Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám
Valami kacskaringós, mindig az elejibe visszaolvadó kis nótácskát dudorászott Trifu Onofrim káplár, ahogy ott feküdt hanyatt. Bakancsát össze-összeveregette úgy fektiben; néha végigsimított a domború mellén s akkor az ujja megakadt - a medálián. Eljátszott, elbabrált vele, le is kacsintott rá s fujta, fujta tovább a nótát, amelyik arról szült, hogy itt, meg amott egy kiskertben kinyílott egy rózsa, igen, szép piros rózsa, jószagú s az Úristen is katonasapka mellé teremtette. Kicsit magasan kezdte Trifu Onofrim káplár s ott, hogy: hej rózsa, piros rózsa, piros rózsabimbóóóóó - ott nem érte fel csak füttyel. Dagadt pofával fujta, cifrázta s igen meg volt elégedve magával.
A levelet - haza - megirta még tegnap. Nem igen szokott egyébként levelezni - az egész két esztendőben talán hármat írt, vagy négyet - s a keze olyan nehéz volt, hogy alig birta a tollat. S kihagyott az emlékezete - a teremtésit - itt-ott egy-egy betü nem akart eszébe jutni sehogy se. A formája, hogy hogy is van. Esti parancsosztástól fekvésig elkínlódott azzal a betyár levéllel, de most megvan. Ott áll né, az ablakdeszkán, megírta benne Trifu Onofrim káplár a medália dolgát.
Ki is gondolta volna, mikor eljött hazulról? Ő maga sem. Hiszen dédelgetett magában némelyes vitézi álmokat, hogyne. Beste határőr-ivadék volt, amonnan, irtóztató messziről, ahol a Temes-folyó hordja az aranyos homokot a temesi s szörényi bánságokon végig; a krassói hegyekből, Ferencfalvától Teregováig, onnan Karánsebesig, onnan ismét át a síkságon, le Pancsováig s be az öreg Dunába; arról való volt Trifu Onofrim káplár. Ott verekedtek a dédei, szálas-vállas granicsárok - törökkel, szerbbel, csak éppen hogy sátorosünnepen tartottak egy kis pihenőt s ott állottak a dédek ükapái is, marcona plájások, állig fegyverben a keleti hegyekben, sócsempészekkel, gyilkos rablóbandákkal szemben, alig hogy az anyjuk mellétől elszakadtak, az utolsó fejszecsapásig. Így volt. Némi legendák is szállottak apáról-fiúra s része volt benne neki is, megcsendesedett idők fiának - igaz volt-e, vagy sem, ki tudhassa -, de mesélte az apja, hogy egy őse, Vazul nevezetű, főknéz volt az orsovai kerületben egyszer, százötven forintot kapott fizetség fejében s két drabantot tartott személyes szolgálatára. Annak meg, hogy édes unokaöccse lett volna ama Miletics Vazdoszláv, aki, noha egyszerű granicsár volt csak, okos szót váltott a fiatal herceggel egy viharos éjszakán a kalinai ingoványokban.
A fiatal herceg, akit Józsefnek hívtak s később kalapos király lett - úgy hívták a magyarok -, az édesanyja, Mária Terézia királynő parancsára utazta be a Bánságot. A királyné a derék katona, Soro altábornagy útján értesült arról, hogy rosszul megy a soruk a derék granicsároknak, hát rögtön küldte is a fiát, nézzen körül s tegyen jelentést. Bizonyos Albert nevezetű szász herceggel s Nostiz gróf úrral lovon járta be a határőrvidéket a fiatal herceg s jártában-keltében egy viharos éjszakán úgy akadt össze a kalinai ingoványok úttalan útjain Miletics Vazdoszlávval. Egy butykosból ittak - így meséli a legenda - s parolával váltak el. Ebből is hogy mi igaz?... De tudott róla, halvány emlékezéssel, Trifu Onofrim káplár s vitézi álmait ha melengette régi históriák húnyó parazsánál - beszélt is róla. Fiatal képe elveresedett, amint eszébe jött most, hogy beszélt róla Anucának otthon, a bikaerős Niku, a csordás leányának, de ezt... ezt már mégsem gondolta volna... hogy ezt a medáliát!... - s felemelte a fejét a szalmapárnáról, előrehajolt, úgy nézte a kis kerek rezet a szalagon.
Anuca... hm... kis fekete lány volt, nem is olyan szép, csak valami jómozgású. Kölyökkorában együtt birkózott a fiukkal - hányszor odateremtette a templom hátamegett... egyszer meg kivált elbánt vele - de ennek nagy ideje, még a régi pópa élt, otthon Macsován, az öreg pópa, rettentő szigorú ember, Ávrámovics Ávrám - jaj, de furcsa is volt az.
Őszi idő volt már, kicsit nedvesedő, a Temes fehér párákat eresztett reggelenként. Anuca jött hozzá s mondta, hogy a pópa kertjében a tányéralmafán, amelyiknek az ága kihajlik a kerítésen, egy alma fennmaradt. De valami borzasztó nagy. Olyan piros az egyik fele, hogy az csudálatos, a másik meg sárgás s halványzöldbe játszik. Hogy, hogy nem, fennhagyta a pópa. El kéne lopni.
Kora délután óvakodtak be ketten a templom hátulja felől, a sövény-kerítésen át s egymás kezét fogva állottak meg a fa alatt. A szívük a torkukban lüktetett s nehezen nyeltek. A vénasszonyok nyara utolsó melegét adta ki magából, a rekkenő párás hőség körülfolyta a két gyereket lankadtan, ahogy állottak ott pihegve a fa alatt s a ház felé füleltek döbbenve: a saját merészségük valami ijedt, részeg mosollyal futkározott az arcukon s egymásra bámultak.
- Ott! - mutatta a lány. - Látod?
A fiú felnézett félszemmel.
- Látom.
Le volt szüretelve a vén fa, a rozsdásodó levelek között egyetlen óriás alma mosolygott szemközt a kölykökkel.
- Te itt maradsz - súgta a fiú -, vigyázz! - és átölelte a vastag törzset.
