Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám · / ·
Péchy kancellár borús arccal lépett be a fejedelemasszonyhoz.
- Urunkat keresem.
- Baj van?
Péchy hallgatott.
- Nem, asszonyám, nagyságod nem kell féljék.
- Ah istenem, nem kell, de érzem.
- Státusbeliek.
- A státus. Uraimék mindig csak a státussal ütnek főbe. A státus baja én bajom... Uram baja engem ér.
Péchy csak állott.
- A nagy uristenre kell bízni.
- Jöjjék csak kigyelmed, kancellárius uram, s üljék le itt, valamely dolgokat meg akarok kérdeni.
- Parancsoljon s rendelkezzen velem, asszanyám.
- Nézze, Péchy, sem parancsolni, sem rendelkezni nem kívánok. Én csak együgyű asszonyember vagyok s nem akarok belebeszélni a státus dolgaiba. De itt vagyok közel s tudom, hogy amit maguk státusra valónak mondanak, a végén mindig csak a szegény együgyű asszonynak lesz keserűsége.
Hallgattak. Két idegen volt együtt. Egy asszony, meg egy férfi. A férfi vékony magas termetét szinte összeejtette, keskeny arcát még szelídebbre vonta s szinte félve várta az asszony szavait.
Az asszony csak nézte a férfit. Ez az az ember, aki legtöbbet van együtt az urával. Többet, mint ő. Többet tud dolgairól, többet hallja a hangját s talán többet tesz neki. De mit. Mit lehet várni s kívánni ettől a puha, szelíd, s akarattalan embertől. Ilyenekre van bízva az ország. Vagy csak ilyen ember bírja el, hogy másnak a parancsait vakon s szorgalmasan végrehajtsa? Nézte ezt a nagyon sovány embert, a seszínű ruhájában, amely olyan, mint az arca. Égő szemei elnéznek maguk elé, fehér homloka a hosszú, gyenge, gesztenyeszínű hajhullámok alatt fénylik... S ez az ember úgy kell az asszonyoknak? Már második felesége van s ahogy a hír mondja, már evvel is vége a boldogságnak. Ismerte mindenik feleségét, az első úgy törlészkedett, szinte barátnőnek számított, mert nehéz időkben mindennapos volt... Mikor azt elhagyta, sőt el is váltak, akkor ő e Péchyt nagyon megútálta. De aztán megértette, hogy nem voltak egymáshoz valók. Péchy kicsinyes volt, azokban a szegény időkben minden falatot számon tartott s a feleségének a tegnapi kenyérhéjával is be kellett számolni. Az asszony túlbővérű volt s nem bírta, nem akarta az életet s boldog volt, mikor szabadulhatott. Ma már más ura van, jómódú s nagybirtokú ember. Asszony érzéssel ellenségévé lett, soha nem bocsátotta meg neki, hogy az urát el tudta hagyni, hiszen esküt tett az isten színe előtt, hogy sem jóban, se rosszban soha el nem hagyja. A férfival is azóta nem foglalkozik. Maga elébe nem bocsátotta s mivel főhivatalban volt s férje mellett, tehát kénytelen volt szinte naponkint látni, furcsa volt s terhes, hogy oly embert kellett a maga levegőjében érezni, akihez szólani se, még lélekzetét tűrni is alig tudta.
S most a mai nagy magánosságban, hogy uráról valamit, maga se tudja mit, meg akart tudni, íme leülteti s szóba áll vele. Hiszen mióta az a nagy veszedelem volt közöttük, azóta úgy élnek egymás mellett, mint az idegenek. Itt a tavasz, két hónap eltelt s köztük valami fagyos tél maradt.
- Mit csinál Judith, asszonya, Péchy?
Péchy, ahogy szokott, kis nevetést hallatott.
- Hehe... Megvan.
- Jó gazdasszony-é?
- Nem mondhatnám, - mondta a kancellár s újra nevetett utána.
- Mért?... Van neki miben gazdáskodni. Egy Korniss Judithnak.
- Csak egyben gazdáskodik: a haját frizérozza. Hehe.
- Szóval magának nem sok szerencséje van az asszonyokkal.
