találkozni velük. Filozófiai meggyőződésem tudniillik az, hogy féligazságok azok, amelyek csak egyik oldalról mutatják a törvényszerűség igaz képét, magát a tiszta igazságot az jellemzi, hogy minden oldalról megvilágítva ugyanaz s kristály tisztán veri vissza a fényt, bárhonnét vetítünk reá sugarat.

Miért hat ránk fölemelőn az emberi szenvedésnek dramatizált megjelenése? Vagy, hogy a parodoxont Nietzsche (Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik) gyönyörű szavaival állítsam fel, «a tragédia nézője megborzad a szenvedésektől, amelyek a hőst érik, és mégis sejtelme benne egy magasabb, sokkal hatalmasabb gyönyör érzetét kelti.» Így lesz ugyancsak Nietzsche szerint a tragédia szükséges üdítő itallá s ezért a visszataszító díszharmóniát mindig újra és újra számtalan alakban előszeretettel viszik az írók s közönség elé. Mindezt viszi pedig közvetlenül, gyorsan, ellenállhatatlanul, mert Hebbel klasszikus szavai szerint «a drámaíró úgy jár, mintha lábai tüzes vason rohannának.» A kérdésre nálunk legnagyobb terjedelemmel és legkimunkáltabb rendszerrel a magyar irodalomtörténetnek oly kíválósága, mint Beöthy Zsolt felelt, ekkor érte a magyar irodalmat az a végzetes szerencsétlenség, hogy Péterfy Jenőnek a tragikumról szóló és Beöthy rendszerét szétbontó bírálótanulmánya nem jelenhetett meg, hanem csak vagy 12 évvel lángeszű szerzőjének halála után látott napvilágot. Meg vagyok győződve arról, hogyha ez másképen történik, vagyis ha Péterfy szava még Beöthy életében áthatja a nyilvánosságot, maga Beöthy Zsolt átfogó és rendkívül finom érzésével megváltoztatta, sőt elejtette volna elméletét, mert az nemcsak teljesen tarthatatlan a mai nézőpontból, hanem oda vezetett, hogy az összes tankönyvekbe bevette magát és nézetem szerint nagy része van abban, hogy az a nemzedék, amely ezt az elméletet szívta magába és arra esküdött, évtizedeken át meddővé tette a magyar tragédia-irodalmat. E sorok írója teljesen elfogadja Péterfy álláspontját Beöthyvel szemben. S ha a kérdéshez mégis ezen a ponton nyúlok hozzá, ezt teszem azért, mert ez a bírálat tovább visz utunkon egyrészt azáltal, hogy további következtetéseket tudunk levonni, másrészt azért, mert azt hiszem, meg fogjuk találni amaz indítóokokat, amelyek Beöthy Zsoltot arra vitték, hogy egy ilyen meddő és bölcsészetileg teljesen tarthatatlan elméletet dolgozzon ki s azt belevigye a magyar írók közfelfogásába.

Hozzáteszem mindjárt, hogy nézetem szerint Beöthynek ezek az eredendő hibás képzetei igen nemes szándékból fakadtak, ennélfogva mindnyájunkra tanulságosak. Beöthy nagy könyvében azt a tételt állítja föl, hogy «a tragikum két eleme az egyetemes és az egyén.» - «Az egyéni kiválóság meghasonlásban van az egyetemessel», «páthosz a végtelennel száll szembe», majd (55. lapon) a «tragikai hős megtagadja a függést, alárendeltségét, kapcsolatát az egyetemes irányában s ezért kiválóságának hibájából bukik. Ez az elmélet minden vonatkozásban ki van fejtve (XX. fejezet) «A tragikai vétség ugyanezen az alapon» címmel, majd a XXIII. fejezetben «Az egyetemesről általában», ahol megállapíttatik, hogy a tragikai hős bukása ott kezdődik, mikor «természeti határoztatásának, szenvedélyeinek indítványára az élet erkölcsi alapjait támadja meg», s így áll aztán elő Beöthynél (XXV. fejezet), hogy «a természeti törvény mint sértett jelenik meg» (XXVII. fejezet), «az egyetemes mint erkölcsi törvény szerepel», végül (XXVIII. fejezet) «a természeti s erkölcsi törvény mint sértett követelik a hős bukását s evvel az egyetemes rend helyreáll.» Rákosi Jenő atyafiságos kegyetlenséggel ment neki ez elméletnek, mondván, hogy ez «szókereskedés.» Péterfy Jenő ellenben arra az igen helyes álláspontra helyezkedik, hogy azt, hogy mi az egyetemes, senkisem érti s ennélfogva nem lehet levezetni az elméletet, annál is inkább, mert az nem egyéb, mint német filozófiai fogalmaknak sekély átültetése. Péterfy okfejtése egészen helytálló. Amit Beöthy esztétikailag képzelt, az nem állja meg a bölcsészeti gondolkozás próbáját.

