Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 17. szám · / ·
A nádor nagy beteg.
Tavasz nyíltától hiába töltötte az idejét a pöstyéni feredőn, haza kellett vinni, mert a köszvénye nem fogyott. De más baja is volt, senki sem tudta megorvosolni. Már olyan sárga volt, mint a citromalma, még a szeme is sárga volt s az arca, mint a viasz. Csak egyetlen vágya volt, hogy a fia jöjjön haza Wittenbergából, hogy átadja neki vagyonát és beletanítsa a dolgokba.
A bitsei négysarkú vár szomorúság tanyája volt.
Az édes, szép kis palota most úgy bújt meg a szürke, öreg falak belsejében, mint egy kripta. Nem volt szabad senkinek kongó lépésekkel végig menni a folyosón s az udvar kövén. Pokrócot terítettek mindenfelé, hogy a lépésnek se legyen nesze.
Még Czobor Erzsike is csendesre fogta a hangját és könnyekkel a szemében suttogva adta ki a parancsokat.
A nádor az emeleten a hátsó jobb sarkon levő szobában üldögélt egész nap kedves könyvei közt, de egyhez sem nyúlt naphosszat.
Csak a fiát várta.
Haja, szakálla megőszült nagyon, s már nem fésülte kétfelé az állán a szakállt s nem engedte megnyiratni, hadd nőjjön. Szélesen borult az a mellére s nem volt többé az a hetyke formájú szép ember, mint annakelőtte.
Itt állott egy élet végén s úgy érezte, semmit sem tett, semmit sem végzett.
- Mit enne egyetlen lelkem, - nyitott be hozzá a felesége. - Csináltassak-e egy kis gyenge csibe lemóniás levest?
- Nem kell semmi - intett a nádor -, csak te kellesz, kedvesem... Csak ülj le ide mellém s mondd meg nekem, minek éltem és minek szenvedtem el ezt az világi életet...
Az asszony az ura fejére tette a kezét. Megsimogatta.
- Ne eméssze magát, kedves uram, én jóságom, egyék, igyék, aluggyék, nagyságod már megtette, amit kelle, a többi már legyen a másoké... Nyolc lányokat férhe adtunk, hát mit akarsz még?
- Nyolc lányt.
- Nyolcat bizony s milyen jól. A rokonság is szép és milyen kedves. Kinek vannak ilyen családok, Ijésházi, Erdődi, Zrinyi, Battyányi, Révay, Weselini, Osztrosics, Forgács, Balassa, hát mit akar még az istentül ember, uram, uram, édes egy jóm. Megvan Árva, Lietava, Tokaj, Ricsó, Bicse... Tele van a pince, padlás, kamora. Aranyak ládával, ruhabéli semmibe semmi szüki nem vagyon. És kegyelmed, édes uram, mégse akar se enni, se megpihenni, hagyja mán aztot az égedelmet, jön fiúnk is, Imricske, milyen jó lesz. Betegsíg elmegy, ílünk, mind hal a vízbe.
Thurzó keserű szájjal nézett maga elé.
- Nincs ország - mondta -, nincs ország.
- Dehogy nincs ország, dehogy is nincs ország, urakok azt jól megcsinálnak, csak kegyelme semmit ne búsulj.
Leült az ura széke karfájára s egyre csak simogatta a beteg ember fejét s nézte, nézte, hogy a szeme könnybelábadt, hogy Thurzónak az a híres szép haja, amelyiknél szebb egy asszony fején se volt soha, hogy megritkult. megvékonyodott. Nem is volt ideje a sok dolgától, hogy ezt eddig észrevegye, a szemét is behúnyta, ha látta, hogy ne lássa, de most, ahogy simogatta és cirógatta szerelmes urát, most meglátta.
- Milyen szép - mondta - milyen jó, uracskám, kedveskím, hogy mink is ilyen szípen megíredtünk, mint gyömölcs a fáján: Látod, én is öregasszon lettem. Ma is tükörbe níztem magamat, - s elmosolyodott. - Tudod mit láttam tükörkébe?... Vínasszony a te kis felesíged, most nem írnál nekem szerelmetes levélkíket... Aj, hagyjuk, ha most látnád engemet előszür, ejnye de csúnya vínasszonyka, nem írok én ennek szerelmeset, írjon nekik Belzebúbocska...
