Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 16. szám
A hídra léptünk s még kisért bennünket az árnyék,
de elmaradt a fordulónál, mint a kósza eb -
Végre!... bókolt a testes diófa
s lehajló ágával kedvesen tessékelt előre
szigoru rendben álltak a szőllőkarók,
bő köpenyükben.
Mint a halálba induló ezred! -
S a présház!... hogy megelevenült,
karjai kitárva,
s hivó, mosolygó ablakocskái!...
Csend guggol benn, csak a szőllő-lé csobog
a szitáról, egyhanguan, az örlő ásit,
karja fáradtan csüng már, a földön
sötét szőllő-szem vérzik, alvadón
Mint János legurult fője.
Csönd van, nem rikolt senki, miért is?
Csendes szó illik ma sorunkhoz -
Este lett, a Sashegy már feketén
gubbaszt, olajfánk rámázolódik
az égre... kócos gyerekfej!...
fölötte sarló fityeg és meztelen
csillagok dideregnek.