Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 16. szám · / · FIGYELŐ · / · AMERIKAI IRODALOM

Csánk Endre: AMERIKA ÚJ HUMANIZMUSA

1. Ha a világirodalomra valaha is jogosan tekintett úgy az emberiség, mint arra a tükörképre, amelyben sallangoktól megfosztva látja igazi énjét, akár örömet okoz a nézőnek az a szemlélődés, akár nem: a mi napjainkban kétségtelenül jogos ez az álláspont és ez a kívánság. Maga az élet minden téren annyira közeljár a káoszhoz, hogy még a legélesebb átlagszem is eltompul, ha vizsgálódni próbál. Ez a tény egymagában is elegendő annak a vágyakozásnak kiváltásához, hogy a legjobbakban felgyülemlő tapasztalatok és vélemények igazi arcát megismerjük. A gazdasági nyomorúság, amely a huszadik század harmadik évtizedének kezdetét kontinenseken túlmenő érvényességgel jellemzi, szükségképpen fordítja ezeket a kérdő pillantásokat a megoldások felé és a nagy irodalmi mozgalmak ilyen körülmények között nem maradhatnak el. Hisz ezek mindig lépést tartanak az emberiség legbelső problémáival s meghatározásuk és célkitűzésük lényegét mindig abban a lelkivilágban találják meg, igazolásukat mindig abból a gondolatkörből merítik, amelyben az olvasók nagy tömegének felsőbb rétege él és mozog.

Témában, megírásban, szemléletben alapvetően újnak és az eddiginél jobbnak, emberibbnek lehetőségeit keresik ezek az új harcosok, akik lelki értelemben fiatalok.

2. Talán nem véletlen, hogy a legújabb és erőteljes konturjaiban legjelentékenyebb ilyen mozgalom Amerikában született meg.

Az angolnyelvű amerikai irodalom sokáig két teljesen különálló rétegből állott. Az egyik mintegy belső fogyasztásra szánva, tudatosan a kisebb igényű olvasó számára készült. Hatalmának és elterjedésének eszköze a sok «magazin» volt, amelyekben minden héten a vasúti menetrend szigorúan megkövetelt pontosságával jutott el a közepes igényű családok asztalára, szállítva nekik az érdekességet, a megnyugtatást, mindazt, amit később, a háború utáni esztendők filmkonjunktúrájának napfényében, a mozik vásznán Európa is megismert. Ezek a kellemes, minden viszontagságon túl is szerencsés végű történetek - happy end! - nagyjából három-négy sablon jól bevált alapján készültek és a filmet kivéve, egyetlen formájukban sem jutottak túl az északamerikai kontinens le nem becsülhető határain. Nem is igyekeztek a maguk számára nagyobb területet találni, hiszen egyszerűségükben, az idők folyamán gyorsan kialakult és bevált formáikban szigorúan alkalmazkodtak a kereslet és kínálat amerikai szabályaihoz, nem nyujtva egy hajszállal sem többet, mint amennyit az olvasó megkívánt és agyának megfeszítése nélkül, szórakozásképpen élvezni tudott.

A másik kategória sokkal nagyobb fába vágta a fejszéjét. Olyan eszközökkel, amelyeket a tengeren túl sem szégyelnek európainak nevezni, a realista regény emlőin táplálkozva, igyekezett az amerikai életet megmutatni. Ennek az iránynak az utóbbi esztendők Amerikában is, Európában is meghozták a világhírességet és legjobb reprezentánsainak nevét aligha ismerik kevésbé Európában, mint az európai írók zömét. Ez az iskola, amelynek tagjai jórészt nem egymással kapcsolatban, sőt egymástól teljesen függetlenül, csak azonos elvi alapokon fejtették ki tevékenységüket, csúcspontját és virágzásának teljességét már elérte. Ha lesz is még sok olyan jó amerikai könyv, amelyik ezekből az elgondolásokból sarjad ki, aligha akad majd közöttük egy is, amelyik az amerikai lélek mélységeit és síkságait, viharait és napsütését közelebb tudja hozni az egész világ lelkéhez, mint Lewis Sinclair, Theodore Dreiser, Dos Passos, vagy - hogy az Európában kevéssé ismertek közül is említsünk egyet - Willa Cather.

Csakhogy Amerika lelke az utolsó esztendők alatt sokkal messzebb jutott a tudatosság útján, mint azelőtt évtizedek vagy akár a születése óta eltelt századok alatt és ma már kétségtelenül elégedetlen mindkét fajta előbb említett irodalommal.