Nevettek, csendesen, öregesen...
- Milyen voltál, istenem, - mondta a nádor. - Olyan voltál, én édes kis rózsaszálom, mint egy rózsa a szárán, egy friss rózsa a maga tüskés szárán...
- Tüsök, no látod, hád az még van, - aztatat még megvan, - javította ki magát. - Tüsök az igen, rózsa az nem.
- Dehogy nem... olyan vagy, mint akkor voltál.
- La la.
- Én édes eggyem, soha másnak nem láttalak, csak olyannak, mint mikor legelőszür megláttalak. Olyannak maradtál.
- Ez az egy szerencse, hogy neked olyan jó szívecskéd van, pedig de sokat kajdásztam, nem is tudom, kedveském, minek nem utáltál meg.
Thurzó a felesége erős kezét szorította s a szívére vonta.
- Édes galambocskárn, a te szíved az olyan volt, mintha az angyalok szállottak volna le erre a földre, mert soha egyszer is ilyen hosszú idő alatt engem meg nem bántottál, meg nem sértettél, s hogy lehet az.
- Ejnye mán na, mindjárt megharagszok, hogy bánthattalak, sírthettelek vóna, ha jó voltál. Biztos voltál mindig nekem; bizodalmos, mint a jóisten. Én mindig csak úgy biztoson éreztem magamat, mintha tenyeren hordott volna engem két angyal, Gábriel angyal, meg Rafáél angyal, mert erős voltál, kardos voltál, harcos voltál, mégis ilyen jóságos itthon voltál, tréfa voltál, kedves voltál s vagy is.
- Mord is voltam, keserű is voltam, beteg is voltam, hosszú az élet, sok minden előadja magát, de te azt soha észre se vetted. Ha beteg voltam, ápoltál, ha fáradt voltam, megüdítettél, ha bolondot akartam tenni, visszatartottál. Soha nekem ebbe az életbe rajtad kívül semmim se volt és senkim se volt.
- No hát még itt vagyok és mégis csak búcsálódol.
- Nincs ország. Örzsém, Örzsém, kedvesem, nincs ország, nincs Magyarország.
- Van, van... Aj, dehogy is nincs, mikor van.
- Nincsen, Örzse, nincs. Csak harag van és harc van és gyűlölet van. Hiszen ha az emberek mind úgy szeretnék egymást, mint mi ketten, akkor volna, de az emberek nem akarják egymást szeretni. Három ország öli egymást. Ott a pogány ország, mit tudunk remélni a török ellen. Pedig látod, én jól ismerem ezt a török birodalmat, elég módom volt, hogy belenézzek. Gyenge az és erőtelen, ha mi magyarok összefognánk, mi magunk tudnánk vele végezni. Egész Törökországnak nincs húszezer jó katonája. Az pedig semmi egy ilyen roppant birodalomnak. A többi az mind csőcselék, bunkós parasztokat hajszol fel a török; ha százezer embert kiküld ellenünk, nincs abban ötezer katona, a többi mindenféle tatárcsorda, meg ami az útjukba van s éhesen hajtják, mint a rothadt árvizet, mégse bírunk velük. Sohase tudtam őfelségével elhitetni, hogy csak egyszer kellene összefogni, s úgy ki lehetne kergetni túl a tengeren, hogy a magja se maradjon... De az sem ért bennönket, nem ért a nyelvünkön s őfelsége is oly beteg, mint én vagyok, tőle nem lehet segítséget várni...
- Majd jön új király, kedveském, fiatal király, erős király.
- Tudom, de annak sincsen mireánk gondja, se gondolatja. A mi sorsunk nagyon nehéz, Örzsébetem. Nagyon, nagyon nehéz. Jön az új és erős fiatal király, de nem azért jön, hogy megszabadítson minket a pogánytól, hanem azért, hogy elveszítse a mi hitünket. Pedig a magyarok nagyobb része felvette az új hitet s azt az új király mind ki akarja irtani, pedig az ember szíve, ha megismerte az igaz istent, jobban ragaszkodik ahhoz, mint az életéhez, igaz?
- Igaz, kedveském, igaz.