- Ávrám! Ávrám! - süvített végig egy hang a kerten. A pópáné szólította az urát.
A fiú leheppent a földre. A hangot visszaverte a templom s aztán csend lett megint.
- Elment, - súgta a lány - bement a házba - s rekedt volt; szorosan egymás mellett állottak. A fiú rábámult. Ökörnyál úszott a levegőben s megfogódzott a lány hajában. A fiú utána nyult. Kis piszkos kezével beletúrt a kócos hajába s reszketve, erősen simogatta a fejét, nem tudta, miért. Anuca akkor rácsapott a kezére és azt mondta - a fára intett.
- Nem mersz?
- Én? - s nekirugaszkodott. Pillanatok alatt kúszott fel az ágig, leszakította az almát. - Pszt! Ledobom, kapd el!
A kislány felemelte a pendelyét s a kövér alma heppenve hullott bele.
- Na, add ide! - mondta a fiú, hogy lejött.
A lány - csakhogy ellenkezzen, - de tréfásan:
- Dehogy adom!
- Add ide! - s elkapta a kezét, csavarni kezdte, de valahogy nem is az almáért. Elvehette volna egy lódítással. De nem. Csak csavargatta a kezét, csavarta, nyujtogatta, hogy hozzáérjen.
- Eressz el!
- Nem eresztlek!
- Rögtön eressz el!
- Agyonverlek, te béka!
S nem tudta, hogy s mint, odateremtette a kislányt a kerítés aljába - az rúgott, harapott s az öklével az arcán dobolt, nem bánta - rátérdelt s a nyakához nyúlt, megmarkolta.
Egyszer csak honnan, honnan nem, ott volt a pópa. Elkapta a fiút, két rettentő pofont lesózott s átnyekkentette a kerítésen. Azonmód a lányt is. Az almát meg felszedte s még utánuk kiáltott:
- Még egyszer meg ne lássalak errefelé kujtorogni, mert leütöm a derekatokat!
S mosolygott kevélyen Trifu Onofrim káplár, ahogy ott feküdt a hátán. A pópa... hm... most látná - a medáliával. De meghalt azóta. S Anuca...? Tudja Isten. Azótától haragot tartottak. Ahol érte, rúgott bele egyet, megcsípte, vagy hátbavágta s az jólesett.
Később egyszer - már legény-állapotban, mielőtt éppen a sor alá odaállott volna - akkoriban egy pántlikát hozott neki a kavorai vásárról, egy pirossal cifrázott kék pántlikát, mégis, búcsúzás fejében. De a lány - szeles lány lett, erőszakos - kikapta a kezéből, földhöz vágta s rátaposott. Akkor majdnem megverte, úgy mint régen a pópa kertjében az almáért.
Most meg majd az is megtudja. Anuca. Már mint a medáliát!
Az anyja hétszámra rítt - mesélték -, mikor megtudta, hogy idekerült a gránicra, Besszarábiába, a tiginai garnizonba. Hát bizony nehéz sor. Cudar idők járnak, itt nincs békeidő soha. A Dnyeszteren titokzatos bárkák osonnak éjnek idején s halált rejtegetnek magukban. Odaát a tiraszpoli falakról ágyuk ásitoznak s a bokrok gépfegyvereket takarnak. Lejjebb Akkermanból s a környékről gyakran hoznak sebesülteket - feküsznek a hordágyon s bámulnak a semmibe - multkorjában meg - egy éjjel Ovidopolból átlőttek az oroszok az akkermani tüzérkaszárnyára. Arra le, a Fekete-tenger felé mindig van valami, a csempészek sose nyugosznak, mindenre elszánt bandák bújdokolnak a mocsarakban s a túlsó part - egy másik világ. Dupla a lénung, de a halál megjöhet minden nap.
Efféle szomorkás dolgokra azonban most nem gondolt Trifu Onofrim káplár. A zubbonya zsebéből elvétette a kis tükrét s kedvtelve megnézegette magát. Belenevetett a tükörbe. A kis bajuszkáját megsimogatta s a sörtés állán végighúzkodta a kezefejét, hogy hersegett. Ezen megint mosolyogni kellett. Most mindenen mosolyogni kellett, minden szép volt és jó.
Idestova három hónapja történt, hogy szakaszával az ickovi mocsarak táján portyázgatva, azt a híres, nevezetes haditénykedést cselekedte, melyből kifolyólag ez a medália került a bal mellére. Orosz hordákkal akaszkodtak össze; azok megszaladtak, nem tudták, hány emberrel állnak szemközt, hanem a hátvédjüket beérték, valami nyolcat elfogtak összekaszabolva, lődözve. Hármat ő maga elintézett, Trifu Onofrim káplár személyesen. Még az egyik - valami sovány, vékony, lehetetlen figura - a két kezét összetette, ahogy ott a földön felhenteredett, a szeme véreres volt s kidagadt a rémülettől, de a puskatus már nekilendült, már késő volt. Még valami nevetnivaló volt - de igazán - a két összetett kezét úgy rázta, mint a kutya az első lábát, ha szolgál... eh, mindegy! Szóval, aztán tegnap jött meg a medália. Geroszim kapitány maga tűzte fel a mellére az egész osztag előtt s két nagy bankó járt ki melléje. Kezet is szorítottak Geroszim kapitánnyal s Trifu Onofrim káplár, bánsági granicsárok jókötésű ivadéka, úgy érezte, hogy félkézzel fel tudná emelni ezt az egész kis erődöt, ágyústól, lovastól, mindenestől. Haj, de szép ez az élet!