- Én nem kívánom tőle, nagyságos asszony. De legalább magát tartaná rendben.
- Még azt se, Péchy?
Péchy felnézett.
- Oly asszony, mint nagyságod, nincs több. Azt nagyságod meg sem értheti, hogy tud egy asszony magáról megfeledkezni.
- Hogy feledkezik meg magáról? - kérdezte megütődve a fejedelemasszony.
- No nem úgy... Csak délig fel nem kél, füsüi az ebédlő asztalon.
A fejedelemasszony nevetett. Eszébe jutott, hogy Péchy mindig a legnagyobb hódolója volt a régi időkben. Egy asszony előtt ezt el nem lehet titkolni s ez nem is esik rosszul.
A régi bizalmasabb időkben mindig Péchy volt, aki új ruháját legelőször észrevette; ha már a haját egy kicsit másmint fésülte, ő volt az, aki azt szépnek találta. S ő volt az, aki minden tettét helyeselte, okosnak találta minden szavát s őszinte csodálattal volt eltelve az egész lakásától s mindentől, ami körülötte volt. S ez jól is esett. De aztán anélkül is megvolt. Azalatt, míg haragban volt vele, már annyiban, hogy nem akart tudomást venni róla, egy feleségváltoztató szennyes emberről, - néha hiányzott is neki, hogy nincs a hűséges Péchy, aki egy-egy jó duruzsoló szóval megbékítse a sorsával szemben, hogy neki nincs oly embere, aki a semmiségeket, mint nagy dolgokat ünnepelje nála.
Most mintha egy pillanatra ez villant volna közéjük, a régi hangulat, mikor a hű Péchy mindig jelen volt, mint egy öleb, akivel nem kell gondolni, aki előtt nem kell röstelkedni s aki soha, soha ellent nem mond, még gondolatban sem. Aki hű, mint a sír és megbízható, mert soha egy szót el nem árul, mint a gyóntató.
- Mondja, Péchy, maga bízik?
Péchy ártatlan fénylő szemekkel nézett rá. Aztán az égre.
- Én hiszek. nagyságos asszony.
Zsuzsánnának most feltünt, hogy a Péchy szeme milyen különösen ég. Olyan szemei voltak, mint a csillagok, El-elhunytak, aztán ha kigyulladtak, kéken égtek. Nem lehetett belenézni. Mintha külön éltek volna ebben a szürke emberben.
- Óh, ha én hinni tudnék.
S a fejedelemasszony csüggedten nézett maga elé.
Ő nem arra gondolt, amire a jó Péchy. Ő nem gondol már a jóistenre, s már csak egyre gondol, mindig arra az egyre: az urának a dolgaira.
- Elmult a veszedelem?... Homonnay már abbahagyta dolgát?
Péchy csodálkozva nézett rá.
- Nem.
- Nem?
- Egyátalán nem.
- Hát mi lesz? Háború?
- Igen.
A fejedelemasszony megdermedt.
- Beszéljen.
Péchy lehunyta szemeit és azt mondta:
- Hehe.
- Beszéljen csak őszintén, maga tudja, hogy nekem mindent elmondhat, én elég erős vagyok, hogy a legrosszabbat is meghallgassam. Péchy a kisemberek aggodalmas homlokráncait gyürte fel s halk, kissé tétova hangján szólt:
- Rossz dolgok vannak. Homonnay a két császár engedelmével indul.
- Hogyhogy két császár?
- A bécsi és az isztambuli. Ezt ma már minden tudja.
- A török is?
- Igen.
- De hát ezt hol szedi?
- Egyik levelet a másik után kapjuk. Most a temesvári basa izeni a nagyvezér szavával, hogy kutyák vagyunk s ebhitűek, még most se adtuk át Lippát.
A fejedelemasszonyban jeges árak futkostak. Lippa! Ő mindig csak feldühödve hallotta, hogy az ura át akar adni magyar várat a pogánynak.
Hallgattak.
- S átadjuk?
- Nem.
- Nem?... A fejedelem nem akarja? - kérdezte reménykedve.