Már nem elégszik meg azzal, hogy símán gördülő történetet olvasson a milliárdos fiának és a szegény kiszolgálóleánynak minden akadályt legyőző szerelméről, sőt az sem elégíti ki, ha egy könyvben a középamerikai óriási búzaföldek világát tárják elé, mint méreteiben és egyhangúságában egyformán megrázó képet. Saját életének új kifejezési formáit keresi, olyan szavakat akar olvasni, amelyekben nemcsak a megváltozott élet ritmusa lüktet, de amelyek elegendően szuggesztívek is ahhoz, hogy az olvasót is magukkal ragadják, a lelki tespedésből egyszer és mindenkorra kirántsák.

Így született az a mozgalom, amelyik előreláthatólag a következő évtizedekre nemcsak Amerika szellemi életére nyomja majd rá minden téren valamilyen formáiban bélyegét, de talán áttör a földrajzi és nyelvi határokon is és eléri azt a célt, amit mai hőskorában vezetői még csak titokban mernek emlegetni, de amelyre már azzal a ténnyel is, hogy mozgalmukat «humanism»-nek nevezik, eléggé félreérthetetlenül rámutattak.

3. A «humanism» - nem humanizmus. Semmi sem áll tőle távolabb, mint a klasszikus világ lelkivilágának feltámasztása és semmi sem kevésbé kellemes számára, mint ha gyökereit össze akarják kapcsolni a késő középkornak és a fiatal újkornak azzal a megmozdulásával, amely a nagy ókori példák alapján nyitott új-régi útakat. Talán legfontosabban ez a kifejezés közelítené meg a szó amerikai értelmét: új emberiesség.

Néhány hónappal ezelőtt érdekes könyv jelent meg az amerikai könyvpiacon. Ez volt a címe: Humanism and America. Tanulmányokat foglaltak egybe ez alatt a cím alatt olyan szerzők, akik közül egyik sem volt a könyv megjelenésének percében harminc esztendősnél fiatalabb és negyvenötnél idősebb, tehát, mint egyik leghivatottabb kritikusuk írta, egyikük sem volt még olyan idős, hogy ne szólhatna teljes joggal a fiatal generáció nevében és egyikük sem volt már annyira fiatal, hogy ennek a fiatalságnak tapasztalatlanságában rejlő hibáktól már meg ne szabadult volna. És ebben a könyvben néhány olyan mondat olvasható, ami mindennél pontosabban világítja meg azt az eszmekört, amelyből nemcsak a könyv született, de ami körül előreláthatólag még sok vita fog folyni.

«Nemes művészetet csak az érthet meg, aki maga is nemesen él, vagyis más szóval, nemes művészetet csak olyan társadalom termelhet ki, amelynek tagjai maguk is ennek megfelelően élnek.»

És a csoport egyik írója, P. I. Mather, így foglalja össze a régi humanizmus kritikáját:

«A helyes értékelés megkívánja, hogy az emberben kiegyensúlyozott érzék legyen az élet realitásai iránt. Flórenc élete szempontjából az volt a fontos, hogy nagy polgárai, mialatt meghajoltak a görög kultura fényessége és a római világ nagyszerűsége előtt, Flórenc számára teljes és nagyszerű élet megteremtésén fáradoztak. Sokkal fontosabb volt, hogy mindennapi életük ezer, látszólag jelentéktelen tevékenységét nézték emelkedett szempontokból, nemes életfelfogásuk teljességében, mint hogy ugyanakkor, szinte mellékesen, erősen érdeklődtek a festészet, szobrászat és építőművészet iránt. A multban, mint ez a kikapott példa is igazolja, a jó és tisztességes élet volt az az alap, amelyen nagy nemzeti művészet épülhetett fel.»

A mozgalom természetéhez hozzátartozik, hogy vele szemben számos kifogást hoznak fel, hiszen egyik leglényegesebb momentuma a jelen művészetének majdnem teljes egészében való megtagadása. Az irodalomról röviden abban foglalja össze véleményét, hogy felesleges dolgok feleslegesen bő részletezéséből igyekszik magát fentartani, magát az embert pedig, az elmult évtizedekbe gyökerezett embert úgy nézi, mint valami óriási, félszemű ciklopsz: nem lát benne mást, mint saját vérmérsékletének rabszolgáját, olyan gépezetet, amelyet általa sem jól ismert akciók és reakciók dobálnak ide-oda, aki nem képes önmagát sem fegyelmezni, sem kormányozni, nem tudja meghatározni, hogy az eseményekkel szemben milyen álláspontot foglaljon el és ahelyett, hogy igyekeznék tőle telhetőleg úrrá lenni a vak véletlenen, belenyugszik a változhatatlanba és állati megadással fogadja a reá zúduló csapások sorozatát.

