Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 16. szám

ILLYÉS GYULA: VILLÁM VILLAN...

Villám villan, - a szteppén át forgószél fut, égve,
közepében egy sátánfi bokázik és hegedül -
roppan az ég, - esti jámbor hazatérők, boruljatok térdre,
döngő léptekkel egy baljóslatu isten rohan kelet felől.

De ellép könnyedén a táj felett, - gyorsan oszlanak a felhők,
kiugrik az égre s elkezdi víg táncát az esthajnalcsillag.
Lent a falu szélén sárgás fényt és gyenge, el-elakadó dalt
csurgat a friss estbe egy kis kocsma-ablak.

Kocsma előtt lóca. Rajta kilenc pogány
őrangyal ül, mivel, ősi szokás szerint, tisztátalan helyre
nem léphetnek ők be, - várják gazdáikat
s szomorú sorsukat mesélik egymásnak, nekikeseredve.

«Kásával és apró süteménnyel kérlek - hangzik a szomszédból
egy gazda éneke, karjait jajongva az égre emeli -
te hatalmas isten, mulaszd hátfájásom! - fölnyujtja a kását
s aztán leereszti s azután megeszi...

...E törzs vallása az, hogy halála után
az ember egy angyal kiséretében még negyven napig járja
régi lakhelyeit, s mit ott elkövetett: rossz tetteit menti;
jókat pediglen isten angyalának bőven magyarázza.

Igy vonul egy vogul ott a dombon ép egy angyallal vitázva,
mutogatnak egy jól-fedő bokor felé... előtte megállnak,
pirul a jó vogul, vállát vonogatja... de lám, megegyeznek,
egymás tenyerébe csapnak s kéz a kézben hirtelen felszállnak.

Édes illat terjed. Oly nagy a nyugalom, hogy az istállókban
a lovak is hasra feküsznek... kisdedként szuszog a mord bika,
a sötétben anyját keresi egy borju, - felbőg a bús tehén:
percre belenémul egész Szibéria...

*

E tájra vágysz, fiú? megunván Napnyugat
vad berregéseit s füstfellegbe borult
egét: nyugalmadat hiszed, hogy megleled e tájon, mely fölött
most visz egy holt szüzet csónakján ép' a hold...?

E tájra vágyom én, vagy ennél is tovább! mennék oly ég alá
hol zúgó homlokom pihenni tudna és feledné keserű
emlékeit, e zord üres világ bamba törvényeit!, ahol
beszökne szivembe egy kis szabad derü.

Lovam lenne, lovam kantárszárát lovam lágy nyakába vetném
távot Európa üvöltéseitől léptetnék egyedül
az elérhetetlen őshazába; mennék vágyam után bátran
a titkos ősanya felé, kinek képe feledhetetlenül

szivemben él, kinek öle körül mesék meleg hona reszket!
Mennék dudolgatva, nevetgélve halkan, néha meg-megállnék,
visszaintenék még lovamról és aztán tünvén álmosodva
lassan én is egy víg mese-hőssé válnék...