A világrendről vagy az lehet a fogalmunk, amellyel minden században találkozunk több gondolkozónál, hogy igazság szerint rend a világban nincs. Különféle természeti erők ütköznek össze folyton, és csak az emberi elme különös berendezése mutatja ezt néha rendnek. Ezen az alapon, hogy csak a legutolsó példát említsem, okoskodik a jelenleg legolvasottabb angol író, H. G. Wells, «Clissold Vilmos világa» című munkájában, ahol megtagadja a törvényszerűséget, úgy a csillagászati, vegyi, mint az emberi világban. Az irodalomban pedig ezen az alapon állott a mult század kilencvenes éveiben az az orosz és francia iskola, amely Bakunin, Jean Grave, szociológiai művei után J. H. Mackay «Anarchistes» című regényét és más hasonló irodalmi termékeket hozott létre. Ha azonban nincs világrend, akkor nincs egyetemes sem, amely végül érvényesüljön és világos, hogy nincs tragédia.

A másik oldalon azonban a mai egész modern bölcsészet, amely Kant és Schopenhauer alapvető munkáin alapszik, azonképpen az egész természettudományi kutatás azt állítja, hogy van világrend s miután belőlünk is, ha gondolkozunk, Kant vagy Schopenhauer vagy Herbert Spencer beszél, nekünk is azt kell állítanunk hogy mivel a világnak az a parányi része, amelyet ismerünk, kérlelhetetlen törvényszerűséget mutat; törvényszerűségnek kell lenni annak is, amit nem ismerünk. Ha azonban van egy teljes világrend, akkor abban minden és mindenki benne van, az ok és okozat determinált kapcsán és lehetetlen bölcsészetileg elképzelni azt, hogy egy része a világrendnek kiugorjék belőle és azt mondja: «én dán királyfi vagyok, én velencei mór vagyok, én Magyarország bánja vagyok, tehát szembe kerülök veled, világrész, bennem nem a te törvényed van és kűzdök mindaddig, míg az ötödik felvonás végén a világrend ismét helyreáll.» Egy világrend, amelyből ki lehet szakadni, amelyet meg lehet sérteni, nem világrend többé. Evvel megdől az egész elmélet és annak minden következtetése.

Említém azonban azt, hogy Beöthynek az az alaptévedése őneki egy igen nemes szándékára vezethető vissza s éppen azért nagyon tanulságos. Beöthy elméjének egész erejét azért feszítette meg, hogy egy oly elméletet hozzon létre, amellyel azt bizonyítja be, hogy a tragédia végén az erkölcs diadalmaskodik s emiatt érzünk mi lelki megtisztulást, így áll elő a katharzis. Nála tehát nem a bölcsészeti, hanem az erkölcsi szempont vált uralkodóvá s kényszerítette elméletének ilyetén felépítésére. Ha helyesen olvastam Lessing «Hamburgische Dramaturgie»-ját, azt kell mondanom, hogy ez Beöthynél Lessing oktató hatása. Világos azonban, hogy ez a felfogás a tragédia problémáját nem oldja meg. Péterfy Jenő bámulatos finomsággal bizonyítja és Sebestyén Károly továbbképzi azt a szerintem megdönthetetlen bizonyítást, amely szerint a legnagyszerűbb tragédiákban semmi nyoma sincs annak, hogy az erkölcs ott diadalmaskodnék s ennélfogva a mi lelki megtisztulásunknak nem ez, hanem valami más kell, hogy az oka legyen a tragédia végén. Mivel Sebestyén Károly ott folytatta a bizonyítást, ahol Péterfy Jenő elhagyta, én most ott folytatom, ahova Sebestyén Károly elért akkor, amikor megállapította, hogy a görög klasszikusok két legnagyszerűbb tragédiájában, Antigonéban és Oedipus királyban, mind a két hős teljesen ártatlan lelkileg, s mégis rettenetes sors éri. «Antigone, - mondja Sebestyén - teljes büntelensége minden kétségen felül áll, a fenkölt lelkű nő habozás és félelem nélkül követi a parancsot, amelyet a természet törvénye és a testvéri szeretet diktál.» Majd így folytatja: «Még meg lehetne szerezni a példák sorát vagy százzal, de a tétel bizonyítására elegendő az egy, amelyből kiindultunk: Antigone sorsa. Mintha azért alakult volna ily szomorúan, ily csüggesztően, hogy igazolja a pesszimistákat, akik látó szemmel látják a földi igazságszolgáltatás gyarlóságait, az isteni igazságszolgáltatás hézagait és szüneteit, a költői igazságszolgáltatás szánalmas erőlködéseit.» A tétel pedig, amelyre jutunk, ez: «A végzet zord parancsa egyetlen lehelletével elfonnyasztja akaratunk szabadságának minden virágát, megbénítja karunkat, elállítja szivünk verését, megszünteti a legfenségesebb agy munkáját, bűnné teszi az erényt - csodálatos, erénnyé a bűnt soha - és rabszolgává, megvetetté, száműzötté a koronás főt.» Nem az erény diadala és a bűn büntetése az, amely a görög tragédiákból ránk lehel s amit mi Beöthyvel beleképzelünk, hanem az, amit ők maguk mondanak, midőn Euripides Hekabéja így kiált fel:

