Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 17. szám
A körúti kávéházban a ventillátor búgása, az idegölő moraj és masszív, sűrű füstben, zsúfolt sorokban ült a délutáni kávézó társaság és topogott lábával, kezével, bólogatott fejével az ismert muzsika ütemére.
Az ajtó forog és egy férfi lép ki a körútra. Szinte látszik, hogy nagy lélekzetet vesz, mintegy kárpótlásul az eddig elszenvedett füstfelhőért. Hogy miért ült ilyen sokáig a kávéházban, maga sem tudja. Kabátja gallérját feltüri, mert már hüvös az este. Megnézi az óráját: féltíz. Nem megy még haza. Szinte fél a gondolattól, hogy megnyitja sötét lakása ajtaját. Nem szereti az egyedüllétet, bár annak, hogy a kávéházi zajtól megszabadult, örül. Milyen egyedül van mindig, mindenütt! Egész délelőtt, a hivatalban, gondolt erre a zenés kávéházra és mint oly sokszor, most is valami újat, valami meglepő találkozást várt. Ott ült vagy három óra hosszat, bár az első pillanatban szeretett volna már egyedül lenni.
Erős léptekkel megy és elhatározza, hogy sétál egy nagyot. Sokan járnak még az utcán kihasználják a talán utolsó szép estét. Október van és utána jön a tél. Merre menjen? És hirtelen jó gondolata támad: Kimegy a Margitszigetre, oly jó lesz a kávéház után. Sokat jár a szigetre, de most este mégis egészen más lesz. Gyors léptekkel halad a hídon. Lám a szigeten, ahol még a minap ilyenkor víg élet folyt, most minden kihalt és a lámpák sem égnek. Álmos, nagykabátos öreg jön ki a házikóból, átnyujtja a belépőjegyet, átveszi a pénzt és megy vissza az odujába.
Amint elhagyja a sziget bejáróját, lelkét valami kimondhatatlan, csodálatos érzés fogja meg. Az útat alig látni, telehintve minden lehullott falevéllel. A vörös avarra reáhull a holdsugár és fényes biborszőnyeg terül el lábai alatt. Minden percben megáll, széttekint, megy tétován előre és a bizonytalan úton soha nem látott szépségével, szomorú bájával reáhajol az ősz bágyadt pompája.
Nem jár senki a szigeten. Csönd, mély csönd. Minden fa, bokor, cserje olyan bizonytalanul sejtelmes. Bolyong össze-vissza, az idő múlik. Összeborzong, fázik. Megnézi az órát: féltizenegy múlott és rossz, hogy nemsokára haza kell menni. Itt egy jó pad, ide még leül. A hold szemébe süt. Télikabátját jól begombolja, sétabotját a padra akasztja, kezeit kabátja zsebébe süllyeszti és leül. Határozottan hideg van és most látja csak, a pad egészen deres. Lába előtt mindenütt hervadt, hullott levél. Önkéntelenül eszébe jut, mikor az édesatyja nagyon beteg volt, ott állottak ágya körül mindnyájan, az egész család és úgy fájt őt látni. Sápadt, beesett ráncos arca fakó lett, szemevilága bágyadt... Dehogy is nézték ők akkor az orvosságos üvegeket, amelyek talán majd új életet, új örömöt adnak annak, aki távozni készül; csak állottak körülötte, szemeikből hullották a könnyek, mert érezték, hogy megállíthatatlanul közeleg a tél, a mindent beborító fagy, a halál...
Ott ül a padon és körülnéz. Előtte hosszú, nagy út, amely a hold bizonytalan félhomályában végtelennek látszik. A fák, a bokrok éles árnyékot vetnek az útra. Vele szemben egy csomó bokor. Ide nem ér a hold fénye és így az egész homályban van.
Cigarettára gyujt és miközben hosszan fújja a füstöt, maga elé bámul és tekintete lassan a sötét bokrokra esik. A cigaretta megremeg kezében, hirtelen úgy érzi, hogy a hideg agyából a lábába szökik. - Mi ez?