Péchy megmozdult s lábait átvetette, vállát levonta s fejét elfordította. Kitérően szólt:
- Nem lehet.
- Mért?
- Se Lippa, se Jenő kapitánya nem akarja. Lippán Keresztesi Pál megesküdött, hogy utolsó lábig minden népével megvédi. Ismerem, kemény ember, nagy vitéz és jó hazafiú. Jenő várában meg Petneházy uram; a legnagyobb katona s az is oly hazafiú, amilyen kevés van.
A fejedelemasszony arca színe egyre változott. Péchy azt, hogy hazafiú, úgy mondta, mintha azoknak a pártján volna.
- Ez lehet, - mondta csendesen.
- Az ország levelére, mert írtunk neki országul, a fejedelem őnagysága maga írta a parancsolatot, még csak választot se küldtenek. Azt izenték mindaketten, hogy: próba szerencse. Ha van a fejedelemnek elég puskapora, jőjjék s próbáljon szerencsét, de ott is vész.
A fejedelemasszony némán s elrémülve itta be a szavakat.
- S mondja meg nekem, Péchy, maga odaadná-é a töröknek e két várat?
- Én nem.
- Maga hazafiú?
- Igen.
- És a fejedelem nem?
- Hehe. Hát hogyne.
- Feleljen nekem becsületesen, a fejedelmet maga hazafiúnak tartja?
- Igen.
- És ő át akarja adni?
- Igen.
- Tehát nem hazafiú.
- Nagyságos fejedelemasszony, ha a török valahol megveti lábát és mecsetet épít, azt többet semmi isten embere vissza nem veszi tőle. Ha Kővárát a németnek elviszi Dóczy uram, azt még visszavehetjük. Szatmár, Nagybánya, Munkács volt a miénk s lehet még a miénk, de Budavára, Esztergom, Temesvára hogy lehet a miénk valaha? Csak ha a kígyónak fejét Isztambulban megtörik... A pogány hite tartja, hogy ahol egy török pap elkiáltotta egyszer a Laillailallát, aztot többet, ha minden erejük reá mengyen is, a gyaurnak visszaadni nem szabad.
- Azt kérdezem, a fejedelem hazafiú-e?
- Igen.
- És mégis át akarja adni a várakat?
- Igen.
Elhallgattak. A fejedelemasszonyban felvillant egy gondolat.
- És Homonnay azért kap biztatást a portától, mert a fejedelem még nem adta át a várakat.
- Igen.
- És ha Homonnay mindakét császártól segítséget kap akkor Erdélynek lesz elég ereje megharcolni kétfelé?
- Nem.
- Miért nem?
- Hehe. Nincs katonánk nagyságos asszony, de még ha ember volna is, nincs puskaporunk! Nem is tudnám honnan vennénk csak ennek a két várnak a megvételére is port. Dévába van vagy két napra való s Illyébe talán egy napra, Váradot kellene kifosztani, de Rhédey uram azt mondja, nem hagyja magát üresen, mert akkor olyan lesz Várad, mint egy verébfészek.
- És maga mégse adja oda azt a két szemét várat.
- Hehe. Nagyságos asszony, ha odaadnánk, az egész keresztyén világ megvet és megcsúfol bennünket és úgy elhagy, hogy utolsóbbak leszünk a kutyáknál. Hogy keresztyének a maguk földjét maguk akaratján adják a pogánynak, ez még sose volt.
- Ah, hagyjanak engemet evvel. Mi bajom van belőle, ha az egész keresztyén világ megbánja is.
- Nagyságos fejedelemasszony, - és szeme ujra égett, mint a fény az éjszakában s úgy emelte hangját, mint egy prédikátor, - Istennek országa elébb való a föld minden hasznánál. Ha eladjuk Isten templomát, soha segítséget keresztyéntől Erdély nem kap, de inkább töröknek számítunk s akkor vége az egész hazának.
- Menjen innen s hagyjon engemet békében. Asszony vagyok s csak asszonyi dolgokkal szabad foglalatoskodnom.