Ah!

Nincsen halandó, kit szabadnak mondhatunk.

Alkestisben pedig: a kar ezt a szörnyű tanulságot zúgja elénk:

«Én a dalnak a szárnyán
Föl-föl az égig emelkedém
S gondolkodva kutatgaték:
Ámde a kényszerűségnél
Nem találtam erősb urat.
Azt nem bírja le Orpheus
Bűvös igéje, se Phoebus
Balzsama, melyet az emberek kínjait enyhítgetni
Ő ada Asklapios gyermekinek kezébe.»

Tegyük még hozzá, hogy Euripides nagyszerű tragikai hősnői: Alkestis, Iphigenia Aulisban, Hekabe, Andromache, mind ártatlanok és fenséges bukásban tapossa őket össze a sors. Annyi tehát következik ebből, hogy a klasszikus tragédiákat, az emberiség e legnagyszerűbb alkotásait nem lehet megérteni az erkölcsi rend helyreállítására felépített semmiféle elmélettel.

Ezt az okoskodást most én folytatom s azt állítom, hogy Shakespeare tragédiáit sem lehet így megérteni, tehát a szomorújáték-írás modern mesterműveit; nézetem szerint itt is elég, ha egy példát veszünk s ez Hamlet. Hamlet az «erkölcsi» elmélet szerint azért bukik, mert bosszút áll apja gyilkosán. De ha megfigyeljük, azt látjuk, hogy épp úgy buknék előttünk erkölcsileg, ha nem állna bosszút. Ha Hamlet, mikor megtudja, hogy apját nagybátyja megölette, aljas indokból, helyébe a trónra ült s anyját szeretőjévé tette, ha ekkor nem áll bosszút, akkor hol állott helyre az erkölcsi rend? Hamletnek azonban egy más oka is van, hogy bosszút álljon s amely teljesen megvilágítja, hogy a másik esetben is vége van. Méltóztassék csak körülnézni a nézőtéren Hamlet előadása alkalmával, mikor a IV. felvonás 4. jelenetében egyszerre csak megjelenik Fortinbras s csapataival áthalad a színen. A közönség egymásra néz: «Mit keres ez itt? Hiszen mi Hamletnek és családjának esetét akarjuk látni és nem Fortinbrasét!» A felelet erre az, hogy Fortinbras azért jön be, mert Hamlet belső megvilágítására van erre szükség. Shakespearet kétségtelenül nem a dán trón betöltésének legitimista kérdése érdekli, hanem az, hogy bebizonyítsa, hogy Claudius oly rossz király, hogy egész Dánia tönkremegy, ha tovább uralkodik. Ennélfogva dán szempontból is el kell őt távolítani a trónról. Mit látunk tehát? Hogy a modern tragédia legtetején álló Hamlet nem más, mint a görög tragédiaírás legtetején álló Antigone. Shakespeare nem ismerte Antigonét, de megírta azt férfialakban. Hamlet nem tehet mást, mint amit tesz, mert ha mást tenne, akkor is beteljesülne tragikus végzete.