Önkéntelenül felugrik a padról, majd ismét visszaül és tekintetét le nem veszi egy pontról. Nem érti... nem tudja, vajjon a hold, a félhomály az oka..., de mintha egy test... egy ember feküdne a bokrok között a földön...
Talán téved... nem, mégis! Mitévő legyen? Gyorsan hagyja el ezt a helyet, menjen el?... Úgy érezte, örökké gyötörni fogja ez a bizonytalanság. Nehéz mozdulattal, mintha ólomsúly nyomná tagjait, felkel a padról, kezébe veszi sétabotját és óvatosan megy előre. Fellép a füves részre, előrenyujtott fejjel figyel.
Nesztelenül, lassan lép a bokrokhoz, az útjába levő ágakat félretólja és minél közelebb ér annál határozottabban látja. A földön a bokrok közt egy nő fekszik, arca félrefordítva, sötét kabátban Mit csináljon?... Kiáltson segítségért?... Széjjelnéz, sehol egy lélek. Önkéntelenül lehajol és óvatosan megérinti a fekvő testet. Nem mozdul. Letérdel és elkezdi rázni; semmi hatás. Hátára fordítja és jól megnézi: szép fiatal leány. Felemeli, rázza, feltépi a kabátot, kezét a szív irányába helyezi és érzi, hogy az gyengén ver. Tehát él! Kalapját a földre dobja és élesztgeti a földön fekvőt. Megdörzsöli az arcát, próbálja felültetni, szól hozzá, dörzsöli karjait és lassú, gyenge nyögésfélét hall. Erre eszeveszetten rázza, símogatja és a félig megfagyott arcra, kézre lehel.
Lassan, bizonytalanul kinyílnak a szemek és a fekvő nő tétován maga elé néz, mint a nagy lázas betegek szoktak. Ránéz az előtte térdeplő férfira, aki megfogja a könnyű testet és vonszolja arrébb, a holdfényre. Soha-soha valóságban, soha álmaiban ilyen szépséget nem látott. A réveteg, nagy, kereső szemek csodás mesevilágot dobnak a lelkébe és megbabonázva nézi az arcot, melybe lassan élet költözik és a szemek mozdulatlanul szegződnek reá.
Hirtelen zokogás tör elő a leányból. A férfi kétségbeesett és tehetetlen; nem tudja, mitévő legyen. Szól hozzá melegen, mint egy beteg gyermekhez:
- Mi az... ne féljen!... Szóljon... mi az?
Nem válaszol. Egyszerre felemeli kezét és bizonytalan mozdulattal többször egymásután nyitott szájához teszi.
- Éhes? - kiáltja a férfi. Erre a leány elkezd gyenge hangon beszélni, a férfi azonban egy szót sem ért. Valami idegen nyelven beszél. Szól hozzá németül, ismét magyarul; néhány szót tud, szól hozzá francia nyelven, hiába - nem felel. Lassan felemelkedik ülőhelyzetbe, szemét le nem veszi a férfiról, két kezét könyörgésre összeteszi és ismét szájához illeszti.
Most már határozottan megértette, hogy éhes. Mit csináljon?... Visszamegy arra a helyre, ahol a leányt találta, egy kis barna ridikül fekszik a földön. Felemeli, miközben hallja, hogy a leány síró hangon kiált utána, de megint csak valami idegen nyelven. A ridikült zsebrevágja és ismét letérdel az ülő leány melé. Kérdezgeti, hiába! Most feláll és belátja, hogy így semmire sem megy. Felemeli a leányt, karjai közt viszi és lefekteti a padra amelyen ő még az előbb ült.
Itt valamit tenni kell és otthagyva a padot, siet, hogy valahol rendőrt, vagy valakit, valami segítséget találjon. Alig tesz azonban néhány lépést, a leány ismét hangosan zokog és kiált utána és kétségbeesett arccal könyörögve teszi össze a kezeit, mutatóujját csukott ajkaihoz emeli és hevesen tiltakozva rázza a fejét. Tehát ne szóljon senkinek, de hát mit tegyen akkor?! A leány pedig tovább beszél, könyörgő hangon. Megfigyeli a kiejtését. Mintha angolul beszélne.
