Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 17. szám · / ·
A két ijedtszemű, szöszke kislány, szoknyácskájuk alól majdnem bokáig nyúló fehér bugyogóban, még mindig ott ül a zongoránál, a lilapárnás székeken, Redtenbacher professzor mahagóni-bútoros szalonjában s vigyázatos ujjal pötyögteti Khulau valamelyik mézes-mázos szonatináját. Egy esztendő azért fölöttük is elmult, még vékonyabbra nyujtotta vékonyka karjukat-lábukat, még tágabbra nyitotta tág szemüket, s még rövidebbé tette tavalyi kis ruhájukat.
Mögöttük három nő ül, - az anyjuk, Angelika néni és Adél, - mint a három párka, fehér pamútgombolyaggal az ölükben, bókoló, hajladozó kötőtűkkel az ujjaik közt, s oly elmerült arccal, mintha csakugyan az élet fonalát gabalyítanák össze lifegő fehér harisnyává. Redtenbacher professzor nincs itthon, - e szép vasárnap-délutánt tudós kollégái közt költi, valamelyik pincében, ahol habzó sör mellett csintalan viccekkel mulattatják egymást.
A sarokban, a karos fali gyertyatartó alatt, pápaszemmel az orrán, keresztbevetett lábbal Görgey úr ül, aki a lepedő-nagyságú Allgemeine Zeitung-ot olvassa s időnként megreszelve torkát, s túlkiáltva a zongora csipegését, jelenti az olvasottak rövid tartalmát:
- Malagában egy kereskedő öt lányát szöktették meg ugyanazon éjjel...
- No, ennek jól ütött ki az idei farsang, - mondja a kövérkés professzorné vidáman s némi szünet után röviden fölnevet.
Artúr Angelikára néz, aki mozdulatlan arccal köti egymásba a szemeket s ha néha föltekint, úgy tud elnézni a semmibe, hogy lehetetlen a tekintetével találkozni. Semmi megjegyzése nincs? Hát olvassunk tovább.
- Kossuth a pozsonyi diétán beszédet mondott, amelyben az örökös tartományok számára alkotmányt s Magyarország részére felelős minisztériumot kért őfelségétől. A kormánynak evvel szemben nincs szándékában engedményeket tenni.
Csönd. Ez nem érdekes. Politika. A nagy papiroslepedő zizzen, amint Artúr átfordítja.
- Blaison csipkeárus, aki Párisból a forradalom elől menekült, a Keresztes lovagok-terén nyitotta meg üzletét és kéri a hölgyközönség támogatását...
- Csipkeárus?... Párisból?... Menekült? - riadnak föl a hírre a hölgyek mindannyian, mint a nevezett tér galambjai, akik hangos szárnycsattogással rebbennek föl egy-egy szekér vagy hintó közeledtére a Károly-híd cifra tornyaira, vagy a Salvator-templom szobros balüsztrádjára.
- Holnap megnézzük a csipkéket... - petyeg Wilhelmina asszony Angelikához fordulva s a vásárlás láza előre kiül alacsony homlokára s kerek arcát pirosra festi. - Tudod a bársony köpenyemre szeretnék olyan fekete csipkét, mint Jerzabek professzor feleségének van... És a ruhaujjak is csipkével lesznek az idén divatosak, tudod, bő ujjak és még bővebb csipke karmantyú, plisszirozva... A kivágások is nagyon mélyek lesznek, valami hímzés kell alá... talán találunk valamit... Tudod nem muszáj venni... Ha nem találunk, kijövünk... Nem igaz?
- Nekem is szükségem van csipkékre... - bólint Angelika s ritkán hallható, komoly althangja úgy zsong Artúr fülében, mintha tengeri kagylót szorítana oda. - Szeretem a francia csipkét... A menekült bizonyosan olcsón adja.