(Talán nem érdektelen, ha megjegyzem, hogy Hamletnek annyira szerelmese vagyok, hogy ahány nevezetes Hamlet-játszó színész fellépett, igyekeztem mindegyiket megnézni az utolsó három évtized alatt. Nézetem szerint egyetlen egy sem értette meg Hamlet alakját annyira, mint Ódry Árpád, ki azt a Nemzeti Színházban alakítja. Ódry először is észrevette azt, hogy Hamlet alakjában maga Shakespeare Vilmos van elbújva, ezért érdeklődik a középkori dán királyfi annyira a színi oktatás részletei iránt. Másodszor meglátta azt, hogy Hamlet egész idegrendszere determinálva van, mert az idegrendszere szétbomlik attól a pillanattól kezdve, midőn a temetői hatalmas jelenetben apja szelleme megjelenik Hamlet előtt. Ez a szétbomlás mutatja Shakespearenek nagyszerű biológiai meglátását, amely szerint a filozófus Hamlet mögött ott vannak anyjától öröklött tulajdonságai öntudata alatt, úgy mint, a gyilkossági hajlam és a kéjvágy. Másképpen semmi értelme sem volna annak, hogy Poloniust leszúrja és Ophéliat elcsábítsa. A filozófus csak ezek után következik és bontja föl teljes tragikusságra Hamlet alakját.)

Ha Hamletról meglátjuk azt, hogy teljes párhuzamos képe Antigonének, akkor be kell látnunk azt is, hogy az az elmélet, amely a klasszikus tragédiákat nem tudta megmagyaráztatni velünk, a modern színműirás leghatalmasabb műveinél: Shakespeare munkáinál is meg fogja tagadni a szolgálatot. S ha erre figyelünk, akkor máris ledől egy válaszfal, amelyet nagy művészkedéssel nemzedékeken át a német esztétika épített bele a mi felfogásunkba s amely annyiszor megakadályozott mindnyájunkat, hogy Aischylos, Sophokles és Euripides fölséges alkotásait épp úgy tudjuk élvezni, mint Shakespearét. Ez a mesterséges válaszfal az volt, mellyel a görög tragédiákat a keresztény kor szomorújátékaitól akarták külön skatulyákba sorozni. Ilyen külön skatulyák nincsenek, az elválasztás mesterséges volt s ezért le kell dőlnie. A német esztétika és ennek nyomán Beőthy Zsolt tudniillik a görög és keresztény tragédiát úgy állította szembe, hogy (Beöthy szavai «A tragikum» XXIX. fejezetében) «az egyetemes amott (a görögöknél) inkább a természet, itt inkább (a keresztény tragédiáknál) erkölcsi oldalánál van felfogva». Ezzel szemben meg kell állapítani azt, hogy keresztényibb megoldást tragédiában még nem olvastunk, mint amaz «Oedipus Kolonosban» című színjátékban, amelyet 450 évvel Krisztus születése előtt írt a nagy Sophokles. Nem tagadhatom meg az olvasótól, hogy ne idézzem a szerencsétlen Oedipus király utolsó vallomását, mely bármely keresztény vezeklőnek díszére válnék.

«A gyilkolást, balsorsot, melyet én szegény
önkénytelen viseltem: istenek hozák
Reám ezt -
Mert én bennem magamban nem lelsz semmi oly
Bünfoltot, mellyel ezt a szörnyű bűnhődést
Magam s anyámnak fejére vonhatám.»