Ez a felfogás természetesen nem tetszik azoknak, akik nem osztják azt. Azzal igyekeznek harcolni ellene, hogy kimutatják: a jelen ellen hadakozik az egész irányzat, de csakazért, mert azok, akik élén állanak, ezt a jelent nem ismerik el magukénak s nem remélik tőle, hogy őket megérti. Viszont az a tény, hogy az új csoportnak irodalomban, kritikában, de még inkább a képzőművészetekben egyre nagyobb és erőteljesebb tábora keletkezik, önmagában megcáfolja ezt a vitatételt és indokolttá teszi, hogy a mozgalom alapelveit közelebbről vegyük szemügyre, már csak azért is, mert a modern Amerika lelki életének egyik legjellegzetesebb terméke és talán minden elődjével szemben legteljesebben fejezi ki azt a sok misztikus erőt, amit többé-kevésbé úgyis mindenki érez, aki magát a szót: Amerika, kimondja.

4. Az emberi kapcsolatok hálózata minden téren túlságos erővel érezteti hatását a kötelességek teljesítésével szemben, - állapítják meg az új humanisták. Szét kell tehát választani életben is, művészetben is a lényeget minden hozzá nem tartozó sallangtól és a tudatos hiábavalóság érzését ki kell irtani a lelkekből.

A hiábavalóság érzése túlságosan úrrá lett minden lélekben. Akár a gazdasági és politikai bajok örvényébe zuhant Európát, akár a látszólagos «prosperity», a látszólagos jólét csúcsain járó Amerikát nézzük, akár pedig a «sötét világrészek» életét vizsgáljuk, egyformán egy dolog ötlik azonnal az objektiv kutató szemébe: kiveszett az emberiség lelkéből az a tudat, hogy az, amit tesz, nem hiába tétetik s hogy az élet formálásában neki magának is joga van tevékeny részt venni. Sőt: ennek a hajtóerőnek helyét teljes mértékben és uralkodói jogokkal foglalta el a teljes ellentét: az a tudat, hogy úgyis hiába minden. Nem érdemes tehát semmiért küzdeni, hiábavaló áldozatokat hozni, hiábavaló magunkat azzal áltatni, hogy «lesz még jobban is»: az egyetlen lehetőség, ami a mai ember számára mint életforma megmaradt, csak ennyi: laisser faire. Hadd menjen minden a maga útján, hiszen jobb úgy sem következhetik a változásokból.

Ezt a tespedésnek mocsarába sülyedt emberi lelket akarja felrázni és új életre galvanizálni a mozgalom, a művészet eszközeivel. Illetve: azt hangoztatja, hogy a népek vezéreinek kötelessége elsősorban olyan körülményeket teremteni, amelyek között az ember lelkében kétségtelenül túlnyomó többségben levő jótulajdonságok kivirulhatnak és megmozdulásukkal az egész életet a mai sivár pusztaságból virágzó rózsáskertté változtathatják. Már az is elég, ha az embernek módja és joga van önmagát teljesen szabadon kifejezni, akár írásban, akár képben, akár szoborban, akár gépben, akár kereskedelmi koncepcióban: ez a szabadság természetszerűleg meghozza a fejlődést, a fejlődés pedig az önfegyelem szükséges voltának belátását.

A probléma tehát, ha egészen a mélyére nézünk, bizonyos fokig tagadhatatlanul filozófiai, sőt a politikával is tart távoli unokatestvéri viszonyt. Az amerikai modern humanista teljes erővel száll síkra az ellen a felfogás ellen, hogy maga az ember ne volna más, mint századrangú kis alkatrész abban a nagy gépezetben, amit általában természetnek neveznek. Nem: szerinte az ember tényleg a teremtés koronája, legalább is abban az értelemben, hogy lelkivilágában adva vannak azok az eszközök, amelyekkel úgy az egyén, mint a fajta életének javításáért sikerrel, vagy legalább a siker teljes és jogos reményével küzdhet. Más ehhez nem is kell, mint hogy ennek az erőnek, ennek a lehetőségnek tudatára ébredjen.

Kétségtelenül érdekessége az új emberiesség filozófiai elgondolásának, hogy új életre támasztja azt a régi tételt: az ember lelke két részből áll. A jó és a gonosz harca, amelyet a Szentírás nyomán annyian hangsúlyoztak, nem a világban, hanem minden egyes teremtett ember lelkében belül folyik, - és a jónak győzni kell. Nem azért, mert a magasabb erkölcsi világrend ezt így követeli meg, hanem azért, mert minden egyes embernek s ezen keresztül az emberek összességének, társadalomnak és világnak ez a jól felfogott érdeke.