- Olcsón! Mi olcsó a mai világban? - sóhajt fel a nénje. - Ma megint drágább lett a tejszín. Eddig harminc krajcár volt egy icce; most azt mondja a tejes, nekünk harmincegy krajcárért méri, másnak harminckettő... Tudod, az is lehet, hogy az a menekült nem is igazi menekült... Most mindenki párisi menekültnek adja ki magát... Miért kellene egy csipkeárusnak elmenekülnie?... A köztársaságban is csipkével szegik be azért a bugyogót... Pardon, Görgey úr!
S a professzorné fürge ujjakkal tovább köti a fehér harisnyát; elszólása fölötti zavarát azzal jelezve, hogy szaporán szipákol kettőt-hármat... Angelika zöldsugarú, közömbös tekintete azonban azt hirdeti, hogy neki semmi közössége a tejszín drágulásával, a köztársasági bugyogókkal s az illetlen szipákolással... Semmi közössége evvel a jólelkü libával, aki a nénje, evvel a kisírtszemű csirkével, aki a cselédje, evvel a pápaszemes kígyóval, aki olyan büvölően néz rá jeges kék szemével s olyan szolgálatkészen vonaglik körülötte, csaknem egy esztendő óta, hogy ez már igazán gyanús... szegény! Mit képzel? Hogy ezekkel a savmarta, sárgavégű ujjakkal hozzá lehet érni? Hogy néhány ügyefogyott citátummal el lehet őt kábítani? Hogy evvel a patkánybűvölő nézéssel el lehet csábítani valami istenverte fészekbe, ahol Görgey úr katedrát kap, Lembergbe, vagy Pestre? De hiszen ez az ember egy Beethoven-szonátát nem tud egy Strauss-valcertől megkülönböztetni! És hogy érthetné meg akkor az ő lelkét; amely csupa zene! Ah, Franz egészen más. Franz költő. Muzsikus. És hogy tud beszélni! Neki csak hallgatni kell. És hogy tud csókolni! Ezt nem lett volna szabad megengedni, - nem... De milyen jó, hogy megengedte! Miért is nézi még mindig ez a vadember avval az alázatos kemény tekintettel! Szenvedés elviselni ezt a tekintetet! Csak menne a dolgára! Vagy mit bánja...
- Ha időm engedné, örömmel elkísérném a hölgyeket a csipkevásárra... - udvariaskodik Artúr s magában azt gondolja: s útközben tán tudna Angelikával néhány bizalmas szót ejteni. Ez a helyzet tűrhetetlen. Meg kell tudnia: igen, vagy nem. Egy kicsit hátramaradnának... vagy előresietnének... és mindent megmondana.
De a professzorné élénken ellenkezik:
- Nem, nem! Férfi nem kell oda! A férfiak mindig csak türelmetlenkednek, idegeskednek... az ember elsieti a dolgot... Nincs idő válogatni. Nem, majd Adél velünk jön, ő úgyis ért az ilyesmihez... és jobban tud franciául alkudni...
Szegény kis francia lány, majd pergő francia szóval fog alkudni a forradalom durva vihara elől menekvő kényes úri csipkékre s közben szivárgó könnye rácsordul Blaison mester árujára. Hiszen a szemealja már napok óta piros az éjszakai sírdogálástól, vékony kis hangja egészen fölszállt a kontya alá s orrocskája olyan; mintha tavaszi nátha költözött volna belé. Mert a hazulról kapott levelek is könnyesek, síránkozók, panaszkodók. Micsoda felfordulás! Micsoda erőszakoskodás! Szegény király konflison menekült Parisból, s úgy hírlik; a hajó, amelyen Angliába akart átkelni, elsüllyedt... A volt minisztereket elfogták és vád alá helyezték... A nemesi címeket eltörölték s nyilvános használatukat eltiltották... A csőcselék mindenütt rombol, a nemesség viszont odáig süllyedt, hogy tömegesen ajánlja fel szolgálatait a köztársasági kormánynak... Ez a világ vége. Tout est perdu. Pénzt mostanában nem küldhetnek. Igyekezzék, hogy mindenre fusson a kis fizetéséből. Maradjon külföldön, ameddig lehet s imádkozzék Franciaországért.