És ma este - vasárnap - gyerünk! A ma esti csája már nem kell Trifu Onofrim káplárnak, kutyának való. Ma vacsorára Benderben lesz Trifu Onofrim káplár, a Három kecskében, berbécs tokány, fehér kenyér és aranyos-sárga moldvai bor mellett, az angyalát! Benyúlt a felső zsebébe, elévette a noteszt, megnyálazta a bütykös ujját, a két nagy bankó ott ült szépen az első lapon, még ropogott, ahogy megbizgette s ellibbentette maga előtt, hunyorítva; és kobzár lesz persze a Három kecskében, ez a rongyos kobzár, az a piszkos kobzár - jaj eszem a zuzáját! - a tetves, vén dög, de hogy tudja a sánta nyavalyás, hogy tudja! Sem cant kobzar batra ceva... énekelj valamit vén kobzos... sem cant, ce stii mai bine... valamit, amit jobban tudsz... sem cant, sem cant, se plang, ce iubita mea ie moarte... énekelj, énekelj, hogy sírjak, mert halott az én szeretőm... eh! - Felvetette magát az ágyról Trifu Onofrim káplár, hogy csak úgy nyikkantak a vasak. Az ágy alól kihúzta a kis ládát, elékaparta a beretvakészséget s a kis lavort kézbekapva, kilépett az ajtón.
Még most is fütyörészett s taktusra illegette, ringatta magát végig az eresz alatt, amelyről jégcsapok fityegtek alá; egy hosszú, bunkós darab lógott a csatorna mellett, felugrott utána, de nem érte el - ejnye, azt a nemjóságát, ne érné el ő, Trifu Onofrim káplár? Hátralépett egyet, nekirugaszkodott s elkapta a jégcsapot játékosan, a szájába kapta a végét, harapott belőle s kiköpte; nevetett.
Hogy a sarokra ért, az irodaajtón Vlaszov őrmester kanyarodott elé s utánakiáltott:
- Hej káplár!
- Parancs! - összekapta magát.
- Megvan-e még a fityegőd?
Évődött vele Vlaszov őrmester s a káplár mosolygott:
- Meg is lesz az, őrmester úr!
- Nahát, majd aztán társat kell szerezni melléje, mi? Ne búsuljon magában.
- Rajta leszek, őrmester úr!
- Elhiszem. Hát - utána tette komolyabban - csak lassan a testtel odabent. Nekem részegen ne hozzanak haza, mert becsukatlak, ha hetven fityegőd van, akkor is. Mulatni lehet, illik is ilyen alkalomból; enni rogyásig, de az itallal csinján. Az esti futárszánnal mész, a hajnalival itt légy. Megértetted?
- Igenis, meg!
- Na jó. Éljél, fiam! - elköszönt.
Egy kis meleg vizet kért a konyhában, borotválkozáshoz. Serban, a vén ragyás káplár rászólt, az ott lesett valami maradékra.
- Hideg nem jó?
Valaki beleszólt a konyha mélyéből:
- Akinek medáliája van, az kisasszony-bőrt kap a pofájára máról-hólnapra.
- Kuss!
- Na csak be ne igyad a fityegőt a Három kecskében.
- Mondom, hogy kuss!
- Libazsírral kenjed, attól olyan fényt kap, mintha arany volna.
Trifu Onofrim káplár letette a gőzölgő kis tálat maga elé az asztalra s csipőre vágta a két öklét.
- Már az irígység, látom, kirágja a begyeteket, redves gazemberek, akik vagytok, kinek van baja velem, he? - s hogy nem jött válasz, felkapta a tálat - na azért mondom! - bevágta maga mögött az ajtót s nevetett magában odakinn - a mocskosok!
A kis tükröt az ablakkilincsre mesterkedte s míg a habot kente magára, roppant mód örült, hogy megmondta a véleményét, azoknak ott kinn, azoknak a nyavalyásoknak a konyhában. Még tán nem is szagoltak puskaport soha. Serban, a ragyás - és fintorokat vágott a tükörbe - vén bolond, az irodában körmöl és a konyhán lesi a koncot, amit kidobnak Geroszim kapitány úréktól; haha - hangosan nevetett magának, röviden, s hogy visszakézzel az orra alá kanyarította a kést. meglátta a karját - a zubbonyát levetette, az ingeujját feltűrte - meglátta a barna, kemény karját, ahogy kiugrott rajta az izom; behajlította jól s a másik kezével belecsípett. - Haha... c... szeget lehet rajta kalapálni, a hétszentségit!
Már akkor alkonyodott is - hamar jön itt az este ilyenkor és ólmos ködöket tereget maga előtt a tenger felől - s Trifu Onofrim káplár felöltözött. A köpeny alá benyult kétszer is, háromszor s megtapogatta az érmet, ha jól fekszik-e? Nem esik le? Nem. S kisétált a kapun, topogott le, fel, elnézett a parancsnokság felé, jön-e a szán? Még nem jött. cigarettát sodorintott, vékonyat, hegyeset s a szája szegletibe ragasztotta; szót váltott a vártával, Birtoff zömök, vállas bulgár cigány állott:
- Hideg van.
- Az. Hát bemész?
- Be.
- A futárral?
- Azzal.
- S mikor jössz?
- A hajnalival.
- Az. Hát éljél!
- Éljél!
Az útra óriás árnyékot vetett az ortodox templom; kupolája, kettős keresztje odarajzolódott a hó kékes világában, élesen. Trifu Onofrim káplár, hogy félvállról megfordult, szemben állott a feszülettel. Korhadó fakeresztre szegezve állott ott a pléh megváltó, egy-két szegényes csinált virág a lábánál, hóval belepve, a málladozó ereszetről jégcsapok lógtak alá s a töviskoronáról; katona-városban nem jó a feszületnek. Trifu Onofrim káplár odaszalutált - mégis. Gyengén szalutált oda, csak úgy, ahogy öreg káplárok szoktak hathetes bakának, úgy a két ujjával; éppen hogy a cigarettacsutakot azért kivette a szájából.
Nana...! A szánkó! Az éles kis csöngők vidáman belemuzsikáltak a szétfekvő csöndbe. Már itt is van. A postás Andrei átordított az egyre jobban ereszkedő sötétségen.
- Trifu Onofrim káplár!
- Heej hopp! Itt vagyok, testvér!
- Na, kapaszkodj csak ide mellém. Éljél!
- Éljél, gyerünk!
