Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 17. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Fordítások
Meredithnek, a tizenkilencedik század utolsó nagy angol regényírójának második könyve került most a magyar könyvpiacra. Évekkel ezelőtt jelent meg legfontosabb műve, az
Az új magyar Meredith-könyv: a
Egyébként a regényben semmiféle tökéletes férfiról nincs szó, hanem szó van egy nagyszerű módszerről, mely hivatva volna egy nemesvérű ifjú őt felsőbbrendű emberré emelni, s e regény éppen azt mutatja meg, mennyire nem sikerül mássá tenni e Rendszernek Richardot, mint ami ő lenni akar.
Az első kötet egy fiatal lélek fejlődésének története - kevés külső esemény, tökéletes mély pszichológia -, s ebben élesen elválik a második kötettől, ahol izgalmas események feszítik és tarkítják a mesét, de a lélek rajza elhomályosul.
Richard a világirodalom egyik legbájosabb alakja. Romantikus ifjú, minden idők nőinek ideálja, noha reális és naturális megfigyelések egész arzenálja dolgozik, hogy a hős romantikus szépséget elhomályosítsa. De mégis, éppen így válik hőssé és eszménnyé, naiv és önző hibáiban eleven életté, botlásai és tévelygései dacára; s e megalázó és szennyező vívódások mögött felragyog az igazi
E központi alak mellett legfontosabb helyet a regényben Richard apja foglalja el. Meredith mesterien rajzol itt egy öregedő arisztokratát, akit a szerelemben való mély csalódás elzárkózottságra, filozófiára és valami módszeres rögeszmére csábított. E rögeszme a Rendszer, melynek bonyolult és kegyetlen lámpásai makacsul fürkészik egy ifjú élet titkos és titkolt forrongásait. S ennek eredményei egyelőre az apa aforizmái, melyek jelentős részét képezik a regénynek. Abból a tényből, hogy a regény első fele tökéletes és kiegyensúlyozott kompozíció, a másik fele viszont sokszor elhibázott és fonalátvesztett, következik, hogy az aforizmák értéke is élesen különbözik a két kötetben. Hangsúlyozza ezt az is, hogy míg az első kötet aforizmái a Rendszer sikereiről szólnak, csupa zseniális megfigyelés, tudós előrelátás és bölcs konzekvenciákról való büszke számotadás, addig a másik kötet a Rendszer csődjét mutatja, a hideg agy tehetetlen szegénységét a változó eleven élettel szemben, - mindezt azonban az aforizmák fáradhatatlan írója nem veszi észre, nem akarja látni! s a megcsúfolt Rendszert siralmas szofizmákkal cicomázza. Meredith kedveli a képmutatók leleplezését; az Önző hősének legfőbb célja és ambiciója, hogy önzetlen cselekedeteiről emlegessék, s való lényének elleplezésében oly ügyes, hogy egész környezete vakon hisz nemes önzetlenségében s jóságában. Sir Austin viszont a bölcs ember megszemélyesitője, bármit mond, szavai s gondolatai csalhatatlanságát egész ámuló kórus visszhangozza. Pedig nagyképű tudománya papíros emeletein ülve naivabb s esztelenebb ő a természet egyszerű gyermekénél.
Mindez a regény második részében válik mind nyilvánvalóbbá. Az elefántcsonttorony jóságos bölcse eltünik, s helyette egy hiú, sértődékeny s gyerekesen bosszúálló vénembert találunk, akit a csalódás és sikertelenség nemcsak bölcsességétől foszt meg, de erejétől is, hogy sorsát méltósággal viselje. Mindamellett tovább aforizál, s bár lehetetlen nem észrevenni Meredith gúnyos szándékát (milyen könnyű és bölcs fölénnyel lehet szemlélni és igazgatni a gyenge emberi bábúkat a beírt papiroslapok egyszerű dimenziói közt, s milyen nehéz egy pillanatra is előrelátni vagy megváltoztatni a való életet!) - mégis e kettősség nagy árnyékot vet a regény nagyszerű kompoziciójára. Az aforizmák csak addig érdekelnek, míg mögöttük érezzük az író hitelét, aki vállalja őket, hiszen már szervirozásuk is olyan, hogy egy kor reprezentáns írójának művészi hitvallását, valósággal szellemi gourmandériát keresünk bennük. E kornak általános szokása volt lírai önvallomásait aforizma formájában adni a világ elé, de amikor észrevesszük, hogy ezek nem Meredith aforizmái, hanem a balsikerektől egyensúlyát vesztett Sir Austiné, e percben soknak találjuk e dicstelen hős gondolatait, soknak, érdektelennek, papirosízűnek; úgy találjuk, hogy túlnőnek és keretüket tépve kilógnak a regényből, hogy mániákus gyártásuk valósággal idegesítővé válik, s szinte az egész regény egyszerü