Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 17. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM

MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM
REGÉNY (17)
VI.

Lippa várában nagy volt a rémület, csak a várkapitány, Keresztessi Pál nevetett és dudorászott.

Nagy hasát ott süttette a bástyán s borosan és mosolygó szemmel nézte a síkon a sok katonát. Úgy nézte, mintha az ő örömére jöttek volna s neki csupa ajándékot hoztanak.

Tetemes nagy kezeit a nadrágja korcába akasztotta s míg apró kék szemeivel a hadakat bámulta, vastag ajkai füttyszóra dudorodtak s hangtalanul az ágyúdörgés közben csucsorgatott s fiffengetett.

- Gyere csak ide, fiam, - mondta süvölvény fiának, akit magával vitt, mint gólya a fiát, mikor tanítja, - nem tudnak ezek semmit. Borbély György uram, Zsigmond fejedelemnek a főgenerálissa olyan köszvényes ember volt, hogy lépést nem tehetett, csak szekeren ült, onnan mesterkélte a hadat. Idejött a hadunk kedden reggel, szeredán délben már bent voltunk. Ezek meg már harmadnapja csak fogyasztják az ország porát... Kémélik az embert... Hahóóó, hahóó... az én éfikoromban a port kémélték, nem az embert... Hahóóó, hahóóó... Mer ember van, de álgyupor nem terem a mákfejbe, hahóóó, hahóóó.

Megkondult a déli harangszó.

Erre még egy pillanatig nézett rájuk mosolygó szemmel, akkor megfordult.

- No gyerönk, azóta anyátok megfőzte az ebédöt, hahóóó, hahóó.

Leballagott a várbástyáról, amely befelé menedékes volt, csak kívülre volt meredek. Mert földbástya volt az egész. Ha az ember a sarkát megvetette, akárhol lemehetett rajta.

Lent a pap várta a presbiterekkel.

Kalap leemelve, süvegtelenül várták s alázatosan szólalt meg a kálomista prédikátor. Kis, sovány ember, de olyan hangja volt, mint az ágyúknak.

- Domine mágnifice, - dördült meg a hangja, - azonvaló busulásunkban, hogy ily sorsra juttatánk, esedezőn kérjük Domine Magnifice, engedtessék meg, hogy a hívek a felséges Úristen színe előtt megjelenhessenek és buzgóságosan könyöröghessünk a nagy Úristenhez irgalomért és szabadulásért...

Megfogta a pap szakállát, amely ritkán csorgott le az ábrázatjáról s mosolyogva azt mondta neki:

- Hallom, pap uram, szól az ebédharang. Gyerünk ebédet enni, mert elhül az leves.

Ügyet se vetett rájuk s azok nem merték a nagyurat háborítani. Lehajtott fejjel utána kullogtak s el nem tudták gondolni, hogy mi dudorászni való van ebben a szörnyűséges állapotban.

- Az volt ám a vitéz katona s derék úr, - mondta, - a Barbély György uram őkeme. Száraz kis ember vala s olya köszvényes, hogy az ujjai felfakadoztak, így a bötykökön s csorgott belőlük a köszvény sója... De az, ha a köszvényes ujjával rábökött egy várra, annak a falai leomlottanak. Akkor aztán lovakra ragadozánk és úgy szaladánk, hogy a török csak úgy ment s ment. Ő keme csak iránzásképen egyet s egyet bökött s meg volt nyerve a csata.

A kezében kis fekete veresgyűrű vesszőcske volt, egyet suhintott vele s otthagyta a könyörgőket s ment haza a várkapitányságra.

Csudálkozva néztek utána s nem mertek morgolódni sem.

Nagy úr volt ez a Keresztessi Pál a várban. Huszonkét esztendeje él itt, mint uruk s valósággal fejedelmük. Itt már mindenki az ő nevelése s minden asszony az ő szeretője. Ez a vidám s nagykedvű ember fenékig ki tudta élni az életét ebben a kis fészekben. Sokra nem vágyott, de a keveset, amit itt bírt, nagyon tudta élvezni.

- No, szép asszony, - mondta, ahogy a nagyházba, a tágas ebédlőbe belépett s meglátta sovány feleségét, aki második asszony volt mellette s akit mindig csúfolkodva szokott szép aszonynak nevezni, - kész-e a leves.

Az asszony haragosan nézett el, ahogy szokta s dünnyögve mondta:

- Lehet, lehet asztalhoz ülni.

- Hahóó, hahóó, - szólt a várkapitány s ledobbant a helyére, az asztalfőn.