Andrei csettentett és elindultak. A három apró mokány lovacska röpítette a vasalatlan könnyű kis szánt, mint a fergeteg. Egy-kettő elhagyták a községházát, a szeszgyárat, a huszárok kaszárnyáját, elrepültek a sorompó előtt s ki a szabad mezőre. Kevés szó esett, a postás Andrei hallgatag legény volt, hosszú, száraz ember, a puskája keresztben feküdt előtte s a pisztoly táskáján nyitva tartotta a szijazatot, így utazott ő éjjel és nappal a falvak között, apró lovacskáival, tikkasztó nyáron, mikor az embernek a nyelve a szájpadlásához ragad s egy korty vízért a lelkeüdvösségét adná, s irtó goromba téli időkben, mikor sovány farkasok üvöltenek versenyt, a velőket hasogató bitang északi széllel, mindig egyforma szótlanságban; így utazott a postás, Andrei örökkön-örökké; csak ha faluvégi posztok a jelszót kérték - szokásból, lanyhán, hiszen ismerték már a csengőjét - akkor megmozdult agyarán a kurta fapipa, odadörmögött, csettentett a macskáinak s aló, tovább, kevés szó esett hát.
- Hajnalban hozlak, mi?
- Igen.
- Csak egészbe légy.
- Ne félj te semmit, vén medve.
A szél Kisenew felől csapta szemen őket s elkapta a hangjukat.
Trifu Onofrim káplár asszonyokra gondolt. Nem egy asszonyra, nem is Anucára. Reá is, de csak futólag. Asszonyokra s lányokra gondolt, akiket valaha látott s akikkel dolga akadt. Otthoni fehérnépekre, akik mezítláb jártak, piszkosak voltak és majd megszakadtak a munkában, de vasárnap olajjal kenték fényesre a hajukat, keményített ingvállat viseltek s meleg jószaguk volt a táncban; városi cselédekre, akik urias ruhát viseltek, még katrincája se volt némelyiknek, olyik az arcát festette s szagos vizzel öntözte a kendőjét; alacsony, feketeszemű, barnákra gondolt, erős kezűekre, akiknek az ajkuk felett kis bajusz árnyékolt és vékony szőkékre, fehérhúsuakra - ó - és a köpeny megfeszült a mellén; egyszer bent a városban, talán félesztendős katona volt még s Nekulcea nevű őrnagy küldte haza a feleségéhez:
- Megmondod a nagyságának, hogy azt az írást, amit otthonfelejtettem, adja oda. Ő, tudja, hogy micsodát. Siess! Trapp!
Buta szolgáló nyitott ajtót, - de jó kebles volt, ahogy most visszaemlékezett - és elmondta az üzenetet, az meg visszajött, hogy menjen be, nem érti a nagysága.
A nagysága éppen felkelt. Az ágy szélén ült s a papucsát húzta - kis piros papucsot, bojtosat - és virágos pongyolában volt. Az ágyán ott volt a teste nyoma, a kis párnán a feje helye.
- Mi az, fiam? Nem tudom, mit akar az őrnagy úr - azt mondta: fiam s talán annyi idős lehetett, mint ő, vagy annyi se. Felállott, a pongyola - ujjatlan - szétnyilt percre s a hosszú ingén áttetszett a lába.
Trifu Onofrim katona elismételte a parancsot.
- Aha - azt mondta az asszony - szőke, csepp, nagyon fehér - mindjárt. Tudom már - s picit ásított, nyújtózott.
A szekrényhez tipegett - a kis papucs csattogott a lábán - lenyult a zárhoz s fel és odaadta az írást. Trifu Onofrim katona kihátrált a szobából.
Ezt is látta most Trifu Onofrim káplár, ahogy vágtatott a szánnal előre a hallgatag Andrei mellett, ezt látta, ennek a kicsi asszonynak a lábát, a karját, ahogy kivillant, ezt s még sok más tíz, száz, ezer asszonyt, ahogy kibuktak elébe ott a lovacskák feje felett, a havas síkságon. Vállakat látott és combokat, karokat és melleket és úgy érezte, hogy mind szeretni tudná az egész százezret egyvégtiben, mind végigölelni. Mélyeket lélegzett a csípős hidegből s mondani akart valakinek, valamit, írtó nagy erejében és a két karját kitárta Trifu Onofrim káplár:
- Hahó! - kiabálta tele torokkal - hahó! - kiabálta bele az éjszakába, mint elmult ősei, a fejszés plájások, ahogy kiabáltak egymásnak messzi hegyek szakadékaiban, hírt adva magukról - hahó! - kiabálta bele rettentő jókedvű, nagy erejét Trifu Onofrim káplár a besszarábiai pusztaságba: - Hahó! Hahó! Hahó!
- Nyakonváglak te! Bolond vagy? - odasandított a hallgatag Andrei.
- Ha! Haha! - röhögött, mint egy fiatal állat - jókedvem van testvér. Isten úgy segéljen, jókedvem van.
- Hát legyen.
- Van is. Ha-ha! Ha-ha! - nem bírt magával.
Benderben a Tatárka-sor sarkán állott meg Andreai.
- Na ugorj!
- Köszönöm testvér.
- Jó. Hajnalban erre kerülök érted, kint légy, vagy itthagylak és futhatsz gyalog.
- Jól van, testvér. Egy mázsa pálinkával várlak itt a sarkon.
- Edd meg a pálinkádat, bolond. - S a postás Andrei elvágtatott a szánnal.
A legény túlzott vidámsággal behahotázott az induló lovak csengőjébe, aztán állóhelyében megfordult s egy nagy izmos nyújtózással kergette ki gémberedett tagjaiból a hideget. A köpenye alá a melléhez nyult, megtapintotta a medáliát s míg befordult a sarkon, még röhentett jókedvűen: - Ez a bolond Andrei... be bolond.
Negyedik ház volt, mindjárt jobbkéz felől a Három kecske, az ablakán párás világosság vetődött ki s Trifu Onofrim káplár meghúzkodta magán hátul a köpenyt, a derékszíjján rántott egyet - ... idébb a falnál egy alak gubbasztott. Koldus? Az. A világtalanok félig mosolyos, nyilt arcával állott ott, fejét felfelé tartotta kicsit, az egyik zubbonyujja zsebredugva, üresen s megtűzve biztosítótűvel.
