Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 17. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Elvek és tünetek
Korunk felpanaszolt jelenségei sorába tartozik az a nagyfokú zűrzavar is, mely az irodalmi és művészeti kritika terén mutatkozik. Egyes műveket vagy művészeti irányokat a legellentétesebb értékeléssel illeti nemcsak a közvélemény, hanem maga a hivatott és minden bizonnyal tárgyiasságra törekvő kritika is. Nem első eset a művészetek történetében. Sőt inkább soha nem volt korszak, amikor az egész kritikai közvélemény egyértelmű bírálatot mondott volna valamely műalkotásról. Éppen ez a tény mutat arra, hogy itt a dolog lényegében rejlő ok után kell kutatni s nem elégedhetünk meg egyszerűen a «de gustibus»-ra való utalással, a nemzedékek közti ellentétre, a világnézeti ellentétekre s egyéb szubjektív tényezőkre való hivatkozással. A zavarnak objektív okának kell lennie.
Egyszerű lenne a kritika dolga és nyilván nem merülnének fel annyira ellentétes értékelések, ha tisztázva volna az irodalmi és művészeti kritikának a határozott, biztos szempontja. Mert kétségtelenül nincs tisztázva. De egyáltalában lehetséges-e az egyértelmű, biztosan, határozottan megállapított kritikai szempont, az egyetlen szempont? Csakis akkor volna lehetséges, ha az irodalmi vagy művészi alkotás maga is egyértelmű, csak egyetlen jelentéssel bíró jelenség volna. Már pedig nem az.
A műalkotás rendkívül komplex jelenség. Eredete szerint vizsgálva,
Azzal, hogy a műalkotás nemcsak az esztétikumot fejezi ki, hanem az alkotó művész egész komplex egyéniségét is, a szempontok egész sora áll előttünk az esztétikai mellett, a személyiség összetettsége folytán. A műalkotásban elkerülhetetlenül kifejezésre jut az alkotó szellemének logikai oldala, etikai álláspontja, szociális nézetei, vallásos érzülete, egyéniségének sajátos vonásai. Akarva, akaratlan valamilyen viszonyban állónak mutatkozik az alkotásban az emberiséghez, hitfelekezetéhez, nemzetéhez, fajához, a társadalomhoz s osztályaihoz. Ezek azok a nagy síkok, melyeken a személyiség élete lefolyik, ezekkel ő valamilyen viszonyban áll s ez a viszony mind visszatükröződik, valaminő módon alkotásában, akarva, akaratlan, az alkotásban, melynek egész személyiségét kénytelen odaadni.
Még csak nem is kell ehhez hozzávenni, hogy a kritikus ugyancsak ilyen komplex személyiség, mindezekkel a funkciókkal és relációkkal, aki szintén nem tudja absztrahálni merő kritikai Énjét, már enélkül is, csak az eddigiek alapján eleve útja vágatik annak, hogy egyetlen szempont szerint ítélhessük meg a műalkotást. Jámbor óhaj marad örökre a pusztán esztétikai megítélés elve, már csak azért is, - hogy csak ezt az egyet említsem, - mert éppen a legnagyobb művészek esetében teljesen képtelenség volna a szemlélet körén kívül hagyni személyiségüket, mely magábanvéve van olyan becses, mint a mű merő esztétikai értéke s az ilyen sterilizáció ellen maguk e művészek tiltakoznának a leghevesebben. Aligha hinném például Danteról, hogy megelégedne Commediája olyan méltatásával, mely erkölcsi fenségét nem venné figyelembe, vagy metafizikája számára nem találna magasztalást.
A műalkotás, mint minden szellemi aktus,
Akadálya van azonban az egyértelmű kritikának magában a műnek a struktúrájában is. A műalkotásban ugyanis mindenekelőtt van egy élménymag, melyből az egész kisarjad. A másik elem a tárgy, melyen ez az élmény ábrázoltatik. Az a mű anyaga, ez a tartalma. Az írónál például a mese, a festőnél a táj, a szobrásznál a figura, a muzsikusnál a motívum, amint ezt
Könnyen elképzelhetjük, hogy ha már az alkotás genetikus elemei is olyan zavart idézhetnek elő a kritikai szempont választása körül, mennyivel bonyolultabb a helyzet a struktúrális sokrétűség folytán. A kritikus gyakran nincs tisztában azzal, hogy
Az élményben az egész személyiség részes. Tehát az élmény erre vagy arra az életfunkcióra vonatkozik, érzelmi, hangulati színezete van. A tárgy választása megint a személyiség dolga, így pusztán szubjektív természetű, és itt van helye azoknak a szempontoknak, melyeket fentebb részletezünk. Az esztétikumot egyedül a benső forma hordozza és erre egyedül az esztétikum és semmi más érték kategóriája nem alkalmazható. A mű
Ha így szételemezzük a műalkotást genetikus és struktúrális mozzanataira, akkor íme kénytelenek vagyunk arra a belátásra jutni, hogy egyértelmű, egyetlen kritikai szempont után hasztalan áhítozunk. Ilyennek az erőszakolása feltétlenül egyoldalúságra, hamis látásra vezet, igazságtalan ítélethez. A bírálat alá vett művet elemeire kell széttagolnunk, az egyes elemeket a megfelelő szempontról tekintenünk és így mondani ki véleményünket, mely ezek szerint csakis analitikus lehet. Ez az eljárás nagyobb egyértelműségre vezetne a kritika terén, mint egyetlen szempont erőszakolása tudva vagy tudatlanul.
Ám mégis! Az ember természeténél fogva, mint szintézise annyi ellentétes erőnek, mindig szintézisre vágyik és bármily meggyőző analízis és objektív belátás sem fogja kiirtani belőle a szintetikus ítélkezés vágyát, azt, hogy egyetlen értékmegállapító formulában foglalja össze egy személyiség és alkotása képét. Két mód volna csupán, mely egyáltalán szóba jöhet. Minthogy a művészet mégis csak elsősorban esztétikai érték megvalósítására tör, az egyik mód lenne a puritán esztétikai értékelés. De ennek az akadályait láttuk és éppen a legnagyobbak esetében teljes képtelenség. A másik volna a komplex és egyetemes emberi érték szempontja, melyben mind a többiek bentfoglaltatnak. De mi az emberi mértéke? objektív szempont lehet-e ez? Egy bizonyos, - ha bármily keveset is tudunk az ember lényegéről, - az, hogy a szellemiség felé tör. De mi oly könnyen adunk ennek a törekvésnek merő etikai karaktert. És ezzel már benne vagyunk az egyoldalúságban. És még akkor is, ha az emberi mértéke felől valaha megegyezés jön létre, fennmarad a kérdés, hogy a műalkotás négy struktúrális mozzanata közül melyik legyen a kritika tárgya.
Mindennek a belátása azonban nem vezethet bennünket terméketlen, rezignált relativizmushoz. Nem, mert hiszen az objektív kritika lehetőségének az útja az elemző értékeléssel nyitva áll. És éppen a kritikának nem lehet törekvése az, hogy egy ábrándképet kergessen, még erőszaktételek árán is, hanem csakis annak az útnak a keresése, melyen az objektivitás elérhető, legalább is amennyire emberi ítélet számára lehetséges.