Hiszen imádkozni eleget imádkozik, de maradni már alig bír. Angelika, amilyen márványbólfaragott a szalónban, idegenek előtt, olyan nyughatatlan, sőt kiállhatatlan tud lenni a hálószobájában. Hogy tud felszisszenni, mikor a haját fésüli reggel: idegesen, türelmetlenül, sértőn, megvetőn, majdnem gyűlölettel. Hogy tud a szemébe sziszegni, ha alkalmatlan percben nyit be hozzá, amikor kimeredt zöld szemmel, gonoszra görbült szájjal, homlokán jeges borogatással futkos szobájában, mint egy félbolond. Néha Adél néhány félénk, szipogó szóval fölemlíti előkelő eredetét, gondos neveltetését, vagyonos rokonait s a kitüntető bánásmódot, amelyben az altenburgi uralkodó-herceg bálján részesült s odasírja, hogy igazán nem érdemelte meg ezt a hangot, - de erre rendesen hisztérikus nevetés, artikulátlan sikongás s néhány gúnyos felkiáltás a válasz, esetleg néhány olyan szó, ami elől Adél földúltan menekül a félreeső helyre, hogy ott alaposan kizokoghassa magát.
Nem, - ezt nem lehet soká bírni. Haza, haza! Vagy férjhezmenni egy derék férfiúhoz, lehetőleg katonatiszthez, vagy vidéki birtokoshoz, - avagy végső esetben valami tanárhoz. De ki látja meg őt, a szerény kis félcselédet, úrnője árnyékában? Ruziczka úr, aki brácsázni jár a házhoz, sárgán lengő pofaszakállával s talán nem is csak brácsázni jár?... Vagy Görgey úr, aki egy árva szót nem váltott még vele: s különben is folyton folyvást Angelika körül sündörög és a zsírsavak analizisével szórakoztatja?... Ó, milyenek a férfiak! Hiszen ő van olyan szép, mint Angelika, azonfelül fiatalabb is... de persze, pénze nincs...
Ám Artúr nem is sejti, hogy a szívalakú arcocska mögött milyen gondolatok és vágyak nyílnak és fonnyadoznak, mint soványföldű kiskertek hamarletörő buja virágai s a bogárbarna szemek hogyan isszák be titkon az ő képét, mint elhagyatott tavak a szivárványt, amely még akkor is megszínesiti vizüket, amikor már elmúlott... Artúr begubózott a maga álmaiba, amelyek cseppet sem álomszerűek: a lélek kúsza párái helyett laboratóriumi lombikok józan s képletekben kifejezhető párlataiból szőttek. Egyszerűen arról van szó, hogy rideg esztendők után a párosodás szükségletét érzi, melyet a házasság törvényes és évezredek óta bevett keretei között vél legjobban levezethetőnek. Vagy legalább is egyszerűen erről kellene, hogy szó legyen: Artúr maga sem tehet róla, hogy a lélek zavaros párái az ő laboratóriumába is betolakodnak. A képleteket kibetűzhetetlen hieroglifok keresztezik: az egyik tán a menekülés jele a magányosságtól, amely oly hideg érintéssel s néha elviselhetetlen szorítással ül a szívén, a másik a sóvárgásé valami csöndes melegség után, amiben a rideg otthonban, a lélekgyilkoló katonai internátusokban s a kietlen garnizonokban sohasem volt része, a harmadik... ki tudja, mily titkáé a léleknek?
