Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám · / · DISPUTA · / · «ÚJ ÚTON A MAGYAR ŐSHAZA FELÉ» · / · «ÚJ ÚTON A MAGYAR ŐSHAZA FELÉ»

«ÚJ ÚTON A MAGYAR ŐSHAZA FELÉ»
II. Marjalaki Kiss Lajos

Laziczius Gyula hosszadalmas fejtegetésében egy szó sincs a lényegről. Egy szó sincs arról, ami az én évtizedes gondjaimnak s gondolataimnak, ami az ásatásokban eltöltött sok munkámnak, a múzeum évezredes csontjai között lefolyt számtalan meditációmnak az eredménye. Nincs szó arról, hogy a magyarság eredetét egészen más módon kell elképzelni, mint ahogy a hivatalos történetírás tanítja. Laziczius úr nem néz szembe a lényeggel, nem vág új ösvényt, nem szélesíti sem az új, sem a régi utat, hanem alig indul el velem, mingyárt lekanyarodik az új útról és miközben jókora vargabetűt ír le, a kákán is csomót keresgél. Még ha találna is, az sem mentené fel őt a gondolkodó olvasó kérdőre vonásától: miért tért ki a lényeg megvitatása elől?

A lényeg megkerülése még nem a régi, nem is az egyedül járható útvonal. S ha lehúzódik az etymológia ásta csatornákba, akkor ne csodálkozzék rajta, hogy onnan nem láthatja meg az őshazába vívő új utat. Akkor sohasem juthat el odáig, ahova a magyar nép genezisének első meglátója, Herman Ottó már egy félszázaddal ezelőtt eljutott.

Laziczius Gyula - saját írása szerint - háromszor olvasta el cikkemet. Érdeklődésének komoly nyoma meg is látszik hozzászólásán, mert három irányban keresi, hogy a cikkemben vázolt út rendben van-e. 1. Hogy új út-e? 2. Van-e benne hiány? és 3. van-e benne hiba?

1. azt mondja, hogy az nem új őt. Ebben igaza van: semmi sem új a nap alatt.

Szerinte már Réthy, Vámbéry és Nagy Géza is új útra léptek. Ez igaz, de az az út nem ez az út. Ezek az igen nagyérdemű elődök talán csak megtaláltak új útnyomokat, de végig nem mentek rajta. Mért nem a Sajnovics úttöréséhez hasonlítja elméletemet, mert ahhoz legalább az eredetiség kérdésében hasonlít.

Réthy-Vámbéry-Nagy Géza elsőségi pere immár a multé. Melich-Hóman-Németh Gyula útjának dicsősége ellenben a jelené. Ők a derék elődök által egyengetett Keleti-utat valósággal kibetonozták. Az ő útjukon akár 100 kilométeres sebességgel is végig lehet autózni - veszély nélkül. Minden nyugalmat és biztonságot szerető embertársamnak ezt az utat ajánlom. A honfoglalás sorompóján túl persze ezen az úton is mély szakadékok tátonganak, de mindezeket a káprázatos tudással és magas művészettel megszerkesztett szakszerű etymológiák hidalják át. Aki nem hajol ki, az esetleg nem is sejti, hogy immár nem szilárd talajon, hanem hipotézisek magas pillérein száguld.

De ha az idők beteljesedésével a Melich-Németh-féle török etymológiák jó néhány pillére majd összeomlik, az ő útjuk használatból kikerült szakaszai, miként az egykori római utak darabjai, még akkor is tiszteletre késztetik az új, esetleg szerényebb úton járó utasokat.

2. Van-e benne hiány? Laziczius kifogásolja, hogy számos, szerinte szükséges hivatkozás kimaradt. Ezt a hiányt magam is érzem, de cikkem terjedelmét nem egyedül a szakszerűség szabta meg, hanem a Nyugatban a rendelkezésemre bocsátott hely terjedelme is. Egyébként megjelent már erről a kérdésről egy bővebb tanulmányom is, abban több hivatkozás és idézés található. (Címe: Anonymus és a magyarság eredete.)

3. Hibák is vannak benne, - olvassa rám Laziczius. Elvégre ez sem lenne főbenjáró bűn, hiszen az Akadémia helyesírási szótárában is megakadt egy pár íráshiba. Azért készül belőle a második, meg a harmadik kiadás, hogy jobb legyen az elsőnél. Én is kapnék a Laziczius hibajavításain, ha azok jóvá tennék a botlásaimat, de sajnos itt már nem tudjuk egymást támogatni az őshaza felé vezető igazi úton. És pedig azért nem, mert ő cikkemnek nem alapgondolatát nézi, sőt azt egyáltalán nem nézi, hanem cikkem egyes adatait s azokat sem híven idézi. Pl. megmosolyog érte, hogy a Duna nevét is magyar eredetűnek mondom, holott ez az állítás cikkemben sehol elő nem fordul, mert a kérdéses helyen «Ag Duna» névalakot említek. Aztán lesajnál érte, hogy a Duna (helyesen tehát Ág Duna), Alma, Árpás, Berekszó, Bodrog, Dédpataka, Ebes, Eger, Gyöngyös, Hidaspatak és Balaton vízneveket a tatárjárás előttről felsorolt száz magyar víznév közé iktatom. Ha az Ebes és Eger ismeretlen értelmű, ha a Hidaspatak névalaknak az Árpádok korában fele még mindig szláv s fele osszét, akkor a Halotti Beszédet is feliben szláv s feliben osszét nyelven prédikálta a pap a Kis Alföld halottai felett, s akkor a tihanyi apátság földjének helynevei sem magyarok. hanem?... A Maros és Körös etymológiáját sem úgy fejtegetem, mint ahogy nekem tulajdonítja.

