Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 17. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Elvek és tünetek

Joó Tibor: A KRITIKA SZEMPONTJAI

Korunk felpanaszolt jelenségei sorába tartozik az a nagyfokú zűrzavar is, mely az irodalmi és művészeti kritika terén mutatkozik. Egyes műveket vagy művészeti irányokat a legellentétesebb értékeléssel illeti nemcsak a közvélemény, hanem maga a hivatott és minden bizonnyal tárgyiasságra törekvő kritika is. Nem első eset a művészetek történetében. Sőt inkább soha nem volt korszak, amikor az egész kritikai közvélemény egyértelmű bírálatot mondott volna valamely műalkotásról. Éppen ez a tény mutat arra, hogy itt a dolog lényegében rejlő ok után kell kutatni s nem elégedhetünk meg egyszerűen a «de gustibus»-ra való utalással, a nemzedékek közti ellentétre, a világnézeti ellentétekre s egyéb szubjektív tényezőkre való hivatkozással. A zavarnak objektív okának kell lennie.

Egyszerű lenne a kritika dolga és nyilván nem merülnének fel annyira ellentétes értékelések, ha tisztázva volna az irodalmi és művészeti kritikának a határozott, biztos szempontja. Mert kétségtelenül nincs tisztázva. De egyáltalában lehetséges-e az egyértelmű, biztosan, határozottan megállapított kritikai szempont, az egyetlen szempont? Csakis akkor volna lehetséges, ha az irodalmi vagy művészi alkotás maga is egyértelmű, csak egyetlen jelentéssel bíró jelenség volna. Már pedig nem az.

A műalkotás rendkívül komplex jelenség. Eredete szerint vizsgálva, szellemi kifejezés. Kifejezi egyfelől az esztétikumot, de nem csak azt, hanem magát az alkotóját, a művész személyiségét is. Ez nem lehet másképpen. Mint minden szellemi funkcióban, úgy az alkotásban is az Én és a Nem-én, az alany és tárgy viszonya jut kifejezésre. Az empírikus Éntől az esztétikailag alkotó Én sohasem függetleníthető, sőt az alkotás lélektani elemzése éppen arra a belátásra vezet, hogy az esztétikai alkotás ösztönzője mindig az empírikus Én, annak valamely élménye. Minden alkotás végső gyökerében lírai önvallomás. Eszerint az empírikus Én egyenesen szükségszerűen fejeződik ki az alkotásban az esztétikum mellett, mint szubjektív elem az objektív mellett.

Azzal, hogy a műalkotás nemcsak az esztétikumot fejezi ki, hanem az alkotó művész egész komplex egyéniségét is, a szempontok egész sora áll előttünk az esztétikai mellett, a személyiség összetettsége folytán. A műalkotásban elkerülhetetlenül kifejezésre jut az alkotó szellemének logikai oldala, etikai álláspontja, szociális nézetei, vallásos érzülete, egyéniségének sajátos vonásai. Akarva, akaratlan valamilyen viszonyban állónak mutatkozik az alkotásban az emberiséghez, hitfelekezetéhez, nemzetéhez, fajához, a társadalomhoz s osztályaihoz. Ezek azok a nagy síkok, melyeken a személyiség élete lefolyik, ezekkel ő valamilyen viszonyban áll s ez a viszony mind visszatükröződik, valaminő módon alkotásában, akarva, akaratlan, az alkotásban, melynek egész személyiségét kénytelen odaadni.