- Englisch? - kérdezi:
Boldog szemekkel, igenlőleg bólint többször. Tehát angolul beszél: Ő azonban egy szót sem tud angolul és ezt taglejtéssel tudtul is adja. Leül a padra. Jó Isten, most mit tegyen?! Ki lehet ez leány? Hogy került ide?... Egyet határozottan érez, hogy bárkinek szól egy szót is; az ő szerepe befejeződött. Miért könyörög, hogy ne szóljon senkinek? Mi oka lehet? Vajjon mióta fekszik itten? Kicsoda lehet ez a nő? Mégis rendőrt kell hoznia... Ha szól egy rendőrnek, a leányt elviszik. Látja maga előtt, amint az őrszobán durva szemek kutatják és durva kezek ráncigálják a törékeny testét, durva szavak faggatják a titkot, amelynek feltárásától, úgy látszik, annyira fél. Ki tudja, mi oka lehet?... Aztán jegyzőkönyv, főkapitányság...
A hold rásütött a töprengő férfira, befonta szövetnekével és szólt: Az őszi éj varázsa parancsol, te szegény, meghajszolt lélek. Eredj... vidd haza... Te találtad... a te zsákmányod... te vagy a megmentője,... vidd háza... a tiéd!... Gyengéd, bíztató símításokkal símogatja az arcát és megpróbálja felültetni, talpraállítani. Alig tud megállani, folyton összerogyni készül. Mikor látja, hogy így nem megy semmire, karjaiba veszi a leányt és siet a dunapart irányába, ahol az autók járnak. Oly hideg az éjszaka, hogy valósággal remegett, a leányt a karjai közt pedig rázta a hideg. Sokáig kellett várakozniok. Végre a felsősziget felől egy autó közeledését hallotta. Talpra segítette a leányt és úgy várt. Az autótaxi szerencsére üresen jött. Nagynehezen elhelyezkedtek, az autó száguldott velük és a leány valóságos ájulással esett a vállára.
Egy-két perc és már a hídon röpül velük a kocsi; hátuk mögött hagyva a sziget kisérteties csöndjét.
*
Elhagyták a Lipót-körutat is és befordulnak egy csendes mellékutcába. Hangtalanul ültek egymás mellett és a férfi észreveszi, hogy a leány teljes élettelenül fekszik a vállán. Megpróbálja felültetni, de az újból csak visszaesik. Egy kis kocsma mellett halad el az autó. Szól a sofőrnek és az autó megáll. Beszaladt a korcsmába, izgatottan hajszolva megvásárolt egy kis flaskó konyakot és rohant vissza az autóhoz. A konyaktól kissé magához tért a leány és reszketve, görcsösen kapaszkodott a férfi karjába. Végre megérkeztek. Becsönget a ház kapuján. A házmester nagy szemeket meresztett, amint a furcsa vendéget megpillantotta. Bent aztán elmesélte feleségének a szenzációt, hogy a harmadik emelet négy számú lakó nővel tért haza és az teljesen be volt rúgva, úgy hogy alig tudott a lábán állni, úgy kellett segíteni, hogy el ne pottyanjon. Azonban két pengőt adtak és ő nem szólt semmit.
