Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 16. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Vers
Parasztokról, vagy parasztoknak szóló, vagy a parasztok állítólagos tisztasága és ősereje után vágyakozó versek, melyek - szinte versről versre kimutathatólag - reflexét adják a fejlődésnek, melyet ez az új «népies» irodalom Ady magyaros költeményeitől a humanista szabad versekig megtett.
Divatos műfaj.
Divatos, könnyű mondanivaló, itt lóg a levegőben, csak szakítani kell róla. Érdekes kuriózum, ízes kóstoló a versolvasók számára, akik tudvalevőleg legnagyobbrészt városi lakosok s a parasztokról (Dózsa, Petőfi és Rózsa Sándor népéről) körülbelül annyit tudnak, mint Gandhi híveiről. Bármit szólsz róluk, ha egy kis íz van a szavadban, vagyis egy kis elhihető erő, szívélyesen, kedves udvariaskodással fogadnak, mutatják, hogy élvezik a lelkedet, mint valami vidéki szakácsnőrokon főztjét, minél több paprika van benne, annál helyeslőbben pislognak. Beveszik és bárgyú vigyorgással dícsérik a legképtelenebb sületlenséget. Összekotyvaszthatsz nekik hetet-havat, a legunalmasabb és legfantasztikusabb recepteket, rozmaringot a paszulyfőzelékbe, árvalányhajat a csigáslevesbe vagy akár egy fazék sertéstápláló csicsókát csupán egy kis kozmával, - tedd az egészet virágos tányérba s mellé fakanalat: homlokodon magától kihajt a babérlevél. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még a munkás-menü járta, vannak, akik még emlékeznek ennek is az ízére s azért, ha egész bizonyos sikert akarsz, nem árt, ha ebből is átveszel egy-két kipróbált fogást, ó költőm, akit az istenek azzal a megmagyarázhatatlan átokkal vertek meg, hogy azt higgyjed, hangod nélkül összedől a világ.
Nos, de ha valakinek mégis a föld népéről volna mondanivalója? Az fogja két kézre tehetségét, ha ebben a divatos, giccsek tömegével agyonkompromittált tárgykörben maradandót akar alkotni. Ne feledje el a divatnak azt a veszélyét, hogy amilyen időszerű az, ép olyan időleges is.
Kelembéri Sándor, mint verseiből megtudhatjuk, vidéki származék. Misem egyszerűbb tehát, hogy lírai hevületében a földmíves-szegénységgel azonosuljon. Erre a lehetőségre azonban, mint versei mutatják, már csak a városban, a versolvasók körében jött rá.
Nincs meg benne az a lelki beállítottság, az az eruptív népiesség, ami pl. Erdélyinek még a városról írt verseiből is kiérződik. Kelembéri verseiben nem a népi lélek szólal meg, hanem a költő beszél a népről, vagy a népnek. Ép ezért, a kötet bevezető költeményének kivételével, minden vers, amelyben a nép nevében szólal meg, erőszakoltnak hat. Őszinte csengést csak ott érez az olvasó, ahol a költő önmagáról, személyes élményeiről beszél
A versek hangjának időrendi változása szerint Kelembéri most van visszatérőben a néphez, gyermekkorának emlékeihez, a természetességhez, a különféle közkeletű politikai és költészeti modorosságokból, amelyekbe legtöbb fiatal költő belekerül. Költészetéről ép ezért korai volna végleges ítéletet mondani. Hangjának egyszerűsödése és lassú elmélyedése remélteti velünk, hogy külön helye lehet abban az új humanista jellegű költészeti áramlatban, amelyet nálunk a háború után a földmívelő és a munkás néprétegek öntudatos fiai szólaltattak meg s amely elsősorban sem nem népies, sem citadin, hanem emberi és nem egy alkotásában maradandóan művészi, mint minden igazi költészet.