Oly rémület fogta el ezzel az emberrel szemben, aki mint a hamu alatt izzó parázs, hirtelen lobbot vetett, hogy ura életéért reszketett meg. Hisz ez az ember nyilt ellenség... Oly határozottan s elutasítóan kiáltott fel, hogy Péchy felállott.
A fejedelemasszony elhallgatott, hátat fordított s reá sem pillantott, mikor kiment a szobából.
De mikor az kiment, görcsös sírásban tört ki. Egyszerre elszakadt benne az az önuralom, amely az idegen férfival szemben mint valami fék tartotta. Indulatai szertelenül kitörtek s nem birt a szobában maradni, annyira fel volt dúlva, hogy futnia kellett s tárgyat keresni, amin kitöltse zaklatottságát. Eszébe jutott, hogy a szövő lányokhoz akart menni, mikor Péchy jött s most, mintha nagy mulasztásban volna, elnyomta sírását s kötelességszerűen sietett hozzájuk az alházba.
Két szoba a fonásra, szövésre volt felrendelve. A szobák elég nagyok voltak, úgyhogy tizennégy lány font itt egész napon át. A másik szobában két esztováta volt felszerelve s két idősebb nemes asszony dolgozott rajta.
Abban a pillanatban, mikor belépett, senki sem dolgozott.
Volt egy bolondos lány, aki a kis kutyákat behozta a kötőjében. A nagy muszka kutya azt a csodát csinálta, hogy most tavasz nyiltán megellett. A kölykei még csak pár naposak voltak s a lány a kötőjében hozta be. Az egész társaság odagyűlt s a kis fura kutyákat nézték roppant visítozással.
Három kis kutya még az ölében volt a lánynak, kettő a földön bukdácsolt. Nagyon furik voltak, ahogy még nem tudtak a gyenge lábacskáikra állani s minden pillanatban az orrukra buktak. Minden moccanásukra hatalmas visítozás tört ki, még az öregasszonyok is odaállottak s nézték.
A fejedelemasszony egy pillanatig maga is meglepetve s megilletődve nézte az ártatlan kis ebeket, akik ilyen korán jöttek a világra. Az egyik öregasszony éppen azt mondta, hogy:
- Háború lesz meglássátok, nagy csuda ez. Mióta élek, ilyet nem láttam, tavaszi kutyakölyköt.
- Isten őrízzen attól minden jólelket, hogy háború legyen, - kiáltott a fejedelemasszony. - Kell háború ilyen népségnek. Naplopók, gyalázatosak.
A fiatal és öreg nők megrettenve ugrottak a helyükre.
Megverte az isten, aki rátok számit. Jaj, hogy bírjam én elviselni a naplopóknak ezt a hadát. Hiszen ha nem vagyok minden percben a nyakatokon, soha egy pászma fonalat meg nem fontok, egy sing vásznat is el nem készíttek.
- Dógozunk mink nagyságos fejedelemasszony, - mondta az egyik öregasszony, aki hozzá volt szokva, hogy neki szorgalmáért s hűségéért többet bocsátott meg a fejedelemasszony, mint másnak. Dógozunk mink, de ez a bolondos idecipelte az ebecskéket.
- Találtok tik mindenre kifogást s ürügyet, - kiáltotta a fejedelemasszony. - Hallgass, - torkolta le, hogy az újfent szólani akart, - hallgassatok, vagy meggebedek. Egy pillanatra ki nem vonhatom lábamat közületek. Mi vagyok én, rabságra vagyok én ítélve, rabtartó vagyok én, hogy nekem csak itt kelletik mindítig állani, korbáccsal kezemben, ha azt akarom, hogy valamire menjek veletek. Szégyeljétek magatokat. De ha megharagszom, nem is fogok itt ülni köztetek, mert tik a jóval visszaéltek s az én jóságomból csúfságot csináltok. Majd ide fog jönni udvarmester uram s az majd elhúzza nótátokat. Nem fejedelemasszony kell nektek, hanem korbácsos ember, aki a hátatok megett álljon. Majd máskép lesz ezután.
Mindenki hallgatott és sietve fogott hozzá dolgához.
Ha indulatban volt, nem bírt magával, annyi mondanivalója volt.