ürüggyé degradálódik, e szellemi melléktermények tetszetős aplikálhatósága kedvéért. Lady Blandish valóban igen sokszor nem egyéb, mint fül, vagy toll, hogy befogadja, vagy idézgesse a «Zarándok Tarsolyának» régi és új, de minden időben, s minden helyzetben kitünően értékesíthető aranymondásait. S feltünő a különbség ez aforizmák magas szelleme, s az őket gyártó ember korlátoltsága között! Mind e hibákat még fokozza valami törése a stílusnak és lendületnek; az első kötet nyugalmas levegőjébe odaillik a csendesen szemlélődő bölcs, a preciz és bravuros pszichológia minden lépést, minden cselekedetet rögtön elfogadtat velünk, furcsaságaiban és szertelenségeiben költészet van, s nincs időnk kételkedni. De mikor Sir Austin elveszti fia lelke fölötti uralmát, elveszti Meredith is. A gyermek és szerelmes ifjú Richard története talán a világirodalom egyik legszebb élménye, kinek hibái és botlásai sem rontják nemes szépségét, csak emberibbé teszik, - de a házas, házasságtörő, szökevény férfitól elfordulunk, nem bűnei miatt, hanem mert nem értjük őt többé, nem hiszünk neki, az alak elfakul, a pszichológia botladozik. A hősök pusztulását nem a cselekedeteikből folyó végzet okozza, hanem gyerekes és átlátszó intrikák. Így elhatározó lépéseiket konokul kísérő sorsvészharang allegórikus ijesztgetése visszamenőleg hitelét veszti. A stílus dús pompájú nemes ötvözése sem rejtheti el többé előlünk az író ingadozásait, aki e hatalomvesztés percében kapkod a meseszövés eddig lebecsült fogásaihoz. Könnyzacskót izgató drámai események kergetőznek, Dickens-regényből kilépett démoni intrikák hálózzák be az édes ártatlanságot s taszítják rettenetes halálba. Züllésből kierőszakolt anya, kőszívű apa, tévelygő ifjú, éjjeli párbaj, szerelemtől elsorvadt virágszál, meg nem értett demimonde s a háttérben, mint operettfinálé: egy inasházaspár érzelmes kibékülése. A hősnő, elhagyatottságában szült csecsemőjével karján, oly cukros édes-szelíd kép, hogy eszünkbejuttatja Taine jelzőjét: Raffael «bambaságig szende» madonnáiról. S itt, a mese és stílus megalkuvó szertelenségei közt annál bántóbban hatnak az aforizmák; a sorscsapások szelében széplelküen aforizgálgató bölcs kirí környezetéből, s a mese drámai és megható menetében látszik meg igazán, mily haszontalanok itt e szellemességek. (Mindamellett igazságtalanság volna tagadni, hogy egy-egy Meredith-i aforizma anyagából manapság akár egész regényt lehetne kikanyarítani.)
A kritikának különös akusztikája van, a jót és szépet elfogadjuk, magunkbazárjuk, s nehéz beszélni róla, de a rossz felháborít s megoldja nyelvünket. A jó szó csendben pihen, a rossz szó kiáltoz, egy sornyi gáncs elhalványít kötetnyi dícséretet. Mégis kétségtelen, e könyv nagy hibái mellett is remekmű. Kompoziciója fölényes tudásról tanuskodik, ahogy pl. egy esemény egyszerű elmondása vagy jelenítése helyett az érdekelt személyek gondolataiból, párbeszédeiből és leveleiből rakja össze a százízű valóságot, s ezzel a legegyszerűbbnek látszó ügy hihetetlen mélységet, komplikáltságot és gazdaságot nyer. A búvár lelkeket vizsgál, s a néma szív kusza szálait bogozza, a világ csöndes és eseménytelen, s mégis mennyi öröm, izgalom és bánat forr és változik itt e földalatti tárnákban! Nem is kell sok külső esemény, van-e izgatóbb a léleknél? E kusza szálak bogozása oly mesteri, hogy e veretes epika sokszor feszültebb és izgalmasabb, mint egy drámai mű.
Külön kellene beszélni Meredith stílusáról, mely oly gazdagszövésű, s nehézmívű, mint egy középkori miseruha. Fordítása bátor ambició, s e fordításon meg is látszik a derék igyekezet, hogy tisztességgel megbirkózzék a nehéz feladattal. De nyelve sokszor lapos és szürke, s legtöbbnyire nélkülözi azt az egészen különös egyéni zamatot, ami Meredith prózáját is magas költészetté emeli. Különösen gyengék a regénybeszőtt versek fordításai, szinte gyanakodni kell, hogy ez nem is egy ember műve: itt már valaki alighanem az angolt sótalanította németre, s a németből tovább vesztette savát-borsát, míg áttornászta magát a magyar nyelv pereméig. De még így is nagy és nem haszontalan munka ez a magyar Feverel, nyereség a nagyközönség számára, akinek legalább ízelítőt ad e klasszikus mű különös szépségeiből.