- A kiszenvedett Krisztus nevében... a Szűz Mária nevében...
Trifu Onofrim káplár a nadrágzsebébe nyult apróért. Ránézett a vakra. A szíve összegöngyölődött s felszaladt a torkába. Ott lüktetett keményen... - mindjárt kiugrik - nyelt. Még egyet. Hideg futotta el a testét s nem mozdult. Nézte. A vakon vánnyadt katonazubbony lógott, az összeesett vállán fakó káplári zsinór... s a mellén, könyörülő Úristen! a keshedt mellén - a medália! Kis, kerek rézmedália, rajta a sas s a felírás körbe, a medálián. Csak állott. És nézte. S a vak, hogy mondjon valamit:
- Hideg van, katona úr.
A legény megmozdult.
- Vak vagy?
- Az. vak vagyok.
- Honnan tudod, hogy katona vagyok?
Kajánul kérdezte, rosszindulattal, hogy hátha nem vak, hiszen úgy néz, úgy néz felfelé... A vak elmosolyodott s a mosolya szelíd volt, mint a kis gyermekeké:
- Tudom én azt. Azt én megérzem.
S már szégyelte Trifu Onofrim káplár, hogy megkérdezte. És szégyelte, hogy katona «úr», mért katona őr? Hiszen ez... Jézus Mária és Mindenszentek... ez bajtárs! Bajtársa neki. Katona. Még a rangja is megvan. Bajtárs!
- Nem látsz semmit? - s a nyelve akadozott Trifu Onofrim káplárnak, rettentő gyengeség fogta el s a veríték végigvert rajta, - semmit nem látsz... testvér?
A vak csak mosolygott nyiltan és felfelé nézve.
- Semmit, testvér, semmit.
Trifu Onofrim káplár, ahogy ott állott Benderben a Három kecske előtt, lehunyta a szemét, erősen lehunyta, írtózatos erővel szorította le a szemhéjját: Lilát, kéket, zöldet, s vereset látott egy pillanatig - aztán semmit. Nagy fekete sötétség, rettentő sötétség... és kinyult tapogatódzva emberfeletti félelmében... vállon fogta a vakot és simította végesvégig... az üres zubbonyujját megfogta s egy hülye ordítás esett ki belőle ott akkor, valami üvöltésféle, de elkapta a végét:
- A karod, testvér, a karod!
Felnyitotta a szemét s a vak ott állott a jámbor, bölcs mosolyával, szelíden.
- Ne rángass testvérem. Gyenge vagyok, ne bolondozz na! - kicsit odébb húzódott. - Eredj Isten hírével utadra.
Trifu Onofrim megfordult és a lépcsőhöz botorkált. Nehezen lépett és a földre nézett maga elé.
A Három kecskében kevesen voltak. Az egyik asztalnál két szanitéc altiszt ült. Kevés boruk volt és kockáztak. Odébb három egészen fiatal katona zajongott, egy káplár volt velük, Dimitrescu nevű, tüzér volt, ismerte. Pálinkát ittak és Dimitrescu nótára tanitotta a kobzárt, de nehezen ment. Dimitrescunak nem volt füle s ahányszor előfütyülte, mindig másféleképpen szólt a nóta. Aztán ő volt dühös az öregre, hogy disznófüle van.
Ezek nagy lármával fogadták a legényt.
- Ide gyere hé, ide, ide, most jöttél? Kimenős vagy? Meddig? Andreiel mész? Mi ujság? stb.
Kihúzta magát s köszönt. Leült. Nézett maga elé.
- Mi lelt, te? - Dimitrescu meglökte, - tán részeg vagy már? Poharat, hé! Vedd le a köpenyt.
Lehúzta magáról a köpenyt. Dimitrescu látta meg először:
- Höhó! Fityegője nőtt az úrfinak! Azért olyan magas az orra. Hurrá! Bort öreg, hurrá! - felugráltak s rázták a kezét.
A kocsmáros, sunyi vén görög ember, a félszemén kötést hordott s a fülében vattát - odahajlongott.
- Gratulálok a nagyságos úrnak. Gyönyörű kitüntetés, igazán gratulálok. Én mindig mondtam, hogy a káplár úr a leggyönyörűbb ember az egész környéken. Szabad? - s töltött magának is és koccintott vele.
A kobzár valami hősi nótába fogott, hetvenhét versszakos, soha véget nem érő nóta volt, tengeri rablókról szólott, akik elrabolták Dumitru vajda leányát s az aranyhajú, ezüstpáncélos Xandi herceg hogyan üldözte őket a Fekete-tengerig, könnyű csónakján, hogyan szabadította ki a szépséges Nasztaszját s tette feleségévé - rekedt, boros hangja volt az öregnek, úgy zümmögött halkan, mindig a planfonra nézett, mintha onnan olvasná le a strófákat s a lautár cincogva kísérte. Átjött a két szanitéc is és ittak.
Trifu Onofrim káplár mereven ült és maga elé bámult. Ha szóltak hozzá, felelt, ha koccintottak, ivott. Dimitrescu szidta:
- Ne lógasd a fejedet, hé! Mi bajod? Fehérnép kellene, mi? Lesz az is, lesz minden. Úgy-e öreg?
A görög nevetett, csettintett a nyelvével s odahajolt:
- Lesz, lesz, lesz. Majd megjön annak is az ideje. Fandoposz tudja, hogy mikor, mit. Minden meglesz.
Trifu Onofrim káplár csak ült. Fehérnépet? Olyan gyengének és tehetetlennek érezte magát, hogy azt hitte, egy ötéves gyermek feldöntheti. Ült ott komolyan a cimborák között a Három kecskében és nem nézett a medáliára. Sokat ivott és a teste rendre átmelegedett, de ez sem volt jó és hidegre vágyott. Mondjuk a fejét az ablakhoz nyomni, vagy a hóba feküdni... aj! az volna csak jó.
Éjfél már elmult, akkor egyszerre felállott. Mint aki valamit elfelejtett. S most hirtelen eszébe jutott. A köpenye alá nyult.
