Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

FARKAS ZOLTÁN: BENCZÚR GYULA EMLÉKKIÁLLÍTÁS

Benczúr halálának tízéves fordulóján a Szépművészeti Múzeum egyik termében kiállította a mester ama képeit és rajzait, melyekkel részben vásárlás, részben ajándékozás utján gazdagodott. A vásárolt képek, a kiállítás jelentékenyebb része, azt a fiatal Benczúrt mutatják be, akin ismert, pompázóan stilizáló modora még nem lett úrrá. Erős naturalista megfigyelőkészséget mutatnak, eleven és fínom természetmegérzést. De inkább tanulmányszerűek, mint befejezett, reprezentativ alkotásoknak szánt képek. És ha érdekesek is Benczúr fejlődésének szempontjából, egyáltalában nem lényegesek azzal a szereppel szemben, melyet festészetünkben később betöltött: ezentúl is mint a neobarok ünnepélyes festőjére és nem mind e fiatalkori intimebb benyomások följegyzőjére fogunk gondolni reá.

Arra a Benczúrra, aki történelmi képeivel évtizedeken át koronázatlan királya volt itthon festészetünknek, mert csak a külföldön élő Munkácsy Mihály volt az, akit idehaza véle egysorban, vagy felette emlegettek. A század fordulója körül azonban kételkedők, sőt támadók is jelentkeztek a rajongókkal szemben, bár a közönség túlnyomó része sokáig kitartott mellette és egészen pályája végéig első művésze maradt a hivatalos életnek. Halála után azonban az egykori lelkesedés mindjobban lelohadt, az újabb nemzedékek elfordultak tőle. Közben elmúlt a véle szembeszálló naturalista-impresszionista magyar festészet kora, melynek jelszavaival annyit és annyiszor támadták őt, mint az elzárkozó akademizmus legkiemelkedőbb megtestesítőjét. Ma tehát, amidőn e vitáknak vége, már könnyebben közeledhetünk hozzá azzal az egyedül helytálló mértékkel, hogy mint alkotóművész önállóan mivel ajándékozta meg művészetünket.

Benczúr Gyula a XIX. század második felének magyar történelmi festészetében a neobarok póz nagymestere volt, tehát nem egy elsődleges teremtő érzésé, hanem egy kosztümbe öltöző, szinpadiaskodó lelkiállapot kifejezője. Mintha München történelmi művészünnepélyeit és felvonulásait elevenítené meg előttünk. Elragadtatásának kifejezéséhez suhogva nekilendülő palástokra, csillogó páncélokra, fegyverekre, sárgálló aranyra, mélytüzű bársonyokra és izgatott vonalakban leomló ünnepélyes mozdulatokra volt szüksége, egy transzponált, átöltözött világra, melynek valóságontúli atelier-világításában a rendezés magaslatai tündökölnek. A hétköznappal alig foglalkozott és a jelent is valamiképpen úgy nézte, mint ahogyan a megnagyító visszaemlékezéstől felcicomázott multat szerette nézni, kavarogva elrendezett kulisszák között, mesterséges világításban, melyben végletekig fokozta a lokális színek orgiáját. Mozgalmas tolongásban, melynek formáit azonban nem ő alakította ki, hanem a barok szokványossá vált sablónjaitól kölcsönözte. Képein minden mosolyog, de nem az újat teremtők uralkodói mosolyát önti rájuk, hanem a megilletődött polgárember derűjét, aki a történelemnek külsőségeiben gyönyörködik. Minden alakját egy elmúlt, már talaját vesztett kultúra nagyságáért való rajongással festi és ez az öröm buja gazdagságra ingerli a holt tárgyak ábrázolásában is. Mindent patetikusan heroikusra hangol, de ez a heroizmus nem a közvetlen életből fakad, csinált, a modorosságnak jóval több benne a része, mint a közvetlen megélés fakasztotta ihletnek.

Ilyen lelki beállítottsághoz témaképpen persze jobban illett a múlt, ahol istenek, nimfák és igazi hősök éltek, nagy metresszek és hasonlíthatatlan lovagok. Számára a multban tán még az arany is jobban csillog, a drágakövek jobban sziporkáznak és csak benne fejeződhetnek ki igazán a nagy emberi szimbolumok. De ma már valahogyan úgy érezzük, hogy ilyen áttételek közben elsikkad a művészet közvetlensége, hogy ez a más világba áthelyezett lelkesedés csak póz és nem igazi erőkifejtés.