Amint látta, hogy a házmester eltűnik a lépcsőházból, karjaiba vette a leányt és úgy botorkált a sötét lépcsőn fel a harmadik emeletre. A kulcs fordult a zárban és megnyílt a lakás ajtaja. Egy szobakonyhás, udvari lakást bérelt a házban. Egyszerű, szomorú, kis lakást, semmi örömnek, sok bánatnak ketrecét. És most, a kapcsoló egy fordulatára, mikor világos lett, mintha mosolyogtak volna a falak, a sötét bútorok, együttérezve gazdájukkal aki valakit hozott magával. A leányt úgy ahogy volt, a szobában álló kerti székre fektette, s gyorsan lehúzta az ablakredőnyt. A lakásban nagyon hideg volt; óvatosan, nehogy éjjel nagy zajt üssön, fát aprított. A kis vaskályha hamarosan ontotta magából a meleget. Most levetette télikabátját, lekapta az ágyterítőt, a szekrényből ágyneműt szedett elő és mint egy jó gazdasszony megvetette az ágyat. A leánynak óvatosan levetette kabátját, ruháját. Aztán beemelte az ágyba és betakarta. Hirtelen eszébe jutott, hogy valami eleséget kell keríteni. Egy kis tejet. De honnan? Ilyenkor; éjjel egy órakor, nem olyan egyszerű a dolog. Kinézett az udvarra. A szembelevő lakásban egy kereskedő család lakik, úgy ahogy ismeretségben van velük. A konyhában még világos van. Gyorsan átszaladt és bekocogtatott az ablakon. Álmos cseléd, vizes ruhával a kezében, nyitott ablakot. Elpanaszolta neki, hogy nagyon rosszul van, hogy egész nap nem evett semmit és most megéhezett; bocsánat, hogy ilyenkor jön, de nem volna egy kis tej kölcsön? A cseléd utána nézett és át is nyujtott egy kis bögrével. A tejet megmelegítette. Félkarjával megtámasztva, felültette a leányt és a csészét a szájához emelte: Az lassan kinyitotta láztól égő szemeit és a tejet mohón, nagy kortyokban mind kiitta, aztán újból visszahanyatlott az ágyra. Csak most volt ideje, hogy rendezze gondolatait. Itt most olyasvalamit követett el, amit folytatni kell. ki tudja, kit hozott a lakásába?... Bárki légyen is, most már titokban kell tartani a dolgot, amennyire csak lehet, már saját érdekében is:
Jaj, mit csinált?! Jaj, mi lesz ennek a folytatása? Csodálattal nézte a leányon a finom, drága selyeminget, majd felkelt és a széken levő finom ruhaholmit nézte végig; vigyázva, óvatosan érintve minden egyest és minden pillanatban csak újabb kérdőjel meredt eléje.
A leány álmában beszélni, hangosan nyöszörögni kezd. Odaszalad az ágyhoz és megérinti a homlokot, mely ízzik, mint a parázs. Fejveszetten rohan a szekrényhez, előveszi a lázmérőt és az harminckilenc-nyolc fokra száll fel. Meghül benne a vér. Mi lesz itt? Mit tegyen? Önkéntelenül télikabátja után nyúl, hogy orvosért rohanjon, de visszatorpan: Nem lehet! Hiszen gyanuba kerül. Friss vizet vesz és az abba mártott rongydarabbal hűsíti a beteg homlokát, karjait és kezefejét. Majd egy kis pohár vízbe aszpirint önt és ivásra kényszeríti a leányt. Az idő múlik és ő feszült figyelemmel le nem veszi tekintetét arról az arcról, amelyben minden titok rejlik és amely most már ismerőse, most már valakije neki. És egyszerre észreveszi, hogy apró kis gyöngyöcskék ülnek ki a leány homlokára, az izzadás gyöngyei. A láz alábbszállt.
Hajnali három óra. Szenet tesz a tűzre és mert már ülni is alig tud a fáradtságtól, az átélt izgalmaktól megtörve, elcsavarja a villanyt és az ágy előtt levő kis szőnyegecskére hajtva fejét, a földön alszik el és mellette az ágyban nyugodt, mély lélekzettel pihen az, aki az álomból lett valóság és most megint a valóságból álom.