Artúr - ha önszívét vizsgálná - bizonyára nem látná ott azt az égető vágyat Angelika után, amiről a regények s a költők versei beszélnek. Ezt a szerelmet inkább csak kitűzte maga elé, mint valami elérendő célt, feladatot, - mint ahogy kitűzte maga elé a kókuszdióolaj vizsgálatát s hosszas, kitartó munkával eredményre is jutott. De azért ez a feladat olyan, amit nem lehet elhalasztani, félretenni, amely megoldást követelő makacsságának erejével szinte egyenrangú a lélek önkéntelenségükben hatalmas érzelmeivel. Ennek a szerelemnek meg kell születnie - s tán a kitartó akarat már meg is szülte? Annyi bizonyos, hogy Artúr az utolsó időben napról-napra sápadtabban ébred a kemény szalmazsákon s rögeszméjévé vált a megoldás problémája:
S monoton hangja újra megszólal s még tompábban hangzik a kezében tartott papirosfalon át:
- A világ legöregebb asszonya százhatvannyolcéves korában most halt meg Moszkvában...
*
Néhány nyugtalan forgolódás közben átvirrasztott éjszakán, a koratavaszi csillagok hideg fényénél, gondolatban megszülettek a szavak, melyeket csak ki kellett mondani, hogy minden kétség megoldódjék.
- Angelika, úgy érzem, maga az, akivel boldog lehetnék... Akivel eggyé tudnék lenni, mint a vas a vassal a kohó pörölye alatt... Maga az, akiért megzaboláztam testemet, undorodva a szerelmetlen szerelmektől... Maga az, akiért fázni és éhezni engedtem lelkemet várva az igazi tűzre s az igazi lakomára... Szeretem magát, legyen a feleségem...
Persze, magányos éjszakákon, amikor az éj vakságot küld testi szemeinkre, s a valóság csúfsága, tökéletlensége és alacsony szennye elmerül az egyenlő feketeségben, mikor nem pörgetjük egyik markunkból át a másikba sohasem elég garasainkat, mikor nem látjuk ingünkön és gallérunkon a szürke ködöt, melyet a szegénység s hosszas viselés tapasztott oda elfúhatatlanul, mikor nem érezzük szánkban a gyenge étel únott, s kelletlen ízét, mikor nem látjuk saját testünknek sem fogyatékosságait, szeplőit, görbeségeit, - könnyen szédül a szellem testetlen s magasröptű szavak felé s nem gondolunk rá, hogy nappali világosságban e fellengző mondatok hogy elbotlanak nyelvünkön, hogy bennfulladnak mellünkben, hogy halnak meg kimondatlanul szégyenükben...
De most, hogy a professzor megint sörözni ment tudós kollégáival s Wilhelmina asszony, becsukva a zongorát, kiszaladt egy percre a konyhába utánanézni a vacsorának, s Adél a gyerekeket vitte lefektetni a hátsó szobákba, - most, hogy végül egyedül maradt Angelikával, Artúr jégbeborult, elszorult, majdnem fuldokló szívvel áll a lány közelében. Érzi, hogy a homloka megnedvesedik s a nyelve megduzzad szájában, - soha életében nem érezte magát ilyen tehetetlenül nyomorultnak.
- Nohát: itt az alkalom, - nógatja magát s mozdulni se tud. S belülről ordít: - Mi ez? Gyáva vagyok? Fuj!
De egy hang nem jön ki a torkán.
Angelika a hegedűjét csomagolja vissza a zsákba. Az imént szonátázott a nővérével s még mindig abban a másvilágban van, ahová a zene távolította. Észre se veszi a fiatalembert, aki ott gyötrődik és vérzik egy méternyire a testétől.
- Szólalj meg hát, bitang! - üti homlokát képzeletben Artúr s egy lépést tesz a lány felé. - Minden pillanatban visszajöhet Adél vagy az asszony, vagy a professzor. Elszalasztod az alkalmat... te! bivaly!
S csakugyan léptek közelednek. Az ajtó megcsikordul: a professzorné jött vissza.
- Angelika a kulcsokat nem láttad? - mondja sietve s gyanakvó pillantást vet a két emberre, mintha arcukon valami elváltozottat látna. De nem ér rá elmélkedni, kis kövér keze izgatottan tapogatja végig az asztalt, a pohárszék lapját, a zongorát. - Mindig ezek a kulcsok... ó, Istenem... Na, itt van...
S ujra kimegy.
