Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Tudomány és kritika

Schöpflin Aladár: IRODALOMTÖRTÉNETI ALAPFOGALMAK
Thienemann Tivadar könyve

Milyen módszerrel, milyen szempontokból s milyen kritériumok alapján szemléli és értékeli a modern tudomány az irodalom multját? Szakkérdés ez, de olyan szakkérdés, amely kell hogy érdekelje a jelennek dolgozó és a jövő felé néző írót s az irodalom alkotásait élvező laikust is. Az irodalomtörténet mindenkori szelleme nagy hatással van a mindenkori kritikára s az irodalom nem korszakonkint megnyíló és lezáruló valami, hanem változásaiban is állandó folyamat, amelyben a mult mint hagyományforrás minduntalan belenyúl a jelenbe s a jelen is nem egyszer megvilágítóan hat vissza a multra. Ezért hiszem, hogy szükséges a Nyugat olvasóinak figyelmét is felhívni az olyan könyvre, amely új szempontokat és új módszert konstruál az irodalomtörténet értelmezésére és értékelésére.

Thienemann Tivadar könyve eddig, tudtommal az első olyan magyar munka, amely összefoglalni és rendszerezni igyekszik a Gyulai-Beöthy-iskola hatása alól felszabadult újabb magyar irodalomtudomány törekvéseit, a német tudományból kiindult szellemtudományi irány eredményeit és programmját. Történetfilozófiai gondolatokból indúl ki s így próbálja megformulázni az irodalomtörténet modern filozófiáját.

A kiinduló pont a fejlődés eszméjének alkalmazása az irodalomtörténetre. Ez az eszme termékenynek bizonyult már akkor is, amikor a szerves fejlődés feltételezésében formulázódott, de hibás eredményekre is vezetett, mert az irodalom nagy korszakait az élő szervezetnek mintájára külön-külön organizmusoknak fogta fel, amelyek alá vannak vetve az alakulás, csúcspontra jutás és lehanyatlás törvényének. Nyilvánvaló azonban, hogy az irodalom ebben az értelemben nem éli a szerves lények életét, korszakai nem önálló individuumok, az egész egy soha le nem záruló folyamat, amelynek lehetnek csúcspontjai és völgyei, de azért folytonosan fejlődik, az útja az egyes jelenségek értékén túl mindig előbbre és fölfelé visz. A szerves fejlődéssel szemben konstruálja meg Thienemann a szellemi fejlődés gondolatát, amelyben benne van az irodalomnak, mint folytonos folyamatnak, mint szüntelen bővülésnek, előbbrehaladásnak az elképzelése. A fejlődés iránya pedig a tudatosodás, - itt érintkezik Thienemann elmélete az összes többi tudományok céljával, amely nem lehet más, mint a természet és élet tudatosítása.

Úgy érzem, Thienemannak ez az elgondolása termékenyítőleg hat nemcsak az irodalomtörténetre, melyet új és nagyon jelentős szemponttal gazdagít, hanem a mindenkori kritikára is, amelynek módot ad arra, hogy egy aktuális irodalmi jelenséget vagy irányt az egyoldaluan esztetizáló elemzésen túl egy szélesebb körű szempont mikroszkópja alá helyezzen. Legalább is felszabadítja a tudományos kritikát az alól az egyoldalúság alól, amely a mai irodalmi alkotásokat és irányokat a múlt kritériumain keresztül nézi s a multtal igyekszik ledorongolni a jelent s megtanítja arra, hogy a jelen is a fejlődés egy fokozata, amely, akár termel a multtal egyenértékű alkotásokat, akár nem, teljesen jogosult a maga saját törvényei szerint alakulni, fentartja a szüntelen fejlődés folyamatosságát s egy etappeja a tudatosodás felé való haladásnak. Ha például egy mai irodalomtudós rávetíti ennek a gondolatnak a reflektorát az utolsó negyedszázad magyar irodalmára, egészen más eredményekre fog jutni, mint ha az elmúlt korok alkotóinak szelleméből és alkotó módjából leszűrt kritikai kategóriákat alkalmaz a más szellemből fakadó mai alkotásmódra. Ezzel lényegesen enyhül, talán ki is egyenlítődik az a kontroverzia, amely - nemcsak nálunk - a tudományos kritika és az élő irodalom között sajátságosan ellenséges viszonyt hozott létre.

Thienemann érdekesen illusztrálja tudatosodás-elméletét az eddigi irodalmi fejlődés mintegy madártávlatból való összefoglalásával. Három egymásba folyó, de azért világosan felismerhető korszakban látja az irodalom haladását a tudatosodás felé. A szóbeli korszak, amikor még a mű nem volt leírva, csak szóbeli előadás útján jutott a közönséghez, tehát nem volt változatlan, hiteles szövege, a szerző személytelen volt, nem érezte a művet saját tulajdonának, nem is igyekezett azt a saját nevéhez fűzni. Az irodalom e tudattalan korszakának ez a felfedezése Thienemann eredeti és igen érdekes leleménye, amely még sok értékes eredményt hozhat az ősköltészet kutatásában, sőt a népköltészetében is, amely ennek a szóbeli irodalomnak napjainkig fönmaradt survivalja. A második korszak a kézirat korszaka, amikor a mű csak egy vagy legalább is kevésszámú kéziratban volt lerögzítve, de már megvolt a változhatlan formája és szövege s az író is kezdett némi öntudatra jutni, amikor versfejekbe vagy akrosztikonokba bújtatta nevét. Az első korszak tudattalanságával szemben ez a kéziratos korszak a fél-tudatosság állapotát jelenti. A harmadik korszak, mely a könyvnyomtatás kitalálásával s a könyvnek e réven való elterjedésével kezdődik, a könyv korszaka, az irodalmi tudat feleszmélésének korszaka. Ebben az író már egyre jobban tudtára jut önmagának, az író már nem személytelen és nem is bujkál, hanem kinyilvánítja saját személyiségét, érzi művéhez való tulajdonjogát s a mű individuálissá, az író személyéhez kötötté válik.

Ebben a szemléletben különösen értékesnek tartom azt, hogy Thienemann nagy nyomatékkal bevonja az irodalomtörténet tárgyalási körébe, mint az író és műve mellett harmadik alakító tényezőt, az olvasót, a közönséget is, kezdve a szóbeli kor hallgatóin, akik még úgyszólván fizikai együttlétben voltak az előadóval, a kézirat-olvasó vagy felolvasó középkori emberen át a mai olvasóig, akinek a könyv mindennapi kenyere, sokszor fontosabb az életnél is. Ezzel új útja nyílik azoknak a reflexeknek a megfigyelésére, melyek a közönségnek az irodalmi alkotásra való hatását jelzik. Ezzel az irodalom, mint társadalmi jelenség és hatóerő is pontosabban és világosabban szemlélhetővé válik.

Thienemann egész eszmemenetén és okfejtésén a német tudományos kutatás és gondolkodás hatása látszik, - más nemzetek irodalmi gondolkodásának eredményei alig játszanak nála szerepet. Hivatkozásának és bizonyító anyagának túlnyomó része német, bár a magyar irodalomtudomány és irodalmi alkotás azon elemeit is, amelyek gondolatkörével érintkeznek, kellő mértékben figyelembe veszi. Elmélkedései szabatos, átgondolt fogalmazásukkal is kiválnak. Ragaszkodik a tudományos stílushoz, de tárgyilagos, szakszerű előadása mögött mindig érezni a gondolkodót, aki teljesen végiggondolta azt, amit leír.