*
Világos volt már a szobában, mikor felébredt és hogy a földön találta magát, annyira megijedt, hogy önkéntelenül az ágyra pillantott. Tehát mégis csak valóság. Gyorsan felcihelődött és első pillantása a leányra esett, aki mély lélekzettel még mindig alszik. A hőmérőhöz folyamodik és az harmincnyolc fokot mutat. Így hát mégsem olyan veszélyes. Egy darabig tétován áll a szobában, majd hozzálát, hogy elkészüljön saját magával. Most neki el kell menni a hivatalba és mi lesz a betegével? A rolót nem húzta fel, mindent úgy hagyott, ahogy van. Már útrakészen magára veszi télikabátját, aztán lábujjhegyen, óvatosan kilép a folyosóra és az ajtót maga után bezárja.
A hivatalban borzasztó lassan múlott az idő. Nagyon ideges volt. Ki tudja, azóta mi történik odahaza?... Most már biztosan felébredt... Ha felkel az ágyból és zárva találja az ajtót, nem fogja-e fellármázni a házat dörömbölésével?... Erre gondolni sem art és belevetette magát a munkába, hogy gyorsabban múljék az idő Déli két órakor megindult hazafelé. Útközben hazafelé vásárolt tejet, zsemlyét, tojást és hirtelen szorongó érzés csapott le reá, hát ha valamiképpen mégis kinyitották az ajtót és most már nem talál senkit a lakásban? Ettől a gondolattól úgy megijedt, hogy valósággal rohanni kezdett. Amint befordul a kapun, szíve erősen ver. Bekukkant a házmesterfülkébe, mert úgy érzi, hogy itt mindent megtudhat. A házmesterné udvariasan, nyugodtan köszöntötte, ettől kissé megnyugodott. Három lépcsőt átugorva szaladt fel a harmadik emeletre. Mikor a kulcs megfordult az ajtózárban és lassan kinyitja az ajtót, szíveverését a torkában érzi. Most a szobaajtó... a szívverés visszatér régi medrébe... a leány ott fekszik az ágyban, nyitott szemekkel. A férfi zavartan mosolyog, némán kissé meghajol, de a leány meredt szemekkel, komolyan néz reá. Első dolga, hogy kisiet a konyhába, amit hozott, mindent tálcára rakosgat és odaviszi az ágyhoz; szó nélkül felülni segíti a leányt, megtámasztja vánkosait, az meg csak néz... néz... meleg, testvéri tekintettel. A tejet, a zsemlyét mohón elfogyasztja és aztán visszafekszik. A férfi leül az ágy szélére. Néznek egymás szemébe, tele mindegyik a saját gondolatával. A férfi nézése jó, bátorító és mintha mondaná: - Ne félj! Én vigyázok reád te vagy minden a számomra; köszönöm, hogy itt vagy. - A leány tekintete szomorúsággal telt hálával mintha suttogta volna: - Ki vagy te? Jó vagy! Én hálás vagyok. - Mikor észreveszi, hogy a leány elalszik, lassan felkel, veszi a kabátját és lemegy az utcára. Találkozik egy-két ismerősével. Beszélgetnek közömbös dolgokról, betérnek egy kávéházba, itt még egynehány hivatali kollégája ül az asztalhoz. Elolvassák az ujságokat; hamarosan este lett. Gyorsan fizetett. Félkilenc volt, mikor hazaért Esztendők óta nem jött ilyen korán haza. Egész különös: a cselédek mind dudorásznak, csörömpölnek az edényekkel, az egész ház hangos még és minden ablak világos. Jól esett neki, hogy most hazajött. Igen, most már nincs egyedül. Otthont érez a máskor rideg szobában. Ugyanaz a kép fogadta, mint délben. A leány nyitott szemekkel, némán várta. Ő vacsorát készített és a leány evett oly jóízűen, hogy öröm volt nézni. Mikor készen volt, a férfi kirakodott mindent és ismét leült az ágy szélére. A leány, mint eddig, szótlanul, merően néz a szemébe, azután lassan kinyújtott karjával a férfi kezét keresi és azt hosszan, lassan, melegen megsímogatja. Mi volt ebben a símításban, milyen hatalmas erő volt ebben, hogy a férfiban szempillantás alatt tervek, célok, remény, jövő, boldog élet várása lett úrrá.
