Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM
Idővel a nagy emberek mindegyikének kialakul valami képe a köztudatban, mely aztán változatlanul él ott tovább. Nevét immár meghatározott atmoszférájú dicsfény övezi, a név kimondása egyedül is megérezteti ismert légkörét.
De az ilyen közismert kép ritkán hű. Dicsfénnyel és légkörrel együtt szükségszerűen tömegcikk: lakkozott szent kép. A nagy ember lelki struktúrája csakis minden sablóntól elütő struktúra lehet - hogy lássa meg azt világosan az átlagos emberi képzelet, mely csak megszokott színt és vonalat tud alkalmazni képein?
Úgy látszik, ily igazság felismeréséből indult ki Lytton Strachey hamar híressé lett történelmi életrajzai írásakor. Mert mindig szétrombolja hősének általánosan elfogadott eszményképét, akiről gyakran derül ki, hogy «nem volt az a szent, önfeláldozó lény, akit a világ tisztel benne...» «Mind ismerjük a viziót... a valóság más volt» - mondja Strachey; s megint: «a királyné kegyelete hibátlan viaszfigurát rögzített meg népei képzeletében - az igazi kép, a gyötrődő feszültséggel telített, annyira gyarló és annyira emberi lény képe: eltűnt egészen».
Strachey ilyen «képrombolásait» nyomon követi az igazi kép kibontakozása. Vonást vonáshoz mérve, hibátlanul megrajzolja azt, s igazat-mondása erejénél fogva azonnal el is fogadtatja olvasójával. De hamar észrevehető, hogy, mint hőseinek életrajza, csak keret számára, melyen belül jellemük képét dolgozza ki, úgy a jellemrajz is keret lesz megint, melyen belül megvilágítja a szerző azt, ami őt úgy lehet, legjobban érdekli: a nagy ember nagyságának mibenlétét.
Merész vállalkozás, mert Strachey itt nem művészi nagyságokról ír, kiknek műve megmarad, hirdetni alkotója lángeszét s ezer bizonyítékot szolgáltatni magyarázójának. Az életben alkotó ember művét elmossa az idő, annak megbírálására biztos alap nincs. Nagyságát önmagában mutassa meg, aki azt egy későbbi korral el akarja hitetni.
Strachey sikeresen teszi ezt. Negatív módon is: szétszedi a viaszfigurát s ime, mögötte nagyságot nem talál. Manning kardinális fényes pályája leírásán keresztül sötétlik a határtalan, titkon önző becsvágy, mely lendíti. És... «emléke homályos árnyék ma már». Dr. Arnold nemes reformtörekvéseinek egészen más eredménye lett, mint amit elérni akart. Látjuk, hogy változatlan konvencionalitása ismét rejtett önzés bilincseivel fogta vissza erejét. «Ma nem nagy ember már.»
Florence Nightingale szertelen tetterejét azonban egészen önzetlenül fűtötte a világ-javítás vágya. Mindenen keresztül gázolt, hogy javíthasson, ahol javítani valót látott. S legendák fonódtak neve köré s feledhetetlen fog az maradni nemzete emlékezetében. Így a khartoumi hős, Gordon generális neve is. Hadvezéri képességein és személyes vitézségén kívül nagynak kell, hogy lássuk Gordon mély, teljesen önzetlen, szinte gyermekien áhítatos vallásosságát, mely vele előremegadással elfogadtat minden sorsot, mit kötelessége teljesítése rá mérhet. Különös ellentéteket tüntetnek fel a könyvben az egyszerű katona Gordon, a tudós pap dr. Arnold s a szent Manning vallásosságának rajzai, hát még a Miss Nightingaleé!
Mintha olyasmire célozna az író - vagy akaratlanul mutatja nekünk éles analyízise? - hogy naggyá az embert csak valamely tulajdonságának túltengése teheti, de igazán naggyá csak akkor, ha ezt a szertelen erőt teljesen önzetlenül szolgálja.
Így mutatja meg a szerző Viktória királyné alakját is. A szokott képet, a bölcsen uralkodó jóságos matrónáét szétszedi egészen, megmutatja az uralkodóné minden gyengéjét, ízléstelenségeit, korlátoltságát - s eközben egyszerre kiemelkedik a rajzból jelleme, igazi nagysága. Mindjárt kezdetben is feltűnik az akkor feslett életű udvarban, a rosszhírű nagybácsik közepett annyi határozottsággal fellépő fiatal lányka meglepő méltósága, nagy naívsága és hajthatatlansága. Hűség volt ez a nagy ereje, hűség mindenkori tanácsadójához, hűség abban, ahogy a maga csekélyebb eszét fentartás nélkül alárendelte annak - de csak annak, - kit vezetőül elfogadott. S tántoríthatatlan hűség ahhoz az eszmekörhöz, mely férje, a német idealizmusú Albert oldalán, elméjében ideálul kialakult; a polgári tisztességhez. Így teremthette meg együtt a királyi pár a polgári erények s a feddhetetlen családi élet mintaképét. S e mintát rányomta a királyné, hajthatatlansága egész nyomatékával udvarára, környezetére - egész korára.
Csak persze «Bertie...». S a századvégi londoni arisztokrácia sok gondot okozott. De hát semmi sem tökéletes.
Queen Victoria Strachey egyéb könyveinél gazdagabban csillogtatja az iró sehol ki nem mondott, de mindenütt érezhető humoros iróniáját. Kis ördögök incselkednek a sorok közt s az előkelő rendben folyó mondatokat halk kuncogás kíséri. Ritkán van kimondva a szarkasztikus szó, de ahogy valami ártatlan mondás el van helyezve, vagy ahogy két mondat összeér: kipattan a szikra: «A királyné egyike volt a nagyon keveseknek, kik a Prince Consort élceit élvezték». Családja arcképeit festetve, «a királyné mindig megmutatta a művészeknek, hol követtek el hibát s megmagyarázta, hogyan javítsák ki azt. A művészek kivétel nélkül azt találták, hogy nagyon értékesek Őfelsége utmutatásai.» S nevetnünk kell azon is sokszor, hogy mily naiv gonddal nevelte a királyi pár elsőszülött fiát. Viktória forrón imádkozott azért, hogy a gyermek mindenben hasonlítson atyjához; Albert memorandumokat írt, ívet, ívre, fia nevelésének irányelveiről. Mikor látták, hogy nem jól megy a tanulás - megduplázták a memorandumokat, a tanárokat, a leckeórákat, «de furcsa, mennél több leckét kapott Bertie, annál kevésbé tanulta meg». Játékra, szórakozásra nem volt semmi idő, sem engedély... Mi magyarok, mintha régi cigányzenét hallanánk: mi is volt a híres walesi herceg nótája, mikor végigmulatva Európát, vissza-vissza jött Budapestre?
De a szerző szatírája sohasem bántó. A királyné vagy a kor leghivebb s legvakabb bámulójának sem fájhat csipkedése - mosolyognia kell, s ez a jóindulat is a könyv szépségét emeli.