Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 16. szám
Gunyoros, gyönyörü, gyürt kicsi, unt szád
Olyan, mint a túlápolt kertivirágok,
Kik félbetegen, telten csücsörödve,
Unják már az ájult kert-boldogságot,
A kényes palánta sorban, megrogyva,
Mit akarjanak még, már nem is tudják,
Ásítnak és biggyednek: semmi minden,
Valami ujat vágynak, őrült-furcsát.
Ahogy látom ily túlfinomult-untan,
Oly bóditó érzés csap rám a szádból,
Mállásból érződik, túlápoltságból.
Lehetetlen, hová fejlődött ajkad
A sok finom íz-, szépség-beoltásban,
Annyifélekép görbül, hogy kockázat,
Eltörés veszély ez anyagvilágban.
S lelked mily új dolgokra lehet éhes,
Hogy mutatja ájult, finom, unt ajkad,
Ki a fejlés egész lehető hosszát
Izlelésben, test-szívben megfutottad,
S most fojtva érzed mindenen túl nyílás
Foszló, édes, kínnal árnyult érzését,
S tárod a kis lehetőségű földre
Gyönyörű szád gúnyos, unt biggyedtségét.