Még csak nem is kell ehhez hozzávenni, hogy a kritikus ugyancsak ilyen komplex személyiség, mindezekkel a funkciókkal és relációkkal, aki szintén nem tudja absztrahálni merő kritikai Énjét, már enélkül is, csak az eddigiek alapján eleve útja vágatik annak, hogy egyetlen szempont szerint ítélhessük meg a műalkotást. Jámbor óhaj marad örökre a pusztán esztétikai megítélés elve, már csak azért is, - hogy csak ezt az egyet említsem, - mert éppen a legnagyobb művészek esetében teljesen képtelenség volna a szemlélet körén kívül hagyni személyiségüket, mely magábanvéve van olyan becses, mint a mű merő esztétikai értéke s az ilyen sterilizáció ellen maguk e művészek tiltakoznának a leghevesebben. Aligha hinném például Danteról, hogy megelégedne Commediája olyan méltatásával, mely erkölcsi fenségét nem venné figyelembe, vagy metafizikája számára nem találna magasztalást.

A műalkotás, mint minden szellemi aktus, az egész ember kifejezése. És a kritikus számára nemcsak elkerülhetetlen, de egyenesen kötelesség vizsgálat alá vonni az esztétikai mozzanat mellett a személyiség többi elemeit is. A baj csak az, ha a kategóriák felcseréltetnek. A kritikusnak tudnia kell, hogy nem egyetlen szempontról nézi a műalkotást, de ezeket a szempontokat tudatosan kell alkalmaznia, egymástól különtartva, tudva mindig, hogy mikor melyik mozzanatot értékeli. Akkor nem jöhet létre olyan zavaros bírálat, melynek keretében egymással csak a személyiség egészében kapcsolódó, de lényegükben, funkcionálisan különböző mozzanatok ugyanazon érték-kategória szerint ítéltetnek meg s ez a zavaros bírálat mint esztétikai bírálat mondatik ki. Ha a szempontoknak azt a disztingvált kezelését elérjük, akkor nem mondjuk egy könyvre, hogy művészi szempontból elvetendő, mert írója kárhoztatandó politikai felfogást látszik vallani, vagy mert a történet erkölcstelen fordulatot vesz. Ezek a vonások mind kritika tárgyai, de mind külön-külön és egészen bizonyosan kevesebb volna az ellentét az egyes kritikák közt ugyanarról a műről, ha a kritikusok ezt szem előtt tartanák.

Akadálya van azonban az egyértelmű kritikának magában a műnek a struktúrájában is. A műalkotásban ugyanis mindenekelőtt van egy élménymag, melyből az egész kisarjad. A másik elem a tárgy, melyen ez az élmény ábrázoltatik. Az a mű anyaga, ez a tartalma. Az írónál például a mese, a festőnél a táj, a szobrásznál a figura, a muzsikusnál a motívum, amint ezt Spranger «Beethoven und die Musik als Weltanschauungsausdruck» című rendkívül finom és mély értekezésében kifejti. Ez a tárgy, tartalom az, amit vissza tudunk adni, fel tudunk használni más, új formában is, amit variálni lehet. Ellenben nem lehet más, mint éppen az, az élmény és az élmény alkotóerejének a hatására a tárgyon létesülő benső forma, vagy intellektuális forma, amely éppen annak az élménynek mindig az éppen egyedül lehetséges, tökéletes, adekvát kifejezése. Természetesen ideális esetben. ha nem adekvát kifejezés, akkor a mű esztétikailag értéktelen, rossz. Ez a benső forma, mely a ritmus, a vonalak, a mozgás harmóniája, a színek valőrje, tisztára mint elgondoltság él, mely a kivitelt megelőzi, ez az, amit a művész voltaképen ábrázolni, mondani akar és nem több. Ez a benső forma az élmény életformája. Ő az esztétikum hordozója is, míg az élményben és a tárgy választásában az egész személyiség részes. Léte azonban tisztára szellemi természetű. Alapformája éppen ezért a ritmus, az élet lüktetésének a képlete. A szellem elidegeníthetetlen tulajdonosa. Benne tulajdonképpen a szellem a maga tisztaságában jut kifejezésre, mocsoktalanul, éppen ezért mint ilyen a maga meztelenségében közölhetetlen. Ez csak a külső formában lehetséges, az érzéki megvalósításban, a technikai kivitelben, mely az alkotás struktúrájának negyedik mozzanata.