- Hohó! - Dimitrescu elkapta a karját s az egyik szanitéc is az orra alá hadonászott - hohó, öregem, még nincs vége, hehehe - részegek voltak már - még nincs vége, csak most kezdődik, hehehe.
- Hagyjatok! - felkapta a köpönyegét, a noteszához nyult s megnézte a két nagy bankót: visszatette. Ami egyéb pénze volt, azt kivágta az asztalra. Félt, hogy nem elég s futtában köszönt, a derékszíjját csak kinn csatolta fel, de akkor már jöttek is utána.
- Heéj, vén betyár! - Dimitrescu botorkált ki az ajtón - keresztülhasítalak, ha itthagysz. Heéj! Hol a bajnétom? Hol a bicskám? Szíjjat hasítok a disznóból - elvágódott a lépcsőn, úgy cipelték be a görög és a kobzár. Még sokáig morgott, aztán elaludt.
Trifu Onofrim káplár a szomszédházig szaladt. Megállott. A vak nem volt ott. Sokáig állott a hely előtt, ahol a falnak támaszkodva találta, aztán odébb rohant, benézett minden kapualjba, zúgba s visszakerült oda. Már szédült, izzadt a hidegben s kergén szaladgált szerte, mindig vissza-, visszakerülve. Mennyi idő telhetett, nem tudta. A nagy utcán járőrrel találkozott. Megállították. Egy kunkora bajuszos, szúrósszemű őrmester volt velük, igazoltatta. Felmutatta a kimaradási engedélyét.
- Mit kujtorogsz itt?
- A futárszánt várom. Hazamegyek.
Az őrmester mérges volt, álmos.
- Vigyázz magadra, megértetted?
- Igenis meg.
Az őrjárat ellépett.
Trifu Onofrim káplár járt-kelt a néma városban. Tízszer, hússzor, százszor is elszaladt a hely előtt, ahol a vakkal találkozása esett. Egyszer meg is állott előtte, úgy állott meg, mintha ott volna s behunyta a szemét megint, úgy, mint akkor. Már fájt, úgy szorította. Egyet lépett... megfordult, a hátát a falnak vetette s most hunyt szemmel állott ott... a kezét kinyujtotta:
- A könyörülő Krisztus nevében - azt hitte, hogy mondja, de nem mondta; elrohant s a verejték csorgott a hátáról.
Így telt el ez az éjszaka s Kisenev felől egy vékony sötétkékes csíkon hasadt már a hajnal, mikor a futárszán előcsilingelt. Ott várta a sarkon.
A postás Andrei szólt elsőnek.
- Jó reggelt, testvér. Részeg vagy?
- Jó reggelt, testvér. Nem vagyok részeg.
- Na, kapaszkodj fel.
Elindultak. A szél megfordult reggelre. Kalajevka felől jött élesen, mint a beretva s fütyülve hasított el a fülük mellett.
Trifu Onofrim káplár csendesen ült a hallgatag Andrei mellett és a kis csöngő az agyában kalapált: csiling-csiling, csing-csiling, csiling-csiling, csiling-csiling... a kiszenvedett Krisztus nevében... csiling-csiling, csing-csiling... a kiszenvedett Krisztus nevében csing-csiling - ezt csilingelték a kis csöngők és Trifu Onofrim káplár eszelősen bámulta a fehér útat, ahogy az elfutott sebesen alattuk végnélkül és kezdet nélküli fiatal életére gondolt, zavaros összevisszaságban... az ickovi mocsarak fagyos ingoványait látta, ahol mennek, mennek előre, mennek, mennek zsombékról-zsombékra ugrálva, készen tartott fegyverrel; minden ugrás után megállni, körülfülelni; ha! mi az? Semmi, valami állat sivított éhségében, kígyó surrant el; szürke farkas lohol, a farkát behúzva... és ott akkor az a vánnyadt ember felhenteredett, a szeme kidülledt, a rémület odafagyott az ajakára... sovány kis figura, szegény féreg... és véreres volt a szeme és a kezével, ahogy felnyult, felkönyörgött...
- Fázol, te? - a postás Andrei megbökte.
- Nem, nem fázom.
- Hát akkor ne vacogj.
- Nem vacogok.
Már jócskán kireggeledett, mikor letette a legényt a szán a kapu elé.
- Köszönöm, testvér.
- Nincs mit, testvér. - Csettentett a postás Andrei s tovább ment örökös útján.
A legény állott egy percig - a várta, Basila volt, szőke, szeplős moldvai gyerek, köszönt s szólt is valamit - ő féloldalt állott s fordult lassan - valamit akart... nem tudta mit. Valami terve volt... most megfordult s szemben állott egészen a feszülettel.
Átment az úton és megállott előtte. Feszes haptákban állt meg. Aztán a sapkáját jobbkézzel lekanyarította, szabályszerűen. Állott. Na... - szinte kimondta - na! Visszatette a sapkát, köszörült a torkán és vezényelt magának: Vigyázz! Imához!
- M... m... m... - makogott hülye ijedelemmel és a térde összeverődött - mmm - könyörülő Úristen! Elfelejtette! Elfelejtette a Miatánykot!
Megfordult, feltette a sapkáját és elindult. Még kétszer-háromszor megállott, ahogy ment befelé, visszafordult, szembenézett a pléhfeszülettel sután: - m... m... - a kapu előtt Basila szemében meglátta, hogy ő milyen, hogy ő vele valami történt... s felemelte a kezét s úgy kitárt tenyérrel magyarázkodni akart: Elvesztettem - mormogta - elfelejtettem... elvesztettem valahol.
Lefeküdt. A hideg rázta és a forró verejték ellepte, úgy aludt el s felriadt minden pillanatban, felült hirtelen, tétován körülnézett, keresgélt magában s maga körül.
- Hiszen megkerül - dünnyögte - elő fog kerülni, persze.
Reggel egy nap kezdődött. A ragyás Serban rászólt a konyha előtt, hogy parancsért ment az irodába.
- Ki vagy facsarva, öreg, mint egy citrom. Hej, az a Három kecske, az a Három kecske!
Nem felelt.
Vlaszov őrmester nevetett rajta.