- Ott az erdélyi fejedelem, az a mi hitünkön volna, de attól még jobban félek, Örzsébetem, mint az új királytól, mert az nagyon is egybe van a pogánysággal. S nagyon is erős, magabízó és feleségével nincsen jó érzésben... Hallottuk a biztos hírt felőle, pedig oly embernek nem tudok hinni, semmi jóságának, aki a feleségével s olyan jó asszonnyal, mint Károlyi Zsuzsa, oly igen rossz viszonyokban él. Mert az jó asszony, szorgalmas asszony, csendes asszony, de ennek a kevély fejedelemnek csak a nagyra néz a szeme; nem szeretem... Nem bízhatok benne, mert beszéllettem ama pappal, aki őket eskette, az öreg ember volt s megmondotta nekem már akkor, ennek a házasságnak jó vége nem lesz. Túlságos volt a szerelem, csak égedelem volt. Úgy rohant rá az árva leányra, mint a filiszteusok, fegyverrel s fustéllyal s bátyja is tudja, Károlyi László, megmondta neki: Zsuzsa vigyázz, emez ember mellett csendes életed nem lesz... Hát lett?... Hiszen alig is vannak együtt. Kisebb gondja is nagyobb, minthogy egy asszonynak adja az életét. Semmiből lett emberhez ne add a lányod, mert annak a vagyon és a kincs és a hatalom több, mint a házi boldogság... Mindenki csak avval párosodjon, aki az ő fajja. Holló hollót szeressen, ne galambot, mert ha megéhül, semmi neki bekapni maga galambját, mert azt mondja, ezt én találtam magamnak s ha kell, van galamb és tollas állat örömömre mindig...
- Jó hitbeli ember, kedveském, mindennap bibliát olvas.
- Bibliát olvas... De mit olvas ki a bibliából... A bibliában sok minden van, s akinek nincsen szíve, az csak a maga hasznára olvassa a bibliát. A bibliában harcok vannak és rablások és kegyetlenségek. De aki nem akarja, nem olvassa ki azt, hogy a harcnak megaláztatás a vége, a rablásnak büntetés, a fertelmességnek hetedíziglen való megbüntettetése... Ki a feleségét veri és kínozza, az nekem nem ember.
Az asszony szorosabbra ölelte az ura fejét, úgy odaszorította nagy melleihez, de oly gyöngéden, hogy az, mint egy hattyúpehely párnára, úgy érezte lefektetve magát szerelmese szerelmes szívére.
- Lengyelország egy nagy tűz, Moldva, Oláhország egy nagy szerencsétlenség. Köröskörül csak betegség és veszedelem. Az erdélyi fejedelmek szeretnek a zavarosban halászni, mind István király útjára akar menni. Szájukban maradt az íze, hogy királyok lehetnek, pedig akkor elvesztik a kis Erdélyt és rámegy a kis csalétek a horogra akasztva, ha a nagy halat akarják megfogni vele. S ami egynek sikerül, nem szokott az másnak sikerülni s István király is, mikor Lengyelbe ment, maga helyett csak vajdát hagyott s nem is tudott többet erről a szegény kis országról. Nem lehet hát nekünk az erdélyi fejedelmekben bízni. Mit tehet minekünk egy Bethlen Gábor, ha mind egész világot meggyőzi is. Semmit, bizony mondom, semmit.
- Mindig csak nagyokon jár ez a kis eszecskéd, kedveském - mondta az asszony szomorúan -, ez a te betegséged s ha ettől szabadulhatnál, még a lábacskád is meggyógyulna.