Könnyen elképzelhetjük, hogy ha már az alkotás genetikus elemei is olyan zavart idézhetnek elő a kritikai szempont választása körül, mennyivel bonyolultabb a helyzet a struktúrális sokrétűség folytán. A kritikus gyakran nincs tisztában azzal, hogy mit lát az alkotásban, az élményt-e, a tárgyat, a benső vagy a külső formát és egyik vagy másik kiemelésével az egész műről mond véleményt. Pedig itt is az a helyzet, hogy az egyes mozzanatokat külön kell venni.

Az élményben az egész személyiség részes. Tehát az élmény erre vagy arra az életfunkcióra vonatkozik, érzelmi, hangulati színezete van. A tárgy választása megint a személyiség dolga, így pusztán szubjektív természetű, és itt van helye azoknak a szempontoknak, melyeket fentebb részletezünk. Az esztétikumot egyedül a benső forma hordozza és erre egyedül az esztétikum és semmi más érték kategóriája nem alkalmazható. A mű esztétikai értékét ez dönti el. Végül pedig a kivitelnél, az érzéki anyagban való megvalósításnál megint új szempont, a művészi célszerűség szempontja jut szóhoz. Magától értetődő, hogy e négy szempont bármelyike is a másik mozzanatra át nem vihető, és az is, hogy a mű értékelése nem történhetik egyik vagy másik szempont kizárólagos alkalmazásával.

Ha így szételemezzük a műalkotást genetikus és struktúrális mozzanataira, akkor íme kénytelenek vagyunk arra a belátásra jutni, hogy egyértelmű, egyetlen kritikai szempont után hasztalan áhítozunk. Ilyennek az erőszakolása feltétlenül egyoldalúságra, hamis látásra vezet, igazságtalan ítélethez. A bírálat alá vett művet elemeire kell széttagolnunk, az egyes elemeket a megfelelő szempontról tekintenünk és így mondani ki véleményünket, mely ezek szerint csakis analitikus lehet. Ez az eljárás nagyobb egyértelműségre vezetne a kritika terén, mint egyetlen szempont erőszakolása tudva vagy tudatlanul.

Ám mégis! Az ember természeténél fogva, mint szintézise annyi ellentétes erőnek, mindig szintézisre vágyik és bármily meggyőző analízis és objektív belátás sem fogja kiirtani belőle a szintetikus ítélkezés vágyát, azt, hogy egyetlen értékmegállapító formulában foglalja össze egy személyiség és alkotása képét. Két mód volna csupán, mely egyáltalán szóba jöhet. Minthogy a művészet mégis csak elsősorban esztétikai érték megvalósítására tör, az egyik mód lenne a puritán esztétikai értékelés. De ennek az akadályait láttuk és éppen a legnagyobbak esetében teljes képtelenség. A másik volna a komplex és egyetemes emberi érték szempontja, melyben mind a többiek bentfoglaltatnak. De mi az emberi mértéke? objektív szempont lehet-e ez? Egy bizonyos, - ha bármily keveset is tudunk az ember lényegéről, - az, hogy a szellemiség felé tör. De mi oly könnyen adunk ennek a törekvésnek merő etikai karaktert. És ezzel már benne vagyunk az egyoldalúságban. És még akkor is, ha az emberi mértéke felől valaha megegyezés jön létre, fennmarad a kérdés, hogy a műalkotás négy struktúrális mozzanata közül melyik legyen a kritika tárgya.

Mindennek a belátása azonban nem vezethet bennünket terméketlen, rezignált relativizmushoz. Nem, mert hiszen az objektív kritika lehetőségének az útja az elemző értékeléssel nyitva áll. És éppen a kritikának nem lehet törekvése az, hogy egy ábrándképet kergessen, még erőszaktételek árán is, hanem csakis annak az útnak a keresése, melyen az objektivitás elérhető, legalább is amennyire emberi ítélet számára lehetséges.