- Most, most! Ha most nem, akkor mindennek vége! Artur nem ismer rá saját hangjára.
- Én... - tör föl belőle egyetlen szó, a nyelve nem bírja tovább.
Angelika felé fordul s hideg, tekintetében mintha zavar s valami ijedtség volna.
- Én szeretem önt... - remeg Artúr rekedt s indulatos szava, - legyen a feleségem!
Kimondta! A szöveg nem az, amit kigondolt, durván, szinte parancsolóan hangzik, - de mindegy, az érzések melódiája ugyanaz a szavak mögött.
Angelika csak néz rá, kitágult szemmel s villámgyorsan zúgnak el benne ki nem mondott szavak, meg nem tett mozdulatok. Nem emeli fel kezét; hogy ellökje a fiatalembert, mint egy kellemetlen tolakodót nem kiált rá, hogy: utálom; hagyjon, hagyjon! A szája kissé remeg, egy csepp gúnnyal, egy csepp szánakozással, aztán hideg közönnyel szól:
- Sajnálom, nem érzek semmit ön iránt...
Néhány pillanat kell, amíg Artúr meghallja a már elhangzott és semmibetűnt választ. Felsőteste, mintegy hökölve, visszahajlik kissé s aztán magas és mély hangok, suttogva és dörgedelmesen, sirva és kacagva, igen, kacagva, kacagva visszhangozzák benne:
- Sajnálom, nem érzek semmit ön iránt... Sajnálom, nem érzek semmit ön iránt... sajnálom, sajnálom...
Node hiszen mindegy, nem is ez a fontos, - ő kimondta a szót s most eldőlt a kérdés: hogy nem... Ha nem, hát nem... Hogy fáj a szíve, mintha bárddal csapdosnák, mint a véreskezű mészáros a húst... De ez nem azért van, mert fáj neki Angelika szava, ez csak fizikai fájdalom... Igen, ő rosszul van... Nem is lát tisztán... Mi ez?... Ezek könnyek... Jézus! Könnyek... Szégyen, gyalázat... Letörölni az öklével... Úgy... most már minden tiszta körülötte... mindent tisztán lát... Ott a hegedű, zöld vászontokban... Ez egy kotta... De Angelika? Nincs a szobában. Nem is vette észre, amint kiment... Hát nincs, hát nincs... Hát jó... A feje oly nehéz... öneki is legjobb lenne elmennie... Mit keres itt?... Mit keres itt még?... Menni, elmenni, elmenekülni...
Már megint jön valaki. Akkor hát hamar kell vallania: minden perc drága... Én önt szeretem... Node hiszen már elmondta ezt... ó, milyen szégyen, milyen megalázás, milyen halálos vereség!
Ez az úr, nagy vörhenyes szakállal, lombos szemöldökkel, pici barna szemekkel, aki most belépett festői köpenyegében: ez Redtenbacher professzor. Igen, ő. És lám: már ő is mindent tud. Az arca, amennyi kilátszik a szakállból, sápadt s a máskor mosolygó kis szemekben zavart meghökkenés bujkál. A hangja is oly vékony most, mint egy leckét mondó kamaszé.
- No lássa, megmondtam, - kiált köszönés nélkül. - Bécsben kitört a forradalom! Már ölik egymást a nép és a katonaság! A polgárságot felfegyverzik Metternich lemondott. No? Kinek volt igaza?
S nagy homlokát diadalmasan kopogtatva, lázasan közli híreit belépő feleségével is:
- No, mit mondtam? Bécsben kitört a forradalom! Már ölik egymást...
- Jézus Máriám, micsoda világ! - csapja össze kezét a professzorné s tömpe orra egészen elfehéredik. - Micsoda drágaság lesz itt! A húst már amúgy sem lehet megfizetni, ma megint két krajcárral drágább lett fontja... A papirospénz senkinek se kell... szentséges Isten...