Abban a percben, akiknek kötelességük volt; mind jöttek és leültek az asztal körül.

A várúr éhség nélkül dült hátra a székében s legelőször is fogta az előtte álló megtöltött kupát és inni kezdett. Egy kortyot akart, de ivás közben megjött a gusztusa s addig folyatta az italt, amíg bele nem akadt a lélegzete.

Akkor letette s várt.

Az étekfogó behozta az étket. Hagymaleves volt. Barna lére s mindenki számára egy-egy tojás volt beleütve.

A kapitány szedett legelőször. Jól tele szedte a tányérát s akkor azt mondta:

- Hol van Miska gyermecske?

- Kinn az bástyán, keme után ment volt.

- Az ám, az ám - emlékezett, hogy valamelyik fiával volt az elébb. - Mi keresni valója van neki ott?... Rögtön érte s bé...

Belemerítette kanalát a levesbe. A vaskos fakanál csapkodta a levest.

- Mikor Barbély György generálisnál valék, - mondta derülten, - mondja Barbély úr: gyerekök, ez az élet és az egésség levese. Volt Barbély uramnak oly rakott kamarája; hogy emez hitvány Illyébül szakadott Betlehem annak csak a morzsáival is úr lenne... De csak hajmalevesen élt. De ez meg hallom csak aranytál s sütött hús... Azt mondja Barbély úr: ne edd a sok dögöt, mert attúl csak a köszvényed hizik... Jövőre még nagyobb hajmásat csenálunk a Kusalyszegbe... Az ott jó főd, úgye te korhadott Mojzes?

Az asztalnál ott evett az udvari személyzet. A gazda, nevének hallatára felnézett s nagyot böffentett amit így is lehetett érteni, meg úgy is.

- Ehen.

Az asszony ijedten pislantott az urára, hogy nem bolondult-e meg?... Hogy ez még jövőre hajmást akar csinálni...

De az öreg dudorászva mondta tovább.

- Mer a hajma, a kényeske növevény, annyiba, hogy jó földet akar, víz nem járta magasabb földet. Ahol a hajma megnő, ott minden megterem.

Az asszony nem tudta állani. Kiment a konyha felé s a hosszú folyosón, amelyen még nyárban is szél fújt, nekidőlt a falnak és úgy elkezdett zokogni, ahogy a tüdeje bírta. Már biztos, az ura eszét vesztette. Kint az ágyúk egyre-egyre pukkannak, hogy reszket az ajtó, az ablak s ez a jövő esztendei hajmáról beszél.

Mikor behozták a második tál ételt, ami vastagra nyújtott öreg tészta volt s letették az úr elébe, az megszurkálta a vellájával s azt mordulta.

- Ezen e, s ezen mér nincs túrú.

- Ugyan az isten áldja meg kedet, tudja hogy ma nem fonnyasztottunk.

- Hahá, szép asszony. Mért nem fonnyasztottunk?

- Mér... nem volt időnk.

A tehenek lent voltak a huszárvárban s hogy a külső kerítést, a latorkertet felégette az ostromló sereg, nem lehetett többet lemenni hozzájuk. Még az is csoda, hogy eddig el nem hajtották a hadak.

Az asszony kedveskedve, mint beteg gyereknek, mondta az urának.

- No iszen ked így is szereti. Meg van vajolva. Vajom még van két avagy három napra.

A várúr ránézett:

- Szép asszony, - mondta, - hahóóó, hahóóó, már a lábodba száradt az eszed; ha tovább így fogyol, elküldelek madárijesztőnek. Még arra jó leszel.

A tizennégyéves kislánya rászólt az apjára.

- Egyék má kee apám; mindig csak a szája jár.

Az apa megnézte a kislányát, akinek minden szabad volt.

- Hahóó, hahóó, - mondta és soká mosolyogva nézett, - mikor egyszer Barbély úrnál szolgálék, behozzák az öreg tésztát. Kiveszem belőle a magamét s hát a vellámat emelem, egy hosszú hajszál van rajta... Fiatal voltam, nem mertem mutatni, hogy iszonyodok a hajszáltúl... De meg attól is féltem, észre ne vegyék. A szakácsné asszony bele tanált fűsűlködni a tésztába... Na micsináljak, mán az egyik vége benne volt a számba, mikor észrevettem, a fogam közt a bestye haja. Ottan ottan mingyán elokádtam magam.

- Ne beszéljen ilyeneket, - mondta a kislánya.