Ám amikor így szemünk előtt dől porba az esztétikai elméleteknek az a szándéka, hogy «erkölcsi alapon» különbséget tegyenek a klasszikus és a modern tragédiák között: ugyanakkor egy másik szuette szerkezet is összekorhad s nyitvahagyja az útat nekünk arra, hogy a tragikum igazi magvához eljuthassunk. Így Greguss Ágost «Rendszeres széptaná»-nak nemcsak ott üzenünk hadat, ahol ő a kiengesztelést abban keresi, hogy a tragikum «erkölcsi elem, de egyszersmind erkölcstelen elem». Megszűnik a létjogosultsága Greguss másik sémájának is, amely szerint vannak «sorstragédiák» és «jellemtragédiák». Ha akár a klasszikus kor tökéletes tragédiáit vesszük, tehát Antigonét, Oedipus királyt és társait, akár a másik csúcspontról, Hamletból kiindulva, szétbontjuk Shakespeare remekműveit, mindenütt arra az eredményre jutunk, hogy egy tökéletes tragédia kívülről nézve teljes sorstragédia, vagyis a külső körülmények kérlelhetetlen összefüggésének eredménye, belülről pedig tökéletes jellemtragédia, vagyis a szereplők egyéniségének tökéletes érvényesülése. Annak, hogy Greguss és társai a görög tragédiákat sorstragédiáknak, a moderneket pedig inkább jellemdrámáknak nézték, az oka az, hogy minden, amit kívülről látunk törvényszerűleg, sors, s minden, amit belülről nézünk, törvényszerűleg jellem. Csak a tragédiaírók kevésbbé sikerült műveiben válik széjjel egy darab sors, egy darab jellem. A legnagyobbak legnagyobbjainál a kettő ugyanaz. A német és ennek alapján a magyar esztétikának ez a megtévedése onnét származik, hogy a görög kortól kétezer év választ el minket, Shakespeare és társai pedig még nagyon közel vannak. Ha azonban valaki annyira belemélyed Hellas antik világába, mint Péterfy Jenő, akkor jellemtragédiáknak fogja felfogni a klasszikus műveket is. Viszont mennél inkább távolodni fogunk Shakespeare korától, annál inkább meg fogjuk látni, hogy azok nemcsak jellemtragédiák, hanem sorstragédiák is, görög szóval élve: az ananké, a végzet művei. Az én szempontomból tehát ezért Hamlet már végzettragédia és mennél tovább fog folyni az emberiség sorsa, vagyis mennél klasszikusabbá válik Shakespeare, annál inkább fogják a jellem mellett a végzetet felfedezni darabjaiban. Nincs jogosultsága a sors- és jellemtragédiák megkülönböztetésének. Az egésznek azonban sokkal mélyebb jelentősége van azért, mert összefügg ez a képzelt válaszfal az emberi elme belső berendezésével. Bölcseleti szempontból felfogva az ember mindig egy távcsövön, teleszkópon át nézi a világot, amelynek lencséje ő maga, s ennélfogva magát, mint jellemet, szabad akaratnak látja. A legtávolabbi pontokat, a csillagokat pedig úgy képzeli, hogy azok teljesen végzetszerűleg mozognak. Ott csakis külső végzetszerűséget lát, végzetet, saját lelkében pedig csak jellemet. Ezt az optikai csalódást vetítette rá az esztétika a tragédiákra is. És ezért, ha az esztétikában is állandó törvényszerűséget keresünk, ettől a válaszfaltól is meg kell szabadulnunk, mert lehetetlenné teszi ama mély törvényszerűségek felismerését, amelyek minden nép és minden kor tragédiájában ott rejtőznek.

Ezzel eljutottunk ahhoz a következtetésünkhöz, hogy sem Greguss, sem Beöthy, sem semmiféle esztétikai kutatás nyomán a tragikum magvát nem fogják az erkölcsi világrend győzelmében, a bűn büntetésében és a költői igazságszolgáltatás erkölcsi formájában megtalálni. Az az elmélet, amelyet Greguss így fejezett ki: «A tragikum valami tiszteletreméltónak bukása, veszedelme, még pedig érdemlett veszedelme», «valami fenségesnek a maga hibájából bukása», ez az elmélet nem alkalmas arra, hogy akár a görög, akár a modern tragédia titkát megértsük benne, de egyedül arra volt alkalmas, hogy mesterséges válaszfalat állítson fel a tragikus szép ókori és újkori világa között. Az erkölcsi elmélet épp oly kevéssé fogadható el a tragikum lényege gyanánt, amint kétségtelen, minden csillagászattan elvetné az olyan hipotézist, mely a csillagok állandó összeütközésén alapulna.

Kutatásunkban tehát odáig jutottunk, hogy a tragikumban félelmet és részvétet keltő fenséges elem van, amely egy kiváló egyéniség küzdelmében nyilvánul, akit szomorú sors ér. De nincs benne erkölcsi elem - amint az Goethe Lessinggel szemben már megmondotta. Ebből következik, hogy a tragikum lelki megtisztulását, a katharzist, másban, és nem az ú. n. erkölcsi világrend úgynevezett megsértésében kell keresnünk, a hős úgynevezett tragikai hibája által. Mélyebbre kell tehát leszállnunk azon a tárnán, amelyen eddig haladtunk, a kiváló elődök úttörő munkássága által segítve.