- Hogy drágaság lesz? Ugyan! Vér fog folyni Prága utcáin, vér! Csak várj holnapig! A kávéházban már Nagy-Csehországról beszélnek! A diákok szívén fehér-piros kokárda! Én mindent előre megmondtam! Úgy-e, Görgey úr?
De Görgey Artúr nem hall semmit a derék német négy fal közt elhangzó recsegő lamentumából, amelyben forrongó utcák távoli puskaropogása, sebesültek üvöltése, menekülők lábdobogása hal el s közelgő vihar halálordításos, vérhullámos, iszonyú zúgása kezd még alig hallhatóan sivítani. Artúrt nem érdekli most semmi, csak a maga lelkének forradalma, a maga vérének vörös lobogása. Csak áll, halálos sápadtan megfagyott kék szemmel s előrehajtott fővel az asztalnak támaszkodva s mellkasában mint a túlfűtött vaskályhában, szinte pattognak az elfojtott kiáltások: Hát én senki vagyok? Én senki vágyok neki? Koszos kutya? Koldus idegen? Hát hadd legyek még semmibb! És aztán valaki! Hatalmas, eltipró, császár, isten! Majd elválik! S behúzott nyakkal, mert úgy érzi, akkorára nőtt, hogy fejét beleverné az ajtófélfába, kirohan a szobából hogy megkeresse a legmocskosabb szolgálót, mint az utca lányát Mahadő isten...
De aztán a konyhához vezető sötét folyosón megtorpan, megáll s kemény koccantásokkal bekopogtat Adél kis szobájának ajtaján... Nem vár feleletet, szinte nem is látja a lányt, aki kibontott dióbarna haját fésüli s meztelen fehér karját feje fölé emelve felejti dermedt rémületében.
- A feleségem lesz... - lihegi feléje, - megyünk innét... Rögtön... Holnap... Két hét mulva... Megyünk Magyarországba... az én hazámba... Akarja, ugy-e... Mondja, hogy akarja... Mondja, mondja...
*
A francia lány előtt mindez s ami ezután következett, úgy tönt föl, mintha valami regényt olvasna, s egy percre felnézve a könyvből, magát álmodná a hősnő helyébe... Férjhezmenni egy idegenhez, akivel alig szólt, akinek lelke titok előtte, s aki egy istenhátamögötti országban, egy istenhátamögötti faluban akar gazdálkodni valami vízkórságos nagynéni birtokán... Mikor rokonainak megírta, hogy Magyarországra megy férjhez, azok kétségbeesett levelekben intették, hogy ne térjen rossz útra s ne akarja kitalált országnevekkel nyomát tévesztetni... Végül is azonban beletörődtek, hogy van egy ilyen nevű ország Európában, elhitték, hogy a vőlegény művelt, csinos, a nyugati társadalmi formákkal ismerős fiatalember, de azt megírták, hogy nehéz viszonyaik között sem hozományról, sem kelengyéről nem gondoskodhatnak... Artúr pedig még örült is e leveleknek, sőt a lány néhány családi ékszerét mindenáron haza akarta küldetni a rokonoknak s maga vette meg a szükséges kelengyét, kölcsönzött pénzen.
Azután egy-kettőre megtartották az egyszerű esküvőt, a kopár kis evangélikus templomban. A prágai élet akkor már nagyon lármás volt: népgyűlés népgyűlést ért az egyetem termeiben s egyebütt, a diákok nemzeti viseletben futkostak az utcákon, mint holmi maszkabálban, a csőcselék nagy füttyszóval rombolta a zsidók bódéit az ócskáspiacon s éjjelente a gettóban csörögtek a bevert ablakok. Az új pár hamar postakocsira ült - útközben folytonosan egymás kezét fogták, de csókot nem mertek váltani a félszemmel szunyókáló, félszemmel egymásra sandító, fölgyűrtgallérú utitársak előtt, - s reggelre megérkeztek Bécsbe, ahol az Aranybárány szúette s ijesztően recsegő ágyában. a kissé állottszagú vánkosok között, végre karjai közé vette az ifjú férj riadt feleségét.