- Kezdtem nyelni a hajat.

- Hallgasson mán.

- Nem akar vége lenni. Csiklandozta a torkomat... Még egy villával tömtem a szájamba... az öreg tésztát... Akkor vesztemre az asszony rámszól: No, Pali fiam, esznek-e a kopók?... A szám tele volt s azt vakkantom tele pofával: eszünk, eszünk, nyelünk...

Hátul az asztal végén fiatalabb legények elkezdtek nevetni. A kislány azonban undorkodva fintort vágott.

- Mindig ilyeneket...

- Mi az - szólt az apja -, hát csak nem ijedsz meg egy hajszálkától?

- Jaj, apám, elég volt mán.

- Mér? Nem szeretnél hajszált nyelni?

- Jaj.

- Anyád haját csak lenyelnéd?

- Ejnye mán no.

- Tán az anyádét én se utáltam vóna annyéra, de ott egy öreg olá asszony vót a főzőasszony, ammeg a vajat mind csak arra használta, hogy a haját kenyte vele.

- Jaj, de rettenetes.

- Csak úgy csorgott róla a zsír.

- Ne bántsa már azt a szegény gyereket, - támadt rá a felesége.

- Mér? Te is utáltad vóna?

- Ejnye, apja!...

- Mondom, hogy jó olajos hajszála vót. Csúszott.

- Hagyja mán kegyelme.

- Dehogy hagyom, még nincs vége. Nem is vót vége, az egyik vége mán jött kifelé az alfelemen, a másik még mindig a tálba sült. A zsírba... Nincs abba semmi, fiatal embernek mindent meg kell kóstolni, még a vén oláasszonyok haját is...

A kislány nem bírta tovább, ökrendezni kezdett.

- Hát még ha a pervátaszéket kellett volna hurcolnotok, az öreg Barbély nem tudott kimenni hasa kiüresítésére, hanem volt neki pervátája a házba s nekünk kellett egy Macskásival cipelni. Én attól se iszonyodtam, de az a bizonyos Macskási úgy okádott, mint az eb...

- Meg van ked bolondulva, ilyeneket kell ebéd alatt beszélni?

A várúr ránézett a feleségére.

- Hahóó... Te meg mán egész megkopaszodol.

- Ugyan haggyon má.

- Mán a tetvek el se tudnak bújni a fejedbe. Hahó, hahóó...

- Jaj, istenem.

- Hogy fogsz szeretőt keresni?

Az asszony kitört.

- Itt van az ellenség a vár alatt, ked meg úgy jártatja a száját, mint egy taknyos.

- Ellenség?!... - kiáltott fel Keresztessi Pál s felemelte a kupát s nagyot ivott. Mikor letette, véreres szemekkel nézett még mindig mosolyosan a feleségére. - Asszonnak nincs ellenség... Odale az mind szeretőnek való!!! Nem néztél még le, milyen szép magyar fiak...

- Hát én kimegyek... Bora, ereggy ki, apád megbolondult.

- Még hogy ellenség, mikor mind férfiú... Mikor Atilla király, magyarok első királya a langobárdok fővárát ostromoltatta, egy Kálmán nevű fővitézével... Hát annak a tulajdon várnak a kapitánya egy szép özvegy asszony volt. A meg letekintvén a várból, meglátja a Kálmánt s persze mingyárt beleszeretett. Le is izent neki, hogy ha feleségül veszi, neki feladja a várat...

A kislány, aki ki akart szaladni, a mesére megállott s hallgatta az apját.

- No, feladják a várat, bejön a Kálmán. Meg is tartották mingyárt a lakodalmat s lefeködtek. Éjfélkor azt mondja a Kálmán, nekem mán elég volt a házasságból, kedves feleségem, de neked, amint látom, nem volt elég, hát egy új férjet kapsz.

- Eredj ki, eredj, - mondta az anya a lányának s az durcásan el is ment, felbiggyesztett ajakkal, az apjára nézve lenézően. Amint az ajtót kinyitotta, abban a pillanatban egy rettenetes dörgés hallatszott be, úgyhogy mindenkiben meghült a vér. Bezárt ajtó mellett mégsem hallatszott annyira.

Keresztessi rendíthetetlen nyugalommal ült tovább s az asztal körül a társaság elhessentette a füle mellett az ágyúszót s leste a beszédet.

De hogy a lánya kiment, Keresztessinek elment a kedve a bőséges meséléstől. Újra ivott egy jót és ahogy róla mondták, másfél pintnél kevesebbet nem tudott inni.