A leszállást nekünk lényegesen megkönnyíti az, hogy Rákosi Jenő abban a hadakozó könyvében, amelyben atyafiságos kegyetlenséggel szállt síkra Beöthy Zsolt nagy műve ellen, a tragikumnak egy más felfogását adja elénk, olyat, mely bár szerény nézetem szerint még hibásabb, mint elődeié, de amelynek a maga komorságával való taglalása kinyitotta szemünket. Rákosi azon az állásponton áll, hogy «az általános tragikum a halál, a különös sem lehet más, csak a halál. Halál nélkül nincs tragikum». Ez első tétele Rákosinak. Azután «A halál a tragikumban» című fejezetben ezt részletesen és határozottan a következőkben fejti ki.

«A halálra a mű igazságának, a mű teljességének van szüksége, mert az adja meg neki a végét. Az esztétikai erkölcsnek van szüksége a halálra; a mű erkölcsi tanulsága visszavonhatatlanságának van rá szüksége. Mert az ember sorsa ki van merítve egy tragédiában, sors pedig nincs élet nélkül, tehát be kell állania annak, ami a sorsnélküliségnek megfelel, a halálnak.» «Halál nélkül külsőleg nem teljes a tragikai katasztrófa, sőt természettelen is, mert két halált mér egy emberre a költő, amivel Isten nem sújtott bennünket.» Másutt megint így szól: «Nyilvánvaló az is, hogy a művészet mikor tragikus eseményeket utánoz, tehát a tragédia, nem nélkülözheti helyesen befejezésében a halált, a valóságos fizikai halált, a hős fizikai életének is megsemmisítését». Ha hozzáteszem, hogy Szász Károly püspök ugyanezen az állásponton volt, hogy Rákosi Jenő odáig ment, hogy Katona József Bánk bán-ját megtámadta, mert szerinte Bánk csak azért nem hal meg, «mert nem volt képes helyes módját megtalálni a halálnak», akkor befejeztem annak a tragikai elméletnek bemutatását, amellyel a leghatározattabban szembe kell szállnom már csak azért is, mert azt hiszem, hogy így jutok el a tragikum magvához.

Először is meg kell jegyeznem, hogy Rákosi teljesen igazságtalan Katona József Bánk bán-jával szemben, aki tudvalevőleg nem hal meg, hanem «a földön görgeti fejét», már csak azért is, mert Katona József lángesze minden történeti búvárlat nélkül megérezte azt, amit két kiváló történetírónk, Marczali Henrik és Hóman Bálint, napfényre derített, hogy tudniillik Bánk bán tragédiája tényleg úgy történt meg, amint azt Katona elénkbe tárta, az ellenkezőt állító történetírók tévedtek, s ez a Bánk bán csakugyan nem halt meg Melinda halálakor, hanem Endre király által mindenétől megfosztva, száműzetett, de utóbb megint bán lesz és országbíró. Katona tehát, ha megöli Bánk bánt, összeütközik a történeti igazsággal, holott történelmi darabok íróinak csak arra van joguk, hogy sűrítsék a cselekvényt, s kipótolják a jellemrajzok hiányát, de nem ahhoz, hogy meghamisítsák a lelkek küzdelmét.

Azonban másodszor, s ez ránk nézve a fontosabb, Rákosi felfogása úgy a görög, mint a keresztény tragédiák igazi voltával ellenkezik. A tragédia végződhetik a halál után és a halál előtt, Hellas klasszikusainál Aischylos Orestese az anyagyilkosság után az Erynniák által az emberi életen túl, az istenek elé kergettetik, ahol az istenek szavazásában Athene menti meg egy szavazattal. Euripides Iphigéniája Aulisban a mennybe ragadtatik. A keresztény világra áttérve pedig, megállapíthatjuk, hogy minden krisztusi misztériumban a katharzis a halál után áll elő. Ugyanez Goethe «Faust»-jának alapgondolata is. De végződhet a tragédia a halál előtt is, vagyis nem szükséges a hős fizikai megsemmisülése. Erre már példát adott Sophokles, mikor a legrettenetesebben sujtott hős, Oedipus király, miután felesége csattjaival kiásta saját szemét, önmagát száműzve, vakon tovább él és késő aggkoráig bolyong. A modern tragédiában ez szintén így lehetséges. Bánk bán szomorújátékának vége van akkor, mikor szerelmének, Melindának elpusztulásával a lelki konfliktus Bánk bán lelkületileg teljes összeroppanásával végződik. (Valószínűnek tartom, hogy a történet Bánk bánja épp oly súlyos idegbajt kapott, mint Széchényi István, e tragédia után és az új királlyal kezdett új életet.)