A leány félrehúzza szájaszélét és tenyerét a homlokához illeszti, úgy adja tudtul, hogy fáj a feje. A férfi kirohan a konyhába, egy tálba vizet készít azt behozza az ágy mellé egy székre, a vízbe törülközőt márt és a hideg kendőt a leány homlokára helyezi. Órákig ül az ágy szélén, sűrűn váltogatva a borogatásokat, míg a leány elalszik. Akkor, mint egy gondos szülő a takarót állig húzza és aggódó pillantással hagyja ott a szobát. A konyhában áll egy öreg, rozoga összecsukható ágy, azt kinyitja, egy-két melegebb holmit összeszed, ágyat készít magának és lefekszik Most már úgy érzi, hogy nem tudna meglenni a leány nélkül. Lesz valakije, akiért felvesz majd minden veszélyt és akit most már semmi körülmények között sem enged ki az életéből.
Mikor reggel elindult hivatalába, a leány még mélyen aludt. Maradt még tegnapról egy kis tej, tojás, ezeket bevitte az ágy mellé, az éjjeli szekrényre és aztán elment.
*
Soha ilyen könnyen még nem ment a munka. Az általában magába vonult, szótlannak ismert ember ma a teljes megelégedettség látszatát keltette, aki még apró tréfálkozásoktól sem riadt vissza. Miután már kevés pénze volt, felszaladt az igazgatósághoz és előleget vett fel, hiszen most sok minden kiadása, bevásárolni valója lesz.
A már sötét uccán szaladt hazafelé, közben megállt kirakatok előtt; majd betért üzletekbe és mindenfélével megrakodva ért a kapu elé. Kint állt a házmester és semmi rosszat nem lehetett leolvasni az arcáról, pedig megint kínozta a kétség, hogy hátha üresen találja a lakást. Mikor belép a szobába, ahol a sötétség miatt semmit sem látni, alig meri felcsavarni a villanyt. És amint világos lesz, egészen különös, csodálatos látvány tárul elé. Az ágyban ül a leány és mosolyogva bólint. A szoba ragyogóan kitakarítva, kisöpörve és minden dolgon, az egész elhanyagolt, szomorú legénytanyán érezni a gondos asszonyi kéz érintését.
Önfeledten szalad az ágyhoz és melegen szorítja meg kezeit a leánynak, szemében égnek a hála könnyei. Kipakkolja a csomagokat, friss kenyeret, vajat, sonkát, süteményeket és mindketten mindenből jóízűen falatoznak s néznek szótlanul egymás szemébe. A férfi felemeli kezét, lassan megsímogatja a leány arcát, aki látva a férfi boldogságát, hirtelen mozdulattal hajol le a kezére és mélyen, forrón illeszti reá az ajkait. A férfi mindenről megfeledkezetten leül az ágyra, két tenyere közé fogja a leány arcát, szemébe néz és kitör belőle a vallomás, amit álmában oly sokszor mondott képzelt valakinek:
- Édes!...
A leány csodálkozó szemekkel néz reá, majd tréfásan, hiszen nem tudja, mit is mond, utánozza a férfit és úgy mondja szemei közé:
- Édes!
Hirtelen megfordul a leány és zokogástól, ismeretlen fájdalomtól megtört arccal, könnyektől elborított szemekkel egy pillanatra nézi a mellette ülő kétségbeesett férfi arcát, aztán meztelen, hófehér karjait kitárja...
*
Csak az álmokban, téli estéken, sötétben, meleg kályha mellett ábrándozó kábultságban van teljes boldogság. Néha a valóság egy-egy perce is odakölcsönzi nekünk ezt a mámort, amikor úgy érezzük, hogy szebb nem lehet, jobb nem lehet már...