- Így bizám... Éfélbe második férjet adott a Kálmán a menyecskének, hajnalba harmadikat. Akkor úgymond: No kedves feleségem, amint látom, te se tudsz jóllakni. Sorra vitézek... Hahóó, hahóó, közprédára bocsátta a királynét... Másnap délbe aztán azt kérdi tőle: Megelégettél a hunnusokkal? Feleli a királyné: Rajta csak rajta. Ejnó, vélekede a Kálmán, most jön a tied, az igazi... hahóó, hahóó... leásatott egy nagy szál fenyőszálat az udvar közepére s felnyársaltatta az asszonyt. Beleültette a karóba hogy a feje tetején jött ki, Most aztán kedvedre mulathatsz kedves lelkem, feleség...

Nagy röhögések voltak az asztalnál, akkor Keresztessi hátravétette magát a székében s elaludt. Nagy feje lekókkadt a mellére s hortyogása hamarosan megbizonyította, hogy vége az ebédnek.

- Fertelmes szájú - zörgölődött a felesége -, ilyeket beszélni a lánygyerekek előtt.

- Mér - ébredt fel Keresztessi egy pillanatnyi alvásából -, hagy okuljanak!... Oszt csak azér, hogy te is, te gyönyörűséges, ha szemet tanálnál vetni erre a fertelmes Betlehem Gáborra, akinél csúnyább nincs a velágon, így ne járj!...

Akkor felállott s kardját felcsatolta a derekára.

- Dehát nem sokat törődnek az asszonyok avval; hogy milyen nagy rothadott szája van annak, aki őket ostromolja, csak egyebe rendbe legyen, igaz-e. Mi, asszony.

Megveregette a felesége nyakát. Szegény sovány asszony a restelkedéstől már szólani sem tudott, pedig megszokhatta volna már az ura mellett az ilyen szabados szókat. Örült, mikor az embere kiment a házból s mingyárt intett a bennmaradottaknak s intette őket, hogy imádkozzanak.

Felállottak s egy öreg udvari ember elkezdte mondani az Úr imáját s valamennyien könnyes szemmel s buzgóan mondták utána az igéket: de szabadíts meg bennünket a gonosztól, mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, most és mindörökké, ámen...

Bethlen a tűzmesterrel körüljárta a várat Maros-parttól a Maros-partig. Megbeszélték, hogy hol kell még ágyúkat felállítani, hogy jól megrombolhassák a falakat.

Hogy a külső kerítés már megszünt, a vályog- és földbástyákat, az igazi palánkot akarta széthányatni s a földdel egyenlővé tenni. Legjobban szerette volna, ha az egész várat, Lippát, ahogy van, el lehetne pusztítani, hogy ne maradjon még nyoma se, hogy ha a török jön, akkor annak semmi haszna s öröme ne legyen benne.

Valami ok miatt a rekettyésben kicsit férébb húzódott s mikor ott felállott, egy halászembert látott meg, aki a sárban hasalt s nagyon lapult, hogy észre ne vegyék.

- Megájj csak, - kiáltott rá - gyeride.

A pákász odajött.

- Ismered-e a várat?

- Esmérem, uram.

- Nem tudsz-é bejárást valahol bele.

- Nincsen itten semmiféle olyas, uram.

- Nagy adományt kapsz, fiam - mondta a fejedelem -, ha megmutatod, hogy lehet legjobban megrontani ezt a várat.

A pákász öreg ember volt, csendesen mondta:

- Könnyű az, uram. Könnyű elrontani, ami van, de sok szegény magyar ember siratja meg. Hej, sok izzadtság fogja eztet táplálni, míg újfent erőssé lesz.

- Hogy gondolod?

- Hát úgy, uram, hogy tik ezt ágyúval szétszórjátok, majd jön a török s az münköt parancsol ide, hogy helyre igazétsuk.

Bethlen nagyot nézett az egyszerű ember bölcsességén. Körülnézett a vidéken. Eszébe villant, hogy itt mindenütt magyarok laknak s igazat adott a pákásznak. Ha ő átadja a várat, akkor a török, mert ő maga nem szeret építeni, mind ezt a szegény magyarságot fogja kirendelni sáncmunkára... S ha most rosszul van megépítve a palánk, majd megépítteti a szegény magyar földnépével oly erősre, hogy ne lehessen ezt ily könnyen eldúlni... Mert ma már nem így csinálják a palánkot... Eszébe jutott, hogy mikor Temesvárát most két esztendeje Deák Mehemed basa megrakatta, csak magyarság volt ott is a rab, - azt mondta egyszer a basa, hogy bár az egész le volna rombolva, akkor jobban meg lehetne csinálni.