Ha nem szerénytelenség saját próbálgatásomról beszélni, mikor azt a kísérletet tettem, hogy Kossuth Lajos alakját az epikai felfogás helyett drámailag dolgoztam fel, ennek elgondolása az volt hogy a darab első felvonásában Mailáth kancellár így jelzi Kossuth jellemét és végzetét, annak a Kossuthét, akinek egy bálványa van: a nép.

Mailáth:

«A nép! Nép nincs a világon. Emberek vannak; de nép nincs, higyje meg. Önök beszélnek, írnak valakinek, küzdenek valakiért, talán még mártirok is tudnak lenni valakiért, aki nincs. Tudja mi a nép? Szivárvány. Lelkes gyermekek szaladnak utána, elesnek, megütik magukat, összetörnek mindent, s akkor látják, hogy a szivárvány mindig továbbszalad. Elérni nem lehet.»

Az ezt követő három felvonásban be van mutatva, hogy csalódik Kossuth a népben, az ó- és újvilágban, s zárul az ötödik felvonás avval, hogy az a nép, amelynek Kossuth adott polgárjogot, őt megfosztja állampolgárságától. Evvel Kossuth tragédiája be van fejezve s görög mintára tettem próbát avval, hogy egy láthatatlan kórus szólal meg, amely a Himnuszt zengi az erkélyre lépő Kossuthnak s Kossuth az erkélyről többé nem jön vissza.

De mért bizonyítsak a magam szerény kísérletével, mikor itt van legteljesebb bizonyítékul Herczeg Ferenc «A híd» című nagyszerű műve. Míg Katona nem választhatott, hogy megöli-e Bánk bánt, vagy életben hagyja, mert a történelem ezt nem engedte volna meg, Herczeg a történelem szerint Széchényi megdöbbentő halálával fejezhette volna be a tragédiát. Ő azonban csak négy felvonást írt, holott a dráma általában páratlan számmal épül föl, mert alapszerkezete a hármasszám, mint minden mély emberi rithmusnak, a «három a tánc»-tól kezdve a Szentháromságig. És Herczeg megmaradt a négy felvonásnál, Döblinget nem hozta színpadra, szándékos mesteri meglátással kerülte el a fizikai halált azért, mert gróf Széchényi István tragédiája az ő és a mi hitünk szerint be van fejezve akkor, amikor az a magyar nemzet, amelyet Széchényi teremtett meg, vele szembetámad és összetöri Széchényi lelkét.

A bizonyítást tovább is folytathatnám, mert hiszen Madách «Ember tragédiájá»-ban az Örök Ádám életben marad. De úgy hiszem, az olvasót meggyőztem arról, hogy a tragédia magva, a lelki fölemelkedés, nincs sem a megsértett erkölcsi világrend erkölcsi kiengesztelésében, sem a fizikai halálban, hanem még mélyebben van, ott van valahol a halál mögött. Másképp érthetetlen, így azonban egész fölséges nagyságában érthetővé válik. Másképp csak kis kört magyaráz, így azonban úgy a klasszikus kor, mint a modern irodalom tragikai műveit is megmagyarázza és biztos vezérfonalat ad a jövőre.

Midőn pedig leszállunk e nagy mélységbe, ahol halhatatlan lelkek lenyomatait fedezzük fel oly boldog örömmel, mint a geológus a kőszénbánya mélyén sok millió élet előtt kihalt élőlények nyomaira bukkan, akkor észre kell vennünk azt, hogy bár a tragédia egész problémája, most már teljes borzadályos nagyságában előttünk áll: ezen az úton a megoldást megtalálni nem fogjuk. Lenn vagyunk a rejtélyes tárna végén, itt tovább nem haladhatunk, de a túlsó oldalról már hallatszanak kalapácsütések, csákánykopogás, sőt elfojtott emberi sóhajok, amelyek jelzik, hogy másfelől, az emberi lelkek más birodalmából jönnek felénk segítő csapatok, akikkel ha találkozni tudunk, a tragédia magvát megtaláljuk és a szomorújáték lelki megtisztulását megértjük.

Az irodalomnak az a másik birodalma, ahonnét e nagy mélységben a segítség jön felénk: a líra.