Ám Bécsben se volt maradásuk: a gyönyörű áprilisi éjszakákat minduntalan fülhasogató s kómikumában is félelmetes macskazene verte föl, az újszülött szabadság panaszos és még mindig éhes nyávogása: hol a bécsi érseket, hol egyik-másik minisztert tisztelték meg e szerelmetlen szerenáddal. Adél többször sírógörcsöt kapott a közelben fölhallatszó üvöltés hallatára, a férj hálóingben szaladgált föl-alá a kis hotelszobában s a fülét fogta. Görgey vérében huszárfőhadnagyságának csökevény gőgjével, a pohos polgárokból s inci-finci legénykékből vedlett nemzetőröket sem tudta keserű mosoly nélkül látni, akik lompos polgári ruhában, összecsavart s mellükön keresztbekötött asztalterítővel, cilinderükre tűzött kokárdával s hasznavehetetlen, ócska puskákkal cirkáltak a városban s ha a vékony tavaszi eső megindult, esernyőt dugtak a puskacsőbe. De a keserű mosolyt hamar megfagyasztotta a szorongás: itt minden alaposan fölfordult és megváltozott: ki tudja, mit hoz a holnap?
Pesten ugyanez ismétlődött más színekben: a kokárda piros-fehér-zöld volt s inkább pörge kalapok mellett virult, a kokárda mellett pedig fantasztikusnál-fantasztikusabb tollak lebegtek, - itt-ott már a köztársaságiak vérvörös tollai. A kávéházak itt is tömve voltak állandóan, a tereken, a bizsergető verőfényben, németül-magyarul kotyogó tömeg s a népgyűléseken elkeseredett kiáltások: «Kenyeret adjatok!» Az utcasarkokon nagyban szögezték ki az új névtáblákat: «Szabadsajtó-utca» «Március 15-ike-tér», «Diadal-utca». A zsidólakta utcákban pedig föl-fölhangzott a népmozgalmak örök kísérőzenéje, az obligát üvegcsörömpölés.
Mikor néhány napi időzés után a «Vadászkürt» előtt fölszálltak a parasztszekérre, amely Toporcra, a néni birtokára indult a fiatal házasokkal, Görgey Artúr borúsan nézegette a mindenfelé kitüzött nemzetiszínű lobogókat. Egy hónap mult el március 15-ike, a pesti vértelen forradalom napja óta s a zászlókat megáztatta a márciusi zápor, nyelük köré csavarta az áprilisi szél s kifakította a tavaszi napsugár. Mintha ellebbent volna belőlük az első napok friss lelkesültsége s bizakodása, s a kétség csavarná-facsarná őket s az aggódás halványítaná el színüket. S mintha bennük egy börtönéből alig szabadult s máris ezer lappangó veszedelemtől fenyegetett nemzet kérdené azt, ami a fiatal férj szívét szorította: Mi lesz holnap?
- Szép, szép - gondolta Artúr, mikor a kora reggeli órán fehér porköpenyében odahúzódott fázósan gubbaszkodó feleségéhez s a szekér nagy csattogva-zörögve megindult a görbe utcák görbe kövezetén. - De a szabadságnak ára vér szokott lenni. Ezt az árat meg kell fizetnünk: ha ma nem, hát holnap...
És egyszerre másfelé száll gondolata, karja elengedi felesége vállát, kissé odébb is húzódik a lópokróccal leterített deszkaülésen. Lebukott fejjel magába merül, mintha egyedül volna, lélekben egyedül is van, elszakadva mindentől, mindenkitől.
- Nem kellek neki... - morfondíroz, szemét csizmája orrára sütve, - nem: hát nem... Kicsi vagyok hozzá... Senki, koldus, kóbor kutya... Nohát majd megnövök, majd megnövök... Rettenetesre növök... Sajnálom, nem érzek semmit ön iránt... Oh, én... Mért vagyok ilyen senki és semmi?... De itt vér fog folyni... Föl, föl... föl a fejet. Görgey Artúr!