Otthagyta a helyet s felült lovára s visszament a tábor felé. Meggondolta, hogy kár bántani a sáncot. Hamari munka volt, amit kezdett. Mert ha a vár úgy marad, ahogy van, akkor a töröknek nem lesz kedve ahelyett újat csinálni. De ha egészen eltakarítja nekik itt ezt a rozzant, régi sárkalitkát, akkor olyan erősséget csinálnak belőle, amit aztán nem lehet ilyen könnyűszerrel újra megvenni.

Meg is hagyta mingyárt, hogy nem kell tovább bántani. Maradjon a vár, csak riasztó lövésekkel kell őket szorítani s arra vigyázni, hogy kívülről semmi élelmet s egyebet be ne lehessen vinni, se éjjel, se nappal.

Visszament a sátorába s rögtön levelet írt Rhédeynek, hogy küldtön küldje a puskaport, mert az övé fogytán. Pedig ha most egy-két napok alatt be nem veheti, akkor nagyobb kárt vall, ha minden pora megmarad is.

Folyt aztán a lövöldözés tovább. S a lovasok szakadatlan cirkuláltak a vár körül. Még a madár se repülhetett be oda. Vagy csak az.

A várban nem volt semmi puskapor. Ő ezt jól tudta, hiszen már Gábris fejedelmet hiába sürgette Keresztessi, nem tudott neki adni. Ő pedig az első perctől kezdve vigyázott, hogy ne kapjanak. Azért vitette amit lehetett Illyébe, hogy ha mégis arra fordul, hogy neki kell a várat védenie, közel legyen, s egy nap alatt bevitethesse, ami kell.

Nem aggódott, hogy a bentszorultak hamarosan feladják a várat, de bosszantotta és sértette a vakmerőség, hogy Keresztessi már negyednapja visszautasít minden üzenetet.

Következő nap reggel már nagyon ingerült volt. Szeretett volna már túl lenni az egészen. Újra kiadta a parancsot, hogy lövetni kell a halászok bástyáját. Az volt a leggyengébb az egészben s ott lehet legjobban megostromolni. Egynapi munkával el is érték, hogy egyszer csak nagy robajjal leomlott a bástya. Belesuvadt a vízbe. Olyan volt a rés, mintha megnyitották volna a hordó dongáját.

- Így nyílik meg az ember élete is - mondta a fejedelem -, addig ostromolják, hogy kidől egy-egy bástya.

Még várni akart egy-két napot s nem rendelt ostromot addig, míg Toldalagi meg nem jön. Neki nem arra volt szüksége, hogy megmutassa a magyar vitézséget, hogy egy-kettőre végez evvel a Lippával, hanem éppen arra, hogy megmutassa azt, hogy a magyart még a magyar sem bírja várából kivetni... Parádé volt ez, porhintés, szemfényvesztés. Meg kellett mutatni, hogy micsoda erőt, pénzt, munkát, vért vesztegetett el, hogy a szultánt szolgálja. Bolondság lett volna aranytálcán egy perc alatt kiszolgáltatnia magát... Legalább tíz napig, vagy két hétig, elhatározta már otthon, ostromolnia kell, s csak akkor veszi be, ha a budai basa már segítségére van... Szinte nem is örült neki, hogy ilyen egykettő leomlott ez a hitvány bástya, szerencse, hogy még nincs itt a temesvári török; ha itt volna, holnap délben benn kellene lenni a várban, mert annak semmi akadálya... .

Mióta itt van, kétszer írt feleségének. Mind a két levele rövid volt és szavakban szerelmes, de alig tudta írni... Azért itt a harcmezőn nem gondolt annyit sem egyik asszonyra, sem a másikra.

Legjobb is embernek, ha nincs asszonyhoz túlsok köze. Az asszony az valami oly csoda az ember lelkében, hogy csak megköti a kezét s gondolatját. Dávid király volt az igaz ember, aki Bethsabéval nem teketóriázott, hanem letépte s eldobta... Eh, ha mégegyszer markába kerül a madár, nem ereszti el...

Lóháton ült, mikor ezt gondolta s nagyot nyujtózkodott. Két kezét felemelte a fejéig s minden csontja megroppant kötésben, ahogy egyet húzott magán... Aztán nevetve nézett körül. Férfiúnak érezte magát s nőre gondolt.