Az ébredés reggel, mikor első pillanatra megfeledkezett mindenről és aztán kezdi összeszedni gondolatait, szemeit megdörzsöli és lát... érez mindent! Hogy igaz... igaz a boldogsága, a nyugodt alvással mellette fekvő élettárs, aki az övé... Hála, köszönet a sorsnak... Óvatosan kúszva bújt ki az ágyból, nehogy megzavarja a legszentebb álmot. Késő volt, sietni kellett; lábújjhegyen járva öltözködik, felkapja a kabátját és odaáll az ágy fejéhez, csak egy pillanatra, - mint az anya korán reggel a gyermek ágyánál, - áldó, tiszta csókkal érinti a meleg homlokot.
No lám! Az ajtót elfeledte bezárni az éjjel, ez nem fordult még elő! Igazán nem csoda... És hová tehette a kulcsot? Egyáltalában nem emlékszik rá. Végigkutatja zsebeit, visszamegy a szobába, ott keresi: nincs sehol. Hová tehette? Már félkilenc, most már igazán nincs ideje és lassan behúzza maga után az ajtót, miközben elégülten mosolyog magában: Csöngetni fog és van valaki, aki ajtót nyit majd neki, a hazatérőnek.
Egész délelőtt azon gondolkozott, hogy mi minden jót vigyen haza. És mikor a várva-várt, megváltó két óra elérkezett, sietett a bevásárlásokkal. Mindenekelőtt egy könyvkereskedésbe rohant be. Ott vásárolt egy jó vastag angol társalgási nyelvkönyvet. Ennek a kínzó némaságnak végére jár. Otthon majd kikeresi a szükséges mondanivalókat, azokat egyenként kiírja a könyvből és így jóakarattal az egyik megtanul angolul, a másik kicsit magyarul és minden egyes megértett szó boldogság lesz számukra. Aztán bevásárolt, amit szem, száj kíván és így tért haza, az ő otthonába.
Mikor a folyosón siet, a csengőhöz közeledik ujja és szemébe zuhan a kép: Az ajtó egyik ablakszárnya nyitva... a nyitott ablakon belátni az előszoba padlójára... ott fekszik az ajtókulcs... Az arca hófehér lesz, egész teste remeg, lába összerogyni készül... Ingadozó lépésekkel, támolyogva megy le a lépcsőn, kezében a sok kis csomag, megy be a házmesterhez, aki csodálkozva néz a dadogó, reszkető férfira, amint kéri, hogy legyen szíves, hozza a tolvajkulcsot... Ki akarta nyitni az ajtót és a nyitott ablakon véletlenül beesett a kulcs...
A tolvajkulcs ügyesen működik a házmester kezében egy-két forgatás és az ajtó megnyílik. Megáll az előszobában. Csak volna most itt valaki, aki helyette megnyitná a szoba ajtaját! Lassan, mintha idegen helyre lépne, nyit be a szobába... a szoba üres. Tisztán, szépen kitakarítva, de idegenül mered szemébe saját szobája. Kalappal a fején, mereven, tehetetlenül áll a férfi az ajtóban. Kirohan a konyhába, a lakás minden zeg-zúgát rohanva kutatja végig, a szobában valami reményszálacskát keres valami levelet, jelet, akármit... Semmi, de semmi! Siet ki a lakásából, mint aki soha ide visszatérni nem akar.
Utcáról-utcára cél nélkül ődöng, gondolkozni nem tud. Jaj... ha most szembe jönne! Ha rátalálna!... Kinek szólhatna? Ki lehetne segítségére? Hiszen még a nevét sem tudja... Ilyen tehetetlenül még nem volt kitéve senki a sors szeszélyének. A percekből órák lettek és űzték a felzaklatott férfit kávéházból ki, kávéházba be. Nem akart egyedül lenni, embereket, égő lelkére enyhülést keresett. Étlenül botorkált egy helyről a másikra és mikor este lett, még egy utolsó reménysugár: Hátha visszajött... hátha kereste azóta és most vár... Felugrott és rohant hazafelé. Hiába! A folyosó üres, a szomszédok senkit sem láttak és lakása csukott ajtaja, mint egy halottasház bejárata, kegyetlen ridegséggel néz farkasszemet vele.