Walter Lippman így fejezi ki ennek aktuális jelentőségét:

«Általában azt igyekeznek ma is az emberrel elhitetni, hogy az, aki a tudományos képzés folyamatának végén eljutott az előítéletektől való megszabadulásig, ezzel nemcsak a vallási meggyőződés szükségét pótolta, de minden olyan kötelezettségétől is szabadult, ami őt az emberiség nagy tömegéhez fűzi. Ez az elgondolás teljes egészében el akarja sikkasztani a laboratórium és az élet közötti világos különbséget és a mai kornak kétségtelenül legveszedelmesebb eszmeáramlata. Ez a fizikai tudományoknak olyan súlyt és jelentőséget akar juttatni, amelyre azok nem is törekedhetnek józanul és amellyel, ha egyszer tényleg művelőik kezébe kerülnének, igazában nem is tudnának mit kezdeni.»

Az irányzat egy másik neves képviselője, Alan Reynolds Thompson, a modern dráma lényeges problémáiról írva, olyan megállapításokig jut el, amelyek az irodalom minden terén egyformán érvényesek lehetnek.

«A modern dráma dilemmája a realitáson alapszik. Nem lehet érthetetlen és sötét sejtésekhez menekülni, amelyeknek tarthatatlan voltát a tudomány már kimutatta. ha azonban elfogadjuk azt a monizmust, amely az embert a természettel azonosítja, akkor semmiféle jogosságát nem látjuk annak, hogy miért történjék bárhol és bármiben tragikus összeütközés. A tény a külső természet dolga, az érzés az emberé: a kettőt sem azonosítani, sem felcserélni nem lehet.»

Ezen a ponton azután érdekes vita is keletkezett a drámai összeütközés lényegéről két neves amerikai író között. Az egyik, Lewis Lewisohn, a nálunk is ismert Örök sziget szerzője, azt állítja, hogy a drámai mag nem más, mint «a sérthetetlen erkölcsi törvények áthágása s ennek a ténynek megbüntetése. Az önálló emberi akarat az, amely a határokat átlépi és ezzel kapcsolatban az érte járó büntetést elszenvedi». Thompson éppen ellenkezőleg azt állítja, hogy «a dráma azért kelt lelki emelkedettséget a nézőben, mert csodálja a hőst, aki a ráerőszakolt világrenddel szemben kitart saját akarata mellett, még ha ezért halál jár is».

5. Az eddig elmondottakból látható, hogy az új emberiesség elgondolása élesen áll szemben mindazzal, amit idáig ezen a téren alkottak és gondoltak, mindazzal, ami az adott pillanatban mint érték és siker van elkönyvelve a művészetek különböző ágaiban. Legalább is a jelen pillanatra nézve teljesen uj értékelést állapít meg és bár elismeri, hogy elmúlt korszakokra vonatkoztatva mindennek meg lehetett a súlya és ereje, nagysága és jelentősége, nagyon határozottan és teljes elszántsággal tör lándzsát a változott kor változott szellemének megfelelő új irodalom, új művészet, sőt új életformák mellett.

Paul Elmer More, aki mint kritikus kétségtelenül előkelő helyet foglal el a mai Amerika irodalmi világában, a problémáról írva végeredményben arra a megállapításra jut, hogy bár az új humanizmus elgondolásából nem következik szükségképpen, hogy az új művészetnek alapvetően vallásosnak és az új művésznek hívő embernek kell lenni, nem lehet elzárkózni, annak a ténynek felismerése elől, hogy igazán nagyot és maradandót, századokra érvényeset alkotó művészet mindig olyan korokban és olyan társadalmakban virult elsősorban, amelyekben a vallási érzés súlyát nem becsülték le, sőt ellenkezőleg: megbecsülték s ha az nem is tolódott mindig előtérbe, a háttérben kétségtelenül mindig jelen volt, át meg átszőtte úgy az alkotó művész, mint az alkotásait figyelő és értékelő társadalom egész gondolatvilágát és olyan színezést kölcsönzött az alkotásnak, amit semmi mással pótolni nem lehetne egykönnyen.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez az új irányzat napról napra több hívőt hódít Amerikában s ezen keresztül a fehér emberiségnek angolul beszélő társadalmában és hogy további fejlődését érdemes figyelemmel kísérni mindenkinek, akit az emberi gondolat útja érdekel.