- De fehér vagy, fiú. Hát jól telt odabent, mi? Mi? Süket vagy?
- Igenis őrmester úr, jól telt.
- Na! A második medáliánál megint bemész.
- Igenis.
Teltek a napok. Trifu Onofrim káplár járt-kelt a kaszárnyában és az udvaron, istállót vizitált, az őrségeket számontartotta a kapuknál s a külső falakon, kivonult járőrbe az embereivel, de a feszületre nem nézett. ha kiment a kapun, lesunyta a fejét, úgy osont el a pléh Krisztus előtt, ha a szakaszával elment, félrefordult. De a pléh Krisztus utánajött. Utánajött az istállóba, az irodába, a falakra, mindenüvé. És, ha néhol váratlanul szembetalálkozott vele - Trifu Onofrim káplár, a pléh Krisztussal, - akkor összehúzódott, alázattal, a szemében rettentő rémület vetett lángot, a két tenyerét széttárta:
- Elvesztettem - motyogta - valahol elvesztettem... de meg fogom keresni, megkeresem.
A két nagy bankót meg ott tartotta a noteszában az első lapon. Annak is megvan a maga helye, mihelyt hozzájön, odaadja neki, persze, elviszi, odanyomja neki a markába. Mindennek megjön a maga ideje.
Hetek teltek. Az idő is felengedett már. De hirtelenül, szinte máról holnapra. A jégcsapok megereszkedtek az ereszen s huppanva zuhantak alá egy-egy hócsomóval; éjszakánként még fagyott azért, de déltájon izzadva dagasztották a legények a kásásodó havat s a forró besszarábiai nyár előre küldte langyos szellőit.
Egyszer egy este futár jött. Lovon érkezett és sürgős levelet hozott Geroszim kapitánynak. Perc mulva Vlaszov őrmester loholt elé az irodából, aztán riadót fujtak. Az osztag felsorakozott az udvaron.
- Fiuk! - azt mondta Geroszim kapitány - tíz ember jelentkezzen önként. - Nevetett, szokása volt neki, ha nagy dologról volt szó. - Semmi az egész. - Csónakon leereszkedtek Ickovig és ott várjátok be a további parancsot. Tíz bátor gyerek jelentkezzen. Na lássuk!
Trifu Onofrim káplár némán állott a szakasza előtt. A medália ott volt a balmellén, hozzá nem nyult azóta.
Páran kiléptek. Valami hatan. A zömök bulgár Birtoff és a szeplős Basila is, Petrescu, Dumitruvics. A többit Vlaszov őrmester jelölte ki.
- Altiszt? - nevetett Geroszim kapitány - ki jelentkezik? Na gyerekek?
Vlaszov Trifu Onofrim káplárra nézett. Csend volt. Az őrmester csippentett is a szemével. De a legény nem mozdult. A vér leszállott az arcából és mázsásnak érezte a kezét, a lábát, ami gyakran megtörtént vele az utóbbi időben. Most már a kapitány is ránézett.
- Na?
Nem mozdult.
Geroszim kapitány nem akarta húzni az időt.
- Trifu Onofrim káplár!
- Parancs.
- Na fiam!
A legény nem mozdult. Geroszim kapitány csodálkozva kapta fel a fejét. De még mindig nevetett vidáman.
- Na fiacskám, most van alkalmad társat szerezni a medália mellé. Kis testvérkét. - Fürkészve nézett rá - ne unatkozzon egyedül - s hogy a legény még mindig nem mozdult, eltünt a mosoly az arcáról - lépj ki! Kilépni!
A legény tétován kilépett. De nem állott meg. Közelebb jött.
- Én nem megyek, kapitány úrnak jelentem... én nem mehetek!
- Mi az?
A legény lassú léptekkel jött egyre közelebb és halkan magyarázva dünnyögte:
- Kapitány úr, én elveszítettem a Miatyánkomat! Elveszítettem... - körbelépkedett lógó fejjel, maga köré nézegetve, bambán - én elhagytam a Miatyánkomat, elveszítettem... nekem azt meg kell találnom... a Miatyánkomat...
Geroszim kapitány - Vlaszov őrmesterre nézett előbb - odaugrott a fiúhoz, felemelte a fejét az állánál fogva és a szemébe nézett.
- Mi az? Mi van veled?
- A Miatyánkomat - morogta eszelősen Trifu Onofrim káplár - elvesztettem a Miatyánkomat, nekem azt meg kell találni... nekem... érted?... Érted, kapitány úr? A Miatyánkomat elhagytam valahol... - hátat fordított Geroszim kapitánynak és keresgélni kezdett, az istállóajtó lámpájának füstölgő lángjában, a rámeredő négy sor bakaszemben, a sötét égen, amelyen ólmos fellegek ballagtak az ickovi mocsarak felől, a benderi országút irányában, lomhán.
...Másnap reggel aztán - fölös óvatosságból megkötözve - szekérre rakatta Trifu Onofrim káplárt Geroszim kapitány. Nem ellenkezett. A benderi ispotályban megvallatták a szanitéc tiszturak, hogy s mint, mióta. Nem tagadta, elmondta ő szelíden, búbánattal, hogy így s így történt. A Miatyánk elveszett valahol, elmaradt tőle, ő nem találja sehol. Elmondta ő odabent a kisenevi nagy kórházban, - mert oda vitték vonaton azután - elmondta ott is - ő a Miatyánkját elveszítette. De megkeresi. Megkeresi, ha addig él is, akkor is megkeresi. Mert ő addig nem tud a Jézus Krisztusa szemébe nézni. Őneki azt elő kell teremteni. Ő már sejti is, hogy hol lehet, sejti... - nagytekintetű főtiszt orvos urak vallatták.
- Hát hol, mondd meg, fiam, hol lehet?
- Hm, hogy hol? - furfangosan hajolt közelebb Trifu Onofrim káplár - hát ott lesz az valahol az ickovi mocsarak között, ott lesz. Annak az embernek, annak a sovány figurának, annak az éhenkórásznak...
- Kinek?