De most erőt vett magán s elfojtotta a szavait.
A nagy csöndben, mikor csak az orsók pergése hallatszott, egyszer csak megszólalt a bolondos:
- Menjetek vadászni!...
A kis kutyákra kiáltott.
S erre kitört egyszerre a kacagás az egész lányseregből.
A fejedelemasszonyban elszakadt az indulat. Váratlan hangos zokogásban tört ki s azt szégyellve, fojtott hanggal s szemére szorított kendővel kifordult a szobából. Elment futva s ott hagyta őket.
Még hallottam, ahogy az egyik öregasszony lármázva kezdte szidni a lányokat, aztán csönd lett. A vastag tölgyfaajtó bezáródott s nem hallatszott ki többet semmi nesz.
A fejedelemasszony a lépcsőn állva maradt és sírt.
Bethlen abban a percben jött be az udvarról s meglátta a feleségét. ijedten lépett hozzá:
- Úristen, magának mi baja, lelkecském?!
- Semmi, - kiáltotta s felrohant a lépcsőn. Végigrohant a sötét folyosón, be a lakásba s ott is az utolsó szobába, a hálóba s magára zárta az ajtót.
Bethlen nem mozdult meg, csak utánanézett. Máskor bizony vele rohant volna, s két lépéssel már a lépesőn utolérte volna s ölében vigasztalva viszi fel, becézve s gügyögve, hogy magához békítse, de most csak állott s nézte, mintha le lettek volna kötözve a karjai, a lába s minden tagja, úgy hogy nem tud utána rohanni, mint keserves álomban.
Összehúzta szemöldökét. Terhes volt ez az örökös kétségbeesés. Nagyobb dolgai vannak a házi bajoknál. Mélyen le van verve, mert a szultántól szörnyű hír jött. A nagyvezér, régi ellensége, elfogatta s lezáratta tömlöcbe Balassi Ferenc uramat, főkövetét, Lippa miatt s éppen Szkender pasának adták ki a parancsot, hogy fegyvert hozzon Erdély ellen. Temesváron Mehemet basa, régi ellensége készen állott, hogy ellene vonuljon.
Hiába vesztegette el a Báthory kincseket. Nem volt áldás rajta. Annát kifosztotta ősi örökségéből s semmi haszna belőle. Mintha átok volna mindenen, ami Báthory. S most e Károlyi-lány miatt meg van kötve keze, lába, szive, minden. Egy asszony megöli.
Az alházból kijött a vénasszony.
- Mi volt az, - mordult rá durván, mit csináltatok a nagyságos asszonyotokkal?
Az asszony alázattal s megszeppenve szólt.
- Nagyságos fejedelem, ezek a bitang lányok csintalankodtak, ezek az őrültek egy kutya csemetéit behozták s amiá a nagyságos asszony elveszté béketürésit.
Mordul nézett el. Egy kutya miatt. Ilyen semmiség miatt most neki kell szenvednie, mert ha nem látta volna a feleségét, akkor kifujná magát, míg találkoznak, de most, hogy véletlen összetalálkoztak, kénytelen kelletlen mennie kell, hacsak nagyobb bajt nem akar s eleven szenet nem akar fejére gyüjteni s először mindenekfelett az asszony lelkét kell megbékíteni.
Szótalan felment hát a lépcsőn s el felesége után.
- Zsuzsó, Zsuzsókám, - állott meg a bezárt ajtó előtt.
De bentről semmi nesz sem hallatszott.
Soká kellett ott állania s zörgetnie s könyörgenie, hogy:
- Zsuzsókám, angyalkám, nyisd meg az ajtót.
Hogy aztán csak nem nyilt meg, hirtelen elvesztette türelmét s rugott az ajtóba.
- Nyisd meg, ha mondom!
Erre pár pillanat mulva megnyilt a zömök barna ajtó; s ott állott vele szemben halálsápadtan, soványan, beesett szemekkel Károlyi Zsuzsanna.
Csak rápillantott s bement.
Az asszony szinte félre állott az útjából, ahogy keresztül vadult a küszöbön.