*

Járjon hát L. Gy. továbbra is békével a régi úton. De hogy ne ődöngjön rajta céltalanul, teszek neki egy egészen barátságos és legalább félig önzetlen ajánlatot. Van nekem tartalékban egy nyomós, ámbátor negatív bizonyítékom. Negatív, de csak egyelőre, addig míg valaki pozitív előjellel nem látja el. Íme ez az: Ha Árpád hódító hada hozta a Duna-Tisza tájára a mi szép nyelvünket, akkor ott is nyoma maradt valahol, ahol Árpád népe nemzetté serdült, vagy ahol Turánból kilovagolva, időnként tanyát vert. Keresse meg hát azokat a nyelvi nyomokat, amelyek ezer, sőt kétezer év alatt sem mosódnak el teljesen. Minden valamicsodás nép lerak, vagy elhullajt útközben egyet-mást, amiből egy jó nyelvész germán, szláv vagy más gyököt, ízt és zamatot tud kietimológizálni. Ha talál majd a Turánba vezető sűrűn kitaposott úton egypár olyan ugor-magyar víznevet, amilyenből én itthonról egész sorozatokat állítottam össze, akkor szóljon. Én is utána megyek a régi úton, addig azonban nem követem.

De viszont, ha az Attila, meg Árpád hadainak honfoglaló útját hiába járja, s nem talál azon a hosszú úton se magyarországi típusú népvándorláskori sírmezőket, se magyar földrajzi neveket, még csak hírül se, akkor igazán hasztalan vitatkozunk mi (száz vagy ezer szó közül és abból is helytelenül kiragadott) szókezdő vagy nem végző magánhangzók átváltozásairól, akkor közöttünk ez a disputa mégis csak üres szalmacsépelés. (Ilyen pepecselgetéssel egyébként a Nyugatból úgy is kiszorulunk valamelyik szaklap ilyesmire éhes hasábjaira.)

*

Mégis, mielőtt ezt az ugoros zamatú, keményebb harcokhoz szokott turániakhoz talán nem is méltó, sőt feltünően békés disputát lezárnám, nem tehetem ezt anélkül, hogy búcsúszó nélkül hagyjam éppen azt, ami Laziczius cikkének egyetlen eredeti, ennélfogva kétségtelenül legsikerültebb porcikája, t. i. - a Móra Ferenc vadvizes törvényét. Laziczius úr megnyugtatására közlöm - az őshaza felé vezető út kutatóit veszély nem fenyegeti. Nem kell félniök sem vízözöntől, sem elapadástól. Ez utóbbitól annál kevésbé, mert a népvándorlás korának gyakorlati kutatói (csak egy pár vidéki munkatársat említek: Rhé Gyula Veszprémben, Csallány Gábor Szentesen, Kiss Lajos Nyíregyházán, Móra Ferenc Szegeden, Söregi János Debrecenben, Gálffy Ignác és Leszik Andor Miskolcon stb. stb.) velem együtt élővizet csorgatnak a nem is olyan vad víz életben tartására. Az aggódó Laziczius Gyulát éppen Móra Ferenc bizonyságtevésével nyugtathatom meg, aki nem várva be az 1965-ben esedékes visszaforduló görbét, ezt írta az én új utamról: «olyan meggyőző álláspont, amihez a magam részéről fentartás nélkül csatlakozom». Már az utóbbi sort is ő maga húzta alá. Sőt velem egyidőben, felfogásomról nem tudva, nagyon is hasonló eredményre jutott a Szegeden megjelenő Népünk és földünk c. egyetemi folyóiratban. Különben Móra Ferenc az általa sok ezerre menő feltárt csontváz között éppenúgy nem találta meg a csontokba mondjuk rovásírással belekarcolva az ugor családnevet, mint ahogy nem bukkant rá a régi forrásokban ugor nevet viselő néptörzsre. És mégis elég bátor volt ezt írni elméletemről: úgy megmarkolja a szarmataproblémát, amely mindeddig a legnagyobb misztikum volt, hogy nem tudom mikép lehetne azt ujra elködösíteni.»

Ezek után az újabb elolvasásokat és az Ural-aljai magyar folyónevek fölfedezését türelmesen várja