Benczúr abban az időben jött művészetével, amidőn a historizmus nálunk tetőpontján állott. az a furcsa állapot, mely a jelen nagyságát nem saját képében látja, hanem csak a mult színpadias felidézésével tudja ünnepelni. Nemcsak nálunk volt ez kedvelt kibúvó, hanem majdnem egész Európában, különösen hivatalos művészetében. Az embereket környező, közvetlen életből sarjadt, új formákat teremtő festőket, a XIX. század második felének valóban nagy mestereit még alig ismerte valaki, a közönség és kultúrérzéseinek kedvelt művészei zavartalanul fogtak össze, hogy a mát új formák nélkül, csak a régiekben gazdagon és mégis szegényen ünnepeljék. Ebben a túlnyomóan intellektuális mámorban születik és nő nagyra Benczúr művészete és az ő életérzésének is kösztümöt kellett magára öltenie, hogy alakításhoz jusson. Még ha vidám dévajkodását festi is, vagy helyesebben mondva, ha eszébe jut, hogy a sok monumentális póz után dévajkodónak ábrázolja magát, akkor is régmult idők ruháját veszi magára, Courbet ingújjban áll elénk közvetlen életérzésének egész brutális erejével, Benczúr pedig a XVII. század ruhájában nevet reánk, mert az alkotáshoz álöltözetre van szüksége. De tán még ezt a kölcsönvett kösztümöt is megbocsátanók, ha festői ábrázolásának egyéb formái eredetiek volnának.

Benczúr azonban a többi vonatkozásokban sem volt közvetlenül teremtő erő. Visszatekintgetett és kölcsönzött, bár kétségtelen, hogy gyakran virtuózi módon. Rubens, Hals és mások befolyásolják, de mindenkinél jobban a sablónná merevedett akadémiai barok átlagos felfogása. Ehhez adja hozzá régi értelemben vett kolorisztikus dúskálkodását, melyet az akadémiai festési technika boszorkányos ügyességével tudott összekapcsolni. Ám évről-évre mindinkább belérögződött modorába, semmi változást, semmi fejlődést sem mutatott: idősebb korának képei a régebbiektől csak annyiban különböznek, hogy csökkentebb erővel készültek. Az akadémiává koptatott barok festői modor kései virtuóza volt egy olyan korban, melynek élete egyáltalában nem volt barok és ahhoz csak annyi köze volt, hogy önálló formateremtő erő híján ennek az időnek jelmezeit és nyelvét is szívesen kikölcsönözte. A biedermeierre következő polgári «protz»-stílus egyik legjellegzetesebb képviselője, kinek modorossága leginkább akkor éleződött ki, ha reprezentatív portrékat festett. Azaz, ha általában arcképet festett, minthogy majdnem minden arcképe imponálásra, tehát inkább elrejtezkedésre, mint vallomásra szánt. Pedig ezen a téren a közvetlennel, a prímér jelenséggel találkozhatott volna, melyet erős megfigyelőképessége élesen állíthatott volna eléje, de neki nem ez kellett, hanem az, amit meggyőződése szerint látnia illett, még az anyagok ábrázolásában is. Így a portrén, mely legnemesebb fajtájában mindig lélekábrázolás, szintén csak színpadias barokkoskodásának formáit alkalmazta. Jelentéktelen, vagy közepes fejekből, a legragyogóbb teatrális környezetben, csillogó, imponáló jelenségeket alkotott. Egy polgári kor szürke embereit a fejedelmi barok színpompájába és emblémái közé helyezte és ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy e rangemelés ellen tiltakozzék? Természetes azonban, hogy e stilizálás miatt a legrosszabbúl éppen az járt, ami a portrén a leglényegesebb: a lelki valóság. Neki fontosabb volt, hogy külső nehézségeket nem ismerve virtuózkodott és biztos technikájának csillogó ügyességével az egyik ámulatból másikba ejtette hálás közönségét, mely azt hitte, hogy nagy teremtő egyéniséggel találkozott, pedig Benczúr csak a külsőségeknek volt virtuóza, a mindig készen álló és könnyen ismétlődő rutinnak remekelője, de nem a mélyről fakadó teremtő alakításnak.

Másodlagos művészet volt az övé, sőt fáradtabb óráiban még annál is kevesebb. Nem olyan új formateremtés, mely előre visz és megtermékenyíti a jövőt. Nem kapcsolódott belé az emberi lélek állandó megújhodásába, csupán pompázó álarcos játék volt elmult stílusok külsőségeivel.