Ő végig ment a szobán. Akkor visszafordult. Az asszony még minnig a nyitott ajtónál állott s csak most, hogy az ura rápillantott, tért magához.
- Tedd be az ajtót, - mondta Bethlen csöndesen, de türelmetlenül parancsoló hangon.
Zsuzsanna betette az ajtót.
Hallgattak.
Akkor azt mondta:
- No, készen vagyunk, Isztambulba.
Az asszonyon hirtelen új remegés tört ki.
- Jó hasznot hozott nekem a Báthory kincs...
Az asszony félve várt.
- Bitang fővezér ellenem uszította a szultánt. Balassi uram már a Héttoronyban ül. Ha ilyen főúri követet tömlöcölni merészelnek, már vége mindennek.
Az asszony kezeit halkan összetette s ujjait görcsösen összefonta.
- Azért tömtem aranyakkal s drágaságokkal. Szkender pasa is fogakat ereszt ellenem, mert kevesebbet kapott, mint a fővezér, holott azt várta, hogy szivességeért talán mind egész országot lába elé rakom.
Nagy léptekkel kezdett járkálni.
- Mi történt? - kérdezte Zsuzsanna rebegve.
Bethlen kegyetlen kedvében volt. Ha nem jön közbe ez a kínos incidens, eltitkolta volna az asszony elől az egészet, míg valami jót nem tud mondani, de most kedve telt benne, hogy megkínozza, megijessze s lelkét veszítse.
- Folyik a témonda a török uraknál. Már ellenem vetették a hálót, ezek ott mind kutyák s rablók. Istennek semmi kincsével meg nem elégednének! Mit tudom én, mit fújnak ellenem. E nyomorult Lippa miatt kell nekem megveszni országostúl, népestül.
Nagyokat fújt.
- Óh, szegény magyarok, - mondta Zsuzsanna.
- Megveszem, de leromboltatom még a falait is annak a sárfészeknek. Nem érdemli meg, hogy a neve megmaradjon világ csúfjára.
Az asszony érezte, hogy Lippa sorsa el van döntve. Halkan annyit mondott:
- Ahova a pogány beteszi lábát, azt többet kegyelmed vissza nem hozhatja.
- Guttának kell, - morgott Bethlen.
- S oda akarja-e adni?
- Két kézzel.
- Úristen. Örökkévaló isten, - sóhajtott az asszony.
- Mit sirsz?
- Siratom ezt a szegényt elveszett országot.
- Lippa nem az ország.
- Ha ma ezt kérik, holnap Debrecent fogják kérni! Harcolni se kell nekik érte, csak megizenik s Bethlen Gábor megy s elfoglalja nekiek erővel. De van még hazafi ebben az országban, aki megvédelmezi kegyelmedtől a magyar várakat.
- Te balga asszony, tőlem akarod megmenteni Erdélyt?
- Magától kellene megmenteni, Bethlen Gábort.
Bethlen nagyot lélekzett, csaknem szétpattant a szíve. Nem bánta volna ma, ha tíz várat kellene odaadni.
- Lippa, Solymos, Tótváradja, Vaprás, Facsed, Marsina, Arad, Jenő, ez mind az övék volt már egyszer!... török dervisek vonították ott a Laillailallát, azért kívánják és követelik.
Az asszony elhallgatott s rémülten nézett.
- Mikor volt övék?
- Zsigmond fejedelem idejéig. Zsigmond vette el jogtalanul s vakmerően, azóta minden fejedelem, még Székely Mózes is, megigérte visszaadását! István is megfogadta, Gábris is, mind csak hitegette véle őket, a bécsi császártól is hitlevél vagyon s ha most Homonnai bejön, első igérete, hogy visszaadja nekik.
- Az mind semmi, - mondta aztán, - csak a kegyelmed nevét fogja feketíteni. Soha kereszténység meg nem bízik kegyelmedben, ha megteszi.
- Ha a pogány kiszór helyemből s fészkemből, akkor majd meghisz a kereszténység.