- Hát neki! Tudom én azt. Ha én őneki azt a kalimpáló kezét megfogom, megfogom, megrázom becsülettel s igaz szívből s azt mondom neki: ne haragudj, testvér, békélj meg velem, testvér! - akkor én megtalálom a Miatyánkomat. Hát eresszetek urak, eresszetek.
Eresztették, hiszen nem bántott senkit. Írást kapott s mehetett, amerre akart. Ment. Benderben került elő elsőbben is. A Tatárka-sor körül őgyelgett, de hiába. Egy gyerektől kérdezte aztán - az ott gyúrta az agyagot az útszélin s kőhöz verte, az jól puffan - attól kérdezte:
- Te, fiacskám, - mondta - hova lett innen az a koldus, aki itt állott. Olyan káplári zsinórja volt, mint nekem, olyan medáliája, mint nekem. Vak koldus, félkezű.
- Hohó - azt mondta a gyerek - Vasil. Az meghalt, megfagyott a télen. Itt fagyott meg állóhelyében. Bizony. Mit akartál vele?
- Mit? - motyogta - hm... meghalt. Adósságba keveredtem nála. Tartoztam neki.
- Vaszilnak?
- Igen. Tartoztam neki, két nagy bankóval tartoztam neki - s elindult ki a városból. A gyermek még utána kiáltott a rongyos, furcsa katonának.
- Hát aztán most hova mész?
Trifu Onofrim káplár megfordult - a szakálla kinőtt az utóbbi időben, a bőre fénytelen volt s a szeme törött, tétovázó - megfordult szeliden:
- Én a Miatyánkomat keresem, édes fiam - és tovább ment.
A gyerek nevetett.
- A Miatyánkját keresi - mondta Jegorescu őrmesternének, aki éppen a Három kecskéből jött és pálinkát vitt a köténye alatt, ujjal mutatott utána, úgy röhögte - a Miatyánkját keresi.
Jegurescu őrmesterné délben elmondta az esetet az urának, az is jót nevetett rajta.
Trifu Onofrim káplár pedig ment, ment előre. A szakálla jókorán megnőtt, a bakancsa lefoszlott a lábáról, hosszú haját megtépte a szél, kazlakban hált, kamrák tetején s ólak alján, ha engedték, darab puliszkát, kenyeret, főtt kukoricát, avas szalonnát vetettek neki jószivű katonák, sopánkodó parasztasszonyok, ugy ment, ment Trifu Onofrim káplár. Már elérte az ickovi mocsarakat, bejárta zegét-zugát, fejét zsombékra hajtotta, úgy aludt, farkas megnyalta a pofáját s otthagyta, azt hitte, halott... kígyó elé jött, lomhán felkúszott rajta, megbámulta s odébb csúszott... felkelt Trifu Onofrim káplár, eleven halat fogott, kis hitvány csellét, pocsolyából, megette, vizet ivott rá, kövér sások tövét rágta s ment tovább. Megtalálta a helyet, ahol egyszer régen erős ember volt, szép fiatalember s a puska úgy lendült a kezében, mint a nádszál... s az a nevetni való keszeg legény akkor felhenteredett, a két kezével eléje malmozott könyörögve, megtalálta... itt volt, ott állott Dumitru, amott Birtoff, itt Pável, ott ketten feküdtek... és itt, itt volt ő. De nincs, nem talált semmit, semmit a világon - s elment tovább. Majd megkeresi. Hiszen azért indult el, most már biztos: nála van a Miatyánk. Kereste.
Ismerte mindenki, Kalajevkától Kisenevig eljárt, Karmasíban is úgy ismerték már, a kutyák sem ugatták, azonmód Akermanban is, mondják, hogy még a Dnyeszteren is átment Ovidopolba, Tiraszpolba, orosz földre, ott sem bántották, ott is tudták, nem árt senkinek szegény, csak éppen a Miatyánkját keresi, mert elhagyta valahol s nem nézhet a Jézus Krisztusa szemébe.
Kereste nyári idők perszelő hevében, zúgó nádasok között, kereste őszi viharoknak lázat hozó, didergető esőjében, kereste erdők rengetegjében, cikázó villámok között jött, ment sértetlenül Trifu Onofrim káplár és kutatott tétován maga körül... hátha megtalálná.
...Aztán, ami volt, elmult, ami nem volt még, lett. Őszre tél jött, a vizek beállottak, télre tavasz jött, megint kiengedtek s új katonák jöttek, tejfelesszájúak s megemberesedtek, bajuszuk is nőtt, zsinórt kaptak a vállukra, a tiginai kaszárnyát kimeszelték egyszer, Benderbe új kocsmáros költözött, a régi, az öreg Fandoposz, hazament úrnak. S Trifu Onofrim káplár? Ki tudja. Vagy volt még, vagy se. Tán kóbor bandák megfogták, megnyúzták - két nagy bankója volt, mindenki tudta, hát azért - szakadékba bukhatott, nyakát törte, tán golyó megölte, Dnyeszter elvitte, éhen is halhatott, meg is fagyhatott, ki tudhassa azt? De a lelke tán visszajár, az nem tud megnyugodni soha, mert hogy életében nem nézhetett ő szeme közé az Úr Jézus Krisztusnak.
Nehéz éjszakákon, mikor a tenger felől vijjogva rohan a szél, át a síkságon s hajók síró búgását, jajveszékelő sipolását hozza magával, mikor megrázza az ajtókat eresztékükben, kopog a padláson s zörgeti, zörgeti az ablakokat, mikor az örökmécs lángja meglobog az ikonosztáz alatt s a Megváltó árnyékát hosszan, vékonyan feldobja a szemközti falra, úgy reszketteti, táncoltatja, akkor azt mondják egymásnak a katonák, felülve a vaságyakon és azt mondják a parasztok kemence padkáján gubbaszkodva s a korhelyek összébbhúzódva az aranysárga moldvai bor mellett az ikszlábú asztaloknál, a toporzékoló várták, a faköpenyegek előtt s a külső falakon és kettős kereszteket vetnek magukra bőven, alázattal meghajtván nyakukat, azt mondják:
- Pszt... hallga csak, hallga... Trifu Onofrim káplár keresi a Miatyánkját, szegény.