- Igazad van, kedves, de nem szakaszthatja ki az ember a lelkéből a nagy gondokat. Orvos megorvosolhatja a beteg lábat, de a főgondot csak az élet orvosolhatja meg s az élet nem akar a magyarok orvosa lenni... Mert idefigyelj: még ha arra kerülne is valaha, hogy egy erdélyi olyan nagyszerűséggel vigye a sorát hogy fejönk legyen: ki akarna neki lábakapcája lenni. Ő maga csak rablásnak és hatalomnak nézné az egész győzedelmét s le akarná teperni és igázni a mi fejünket, pedig itt régi, hatalmas nemzetek vannak s az emberek vérében benne van, hogy nem akar megalázkodni a magánál kisebb rend előtt. Hiába jöve ide egy Bocskai; itt volt és Bécsig járt a hada, ki volt az, mi köztünk, aki szívvel s lélekkel a pártjára állt. Senki. S nem is lesz soha a jövendőben se. Nem tűrünk magunk közül való királyt s urat. Nem mondom, egy Mátyás király urunk volt s királyunk és dicsőséges volt és okos és győzedelmes. De ellene is mindennap pártot ütöttek az uraimék és soha el nem fogadták királyokul. Pedig annak már volt egy apja, a kormányozó Hunyad. De kije van ennek a csekély Betlehemnek. Farkas, apja, annyi volt, mint a mi liethavai várnagyunk. Hogy lenne az, ha Sarudy uramnak fia, fiamnak Imrének ura s királya akarna lenni? Vannak Erdélyben régi Bethlenek, de még csak hírüket se halljuk s ők még csak rokoni kezet se nyujtanának ennek, ha szinte úgy híjják is. Nem mondom, ha gyereki volnának. De nincsenek. Isten elvette tőlük és Zsuzsannának többet fia nem lesz, se semmi gyereke s nem tudom, nem-é eme Gábor az oka, hogy felesége meddővé lett, beteggé és szerencsétlenné. Sokféle betegségek vagynak, amiről mi csak hírből tudunk, de afféle katonaember hurcolja, mint a ragadó pestist... Én soha is rajtad kívül asszonyt nem esmértem...
Az asszony még melegebben s hálásan ölelte urát. Már úgy ölelte, mint drága jó gyermekét.
- Ez embernek az asszony oly semmi, mint a kis virág, akit leszakaszt. Ha isten elvenné tőle ez angyali Zsuzsannát. másnap már új asszony után nézne, de nem ám szíve szerint többet, hanem ahogy az országszerző hatalom diktálja... Ilyen emberre bízni magunkat országul, akinek sem hite, sem becsülete a maga fészkében...
- Istenfélő és jó vallásbéli, - ismételte az asszony.
- Istene egy van: a politikum.
Soká tünődött; aztán folytatta.
- És senki sincs köztünk, akire gondolni lehetne. Itt van e szép, fiatal Eszterhás. Hogy nagy feleséget kapott, nagy ember lött. Feleségével mindent nyert. Vagyont, amilyen utánunk nincs még egy a hazában. Derék, csöndes ember, okos is. Jó szolgája lesz urának, mert tud akaratán erőt venni és nem forralja a véreket s csak azt kívánja, hogy ami ily könnyen ölébe pottyant, azt el ne vesztegesse. Ilyen emberekből lesznek a nagy familiák teremtői. De ez nem fog soha szembe szállani az erdélyivel. Ha a sor úgy kerül, s az uralkodásra jut, lesz annak is szolgája, de elébb mindig meg fogja ítélni, nem jobb-e a holnapot megvárni s az ausztriai ház mellett kitartással a jövendőt szolgálni... A többinek álma sincs országos dolgok felől. Nem is tudom, kit lehetne nádorrá tenni, hogy abból haszna legyen a hazának...
- De hiszen van nádorkánk, kedvesem, - itt vagy és mindeneket oly okosan megcselekszed.
- Pázmány, - mondta Thurzó. - Ez volna még itt, az egy Pázmány. De ez csak olyan pogány, mint ama Bethlen. Ez is onnan származott Erdélyből, Biharból s gyerekkorában kálvini levén, ma a legnagyobb farkas ellenünk, minden farkasok közt. Ha ez világi marad, akkor most a Bethlennek nagy dolga volna s nem is volna talán ma fejedelem, mert a Pázmány ülne a székiben. Nem pap ez, testvérkém, hanem kardos vitéz. Nem a békesség szolgája, hanem a harcé. Nem csendesít, hanem gyujtogat. Isten ne adja, hogy pap léttire kinyujtsa a kezét a nádorság felé, mert akkor két farkas fog osztozni az ország felett s nem tudom, nem-é ez lesz a bírósabb. Nincs országunk, Erzsébetem, csak azt mondom neked, semmi országunk nincsen.
- Mondta kedveském a liethavai várnagyot. Csúnya ember. Nem szeretemember; fertelmes.
Thurzó elgondolkodott. Ez az ember neki is régen nem tetszik, de nincs ereje többé változtatni embereket. Harcolni... Nem...