- Jaj Úristen, kellett ez nekem; - sikoltott fel az asszony, s kezeit fejére kulcsolta, - kellett ez nekem, erre vártam s erre készültem, hogy lábakapcája legyek az egész világnak s hogy rajtam köszörülje nyelvét a világ... lettem volna inkább egy szegénynek a párja, aki megül a kicsi fészken s neveli magzatjait s nem tud semmit, csak hallja a távoli mennydörgést. Kellett ez nekem, a fa tetejében ülni s mihelyt valami szél jön, legelőször csak az én fészkemet dobálja s veti. Ott van csak a boldogság, a bokorban s a csendes kis füvek közt...
- Ahol legelőször talál meg a görény s a róka s elhord mindenestül.
- Nekem ez nem kell, - kiáltotta villámló szemmel az asszony, - vigyen innen engem vissza ahonnan hozott. Inkább maradtam volna agglány a hazai kunyhókban. Mi baja van az én rokonaimnak s véreimnek s mi volt velem, mióta engemet onnan elrabolt, mint egy tigris. Hol hurcolt engem magával, akaratom ellen? Nem születtem harcokra s verekedésekre, hogy engemet rágjon s egyen mindenki, mint a fenevad. Adja vissza az én ifjúságomat, adja vissza az én egészségemet, adja vissza, amit az isten nekem adott s amit a kegyelmed istenelleni vétkes vad természete tőlem elragadott.
Bethlen hidegen nézte a vergődő asszonyt. Most nagyon látta a hervadtságát, a csontjaira feszülő bőrt, amit többet csókolni csak behúnyt szemmel lehet... Ez az ő királyi asszonya? akinek a kedveért embereket, hadseregeket mozgatott s országot hódított.
Fogát csikorgatta, de ki nem mondta. Annyira kegyetlen még ma sem tudott lenni vele szemben, de elég, hogy már dühöt s gyűlöletet tudott érezni az asszony ellen, aki nem tudott megharcolni az idővel s elvesztegette testének régi szépségét s ifjúságának báját és varázsát. Semmi okosság nincsen benne, mert ha volna, legalább hallgatna s tudná, hogy nem lehet a természettel megviaskodni.
- Semmi közöm a maga törökjeihez s a maga németjeihez, én nem akartam; egy percig sem mondhatja, hogy én hajszoltam bele, hajszolta a maga vére s bujasága, a telhetetlen vak kapzsisága. Kellett egy ilyen senkinek a legmagasabbra kapaszkodni; maga szegény, hiszen magát felfalják a hatalmasok. Ki volt maga, mikor én megismertem, a lábam porát csókolta, mint egy kiseb nyaldosott körülöttem s most íme, nekem kell megszenvedni mindent, amit csak felbolygatott, mint egy botor gyerek, aki a farkasokat s oroszlánokat uszítja magára s most aztán szüköl, mert retteg, hogy vérit veszik az ebek.
- Én szükölök? - kiáltott Bethlen, - ki mondta, hogy én szűkölök?... Nem félek és nincs mitől félnem, csak egy van, amitől félek, attól, hogy itt van mellettem valaki, aki soha meg nem értett s meg nem ért, aki nagyobb ellenségem, a legnagyobb ellenségemnél. Te semmi asszony, azt hiszed, egy percig is rossz vért s ijedtséget csinált nekem a szultán s minden vezére?... Azt én mind el tudom intézni, ha olyan assszony van mellettem, aki fejedelmi vért hord a testében, de te nem vagy fejedelmi, csak egy... ijedt kis beteg asszony, amék a maga rémségeitől fél s nem a világtól s nem a jóistentől.
- Hát menjen s menjen, talál fejedelmi vért, aki fejedelmi nagyszerüséget örökölt az őseitől. Ott várja Ágotán, maga meg van háborodva, hogy ilyen egyenesen kitálalja nekem a maga bűnös vágyakozásit. Menjen a szemem elől, annyi mindig voltam, mint egy Bethlen Gábor, ez a senki gyermeke, pecérek királya, ez maga. Menjen előlem s ne közelítsen hozzám soha az életbe. Velem ne törődjön s csak csinálja a maga dolgát, én nem fogom megállítani, felőlem rohanhat a vesztébe, elveszett ember, isten bűnös, gonosz embere.
Bethