Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 16. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Vers · / · Illés Endre: BARTALIS JÁNOS

Illés Endre: BARTALIS JÁNOS
Egy kötet vers - Napmadara; Dante-kiadás
2.

Miért vagyok bús, ha nappalok füllesztő csendjén - a városoktól távol, ülök kosályi magányomban, az Élet hajnalpartján - miért vagyok bús?

Nem kiáltoz. Csak ezt kérdi a leggyakrabban. S jóformán egedül is már. S csak önmagától kérdi. Meg a messzi, száz és száz fényévnyi távolra élő dolgoktól. De vár-e erre a kérdésre választ is?

Aligha.

A szomorúság megválaszolhatatlan. S oly egyenes az útja, oly megállíthatatlan, mint a lefelé hulló kőé. Akár azt is kérdezhetné: miért piros az emberi vér? S miért nem kék, mint a tenger vize? Vagy zöld, mint a kibomló rügyé? Miért piros? Oka feltétlenül van. De miért van így? Az ujabb válaszba az újabb miért úgy kapcsolódik, mint az egyik fogaskerék a másikba. S a végső miért-re mégsincs válasz.

Miért bús egy ember?

Bizonyára azért, mert homlokán a szomorúság csillagával született.

Bartalis is azok közé tartozik, akik elhagyják a dolgokat, amikor beérték őket. Így maradt el tőle a szerelem. Amely minden szépségében sem hozta meg a végleges, boldog feloldódást. Ahogyan nem hozta meg egyéb sem. Minden öröme a természet, s utolsó menekvése az Isten: az élete mégis úgy alakul, hogy a természetet csak kívülről nézheti, s az Istent - kételyben és megtérésben - megfoghatóan soha nem találja. Ahogyan nem találta meg így más sem.

A szomoruságnak ezt a csillagos jegyét egy elrejtett, egyszerü pedig is oly tisztán mondja: «mai napom is száraz volt, egyhangú, pedig voltam Désen.» Mert lehetne más is ez a nap. Ezt Bartalis is érzi. Lehetne más: ugyanezekkel az eseményekkel. Mert egy városi út is szép lehet. S másfél óra a moziban is: öröm. A kosályi csend is: végleges feloldódás. Felvétel a fényképésznél: legalább némi izgalom, vagy várakozás. Az esti kártyázás: filiszter hétköznap derűs záródísze. Cselédmizériákban is felkísérthet azért a tenger alól felhangzó harangok szavával a világszép Kedves szava. De Bartalisban a szomorúság mindezeknél még mélyebben van. S akármi is jönne: a dési kocsiút helyett a train bleu a Riviérára, a mozi helyett egy garden party, az esti kártya idején egy luxushotel csillogó bárterme, - a pedig-et nem mozdíthatná el semmi a helyéről. Mert Bartalis elfogadja az élet jelenségeit. De úgy jár közöttük, vasárnapdélutániasan, kiöltözve, feszesen, elzárt lélekkel s idegenül, jaj, mennyire idegenül, - hogy a napja végül is száraz marad. S egyhangú. Egyik a másik után.

Esszenciális szomorúság ez: az élet gyógyíthatatlansága. A hétköznapok. A külső események mögött, s mélyen bennük: ez a szomorúság - a lélek. Szomorúság és fáradtság. Mint a földhöz visszahajló fűz ága.