- Kis dolgok ezek, kedvesem. Hagyjuk most a kis rablókat, mikor a nagyok miatt fáj a fejünk... Lophat tíz tehenet, száz disznót, el nem lophatja az uradalmat...
Míg ők itt tanácskoztak s tűnődtek az ország sorsán, néhány lovas állott meg a vár kapuja előtt.
A főkapitány emberi. A nádornét kihivatták s ő nagyon meg volt illetődve, mit csináljon, hogyan szóljon urának. De muszáj volt s kezét tördelve, mégis csak bement hozzá, mert látta, hogy itt nagyon is nagy s halaszthatatlan dologról van szó.
- Kedveském, - nyitott be tehát.
A nádor egy könyvet tartott a kezében, amit fia, Imre küldött avval a követével, akivel megizente, hogy indul haza Wittenbergából. A könyv gyönyörű, barna bőrkötésű volt s arany domború nyomással préselve. Ujjaival simogatta a fedél közepén levő finoman metszett, domború képet, amelyen két apostol ült egymással szemben, felettük a szentlélek jelképe. Ujjainak bögye súrolgatta a betüket, amelyek kinyomódtak a borjubőrben s gyönyörködve mondta feleségének:
- Csakhogy Imrénket visszakapjuk, lelkecském.
Az asszony nagyot sóhajtott s el is felejtette, mért jött be, ha a fiát említették, pláne az ura maga, akkor már boldog volt és sírt. Könny jött a szemibe. Akkor ő már nem bánt semmit, csak egyetlen fiáról szólhasson és hallhasson.
- Angyali gyermek - mondta tűnődve a nádor -, a gusztusa is olyan, mint az angyaloké. Nézd ezt a könyvet, ha az ember nem is olvassa, csak az maga, hogy ilyen dolgokat szeret, valóban neki Mátyás idejében kellett volna élnie, mikor a tudománynak becsülete volt ebben az országban. Eszterházy is kedveli a könyvet, s vesz és szerez sokat, de neki az csak olyan, mint valami ékszer, amellyel dicsekedni lehet, de a mi fiúnk akár tudós is lehetne... Inkább lenne talán tudós mint harcos és keményen viaskodó ember... Féltem a gyermeket, hogy ha nekem nem lesz elég időm rá, hogy megismertessem ennek a világnak sok gonoszságával s hiábavalóságival, fog-e tudni ő maga ítélni s megvédelmezni magát minden rosszaságtól és kegyetlenségtől. Sokat fog csalódni. Hisz az emberi jóságban s ezért azok, akik színnel és hízelgéssel közelednek hozzá, el fogják venni az eszét. Gazdag fiúnak pedig az a sorsa, hogy mindenki csak hasznáért megy hozzá s ott is megcsalja, ahol nem vélné... Nem tudom, hogy fog az ország dolgaiban részt venni magának. Vagyona s birtokai és hatalma miatt hamar rá fogják csábítani, hogy beleavatkozzék a fődolgokba, pedig szegény fiam ezt az egyet, félek, nem bírja el.
- Olyan szép a szentecském, képre írni kell.
- Szép és jó szív. Ez a kettő az, ami nem kell a világ nagy harcához. A szépség az feléje vonzza, mint a lépes mézre, a csábító sziréneket s a jó szív zsákmánya a gonoszoknak. Olyan, mint egy szál liliom a dudvák és a bogáncsok közt...
- De úgye Wittenbergában mily szépen megállotta helyét lelkecském, kis fiam.
- Igen, meg vagyok vele elégedve, mert tudott fejedelemfi lenni, annyi ezer deák világában és semmi kedvetlen hírt nem vettem felőle. De ha hazajön s reá marad a világ minden dolga, ki tudja, bír-e vele... Hajlékony s ítélete még nincs. Őrizze isten, hogy az erdélyivel össze ne kerüljön mert nagyon könnyen beleesik a gonosz hálójába.
- Jaj, édes uram - ijedt fel az asszony -, uracskám, megint a törökkel van valami.
- Mi légyen, kedveském?
- Itt van Szaniszló embere, s azt mondja, nagy mozgolódás van, itt a török a nyakunkon.
- Hol van az ember.
- Itt van az udvaron, nem merem kegyelmedet ilyen nagy ijedtséggel bántani.
