Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám
Mint a kutya silány házában,
legeslegutolsó a családban,
kiverten és sárral dobáltan,
és mégis híven és bátran
kiált egyedül a határban
fázva és szeleknek kitártan:
amit kiáltok, úgy kiáltom
vénen, magamban és ziláltan,
sárosan, rugdalva, ruhátlan,
híven, remegve és bátran.
Magamra maradtam, magamra
és hangom mint vén kutya hangja
rekedt már, vagy mintha a kamra
mélyéből jönne, tömlöckamra
mélyéből. (Én vagyok a kamra.)
És mire fölér ajakamra,
száz faltól fulladt és bamba,
mert az élet mosott goromba
habjaival, és süket és tompa
iszapot rakott minden ablakomba.
Nagy almáriumaimban néha
szalagokat találok, léha
csecsebecsét. Fakó, unt, méla
régi divatok maradéka,
régi gazdagság bus hagyatéka.
S szólok: «Gyermekeim, ti hangok,
vegyetek föl néhány cafrangot,
néhány szalagot és sallangot!»
És fölvesznek néhány sallangot
gyermekeim, a megfakult hangok.
De abban is csak ügyetlenebbek,
félszegebbek és feszesebbek
- mint kinőtt ruhában - merevebbek
s koldus irígyeim nevetnek:
de a hangok csak jönnek, tolulnak,
semmivel sem törődnek, kibujnak,
s botlódva bár, ujjak és ujjak,
gáton, iszapon átnyomulnak,
s fulnak és turnak és furnak,
míg cafrangjaik rongyokban lehullnak.
S kérdem: «Mit jöttök egyremásra,
fázva, fulva, fakulva, vásva,
hogy szégyeneteket mindenki lássa?
Mért jöttök ki ilyen dadogásra?»
S felelnek: «Dadogunk, botorkálunk,
de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk,
dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk,
követek vagyunk, utat csinálunk.
Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!
Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk.»