- De erről hallanom kell, Erzsébet. Jöjjön bé.
- Aztán nagyon szívére veszi kegyelmed is.
- Ország nádorispánja vagyunk - mondta Thurzó és megsimította fáradt ujjaival szakállát -, nekünk nem szabad a bajok és rossz hírek elől elbújni. Híjd be, de azonnal.
Az asszony még kérette magát, parancsoltatott magának, csak akkor szánta el magát arra, hogy behívja a küldöttet, akit Thurzó jól ismert, mikor belépett.
- Nagyságos és méltóságos uram - mondta az ember -, a török megindult Budában s nagy sereggel szállott Léva felé.
- Milyen sereggel.
- Rettentő sokan vannak. Háromezer lovas és vagy tízezer mindenféle tatár.
A nádornak elállott a szíve verése.
Soká hallgatott. Az ember látta a beteg nádort s nem mert szólani:
- Még mit hozol?
- Főkapitány uram őnagysága azt izeni, hogy Szolnokról is azt a hírt vette, hogy azt is megszállotta a héten a török.
- Szolnokot és Lévát?
- Ím, itt levele őnagyságának.
A szoba már homályos volt. Thurzó feleségére nézett. Jó lenne, ha valaki felolvasná a levelet, de asszonya még most is csak éppen annyit tud olvasni, hogy a nyomtatott könyvben a nagy betűket megismeri, hanem írást nem ért.
Felállott hát nehezen s az ablakhoz ment s a levelet ott betűzte. A főkapitány azt írta, hogy semmi hada nincs, ha a török most rögtön valamit akar. Még nem kapott értesítést, hogy mire szánták a mozdulást, de már elküldötte embereit hozzájuk, hogy megkérdezze. Nem tudja, mit tevő legyen. Már követet küldött Bécsbe is postán, gyors lovakon, hogy jelentsék a kardinálisnak. Parancsait szétküldte, hogy a megyék azon pillanatban felüljenek, de isten ne adja, ha a török tovább akar jönni, akkor vége az országnak, mert semmit se lehet tenni.
- Ez az erdélyi keze, - mormogta Thurzó. - Játékok vagyunk az ő kezében. Ez még soha világteremtése óta nem volt, hogy egy kis erdélyi vajda, akit Bécsben még most sem ismertek el s követit nem ereszti a császár maga színe elébe s a fejedelem címet meg nem adta neki, úgy rendelkezik a török seregekkel, mintha az övé volna. Már mégis igaz, hogy az az ember törökké lett s titkosan basa hivatala van, máskép érthetetlen, hogy ennyire tudjon velük dolgozni.
A levél végén azt írja Thurzó Szaniszló.
- Most értem e minutumban érkezett emberektől, hogy az erdélyi fejedelem Lippát maga hadaival megszállotta és ostrom alá vette, hogy azt a szultánnak maga kezéből szabadon megadná. Idejutott a magyar. Még apáink s nagyapáink ott haltak meg a várak sáncain, mikor vérük utolsó cseppjével védelmezték a magyar várakat és a magyar dicsőséget s ma már az erdélyi fejedelem maga von kardot saját alattvalóira, hogy kivesse maga végső helyeiből s a pogányt szolgálja. Mit mond ehhez Nagyságod, nem kell-e ezt az embert isten kénköves esőjének eltemetnie?
- Rettenetes, rettenetes, - mondta a nádor s tanácstalanul és megvakulva nézte, nézte a betűket.
- Nem látja nagyságod amaz piszkos papírt - mondta a felesége -, hej hozzatok hamar gyertyákat, hogy a nádor urunk őnagysága lássa az ország dolgát.
- Óh, ha én az ország dolgát látnám, - mondta Thurzó és visszavándorolt helyére. Belesüppedt a nagy karosszékbe. - Mikor még bírtam magamat s kard volt oldalamon, akkor kiszállottam elsőnek, de most ide vagyok kötve s nem lesz többet belőlem ember, Orzsuskám, nem lesz belőlem többet ember s elvész az ország szemem láttára. Jaj, hogy ezt meg kellett érnem, hogy magyar ember vessze el hazánkat...
Nagy kövér könnycseppek kezdettek omlani szemeiből s homlokát tenyerébe ejtve, keserűen s búsultan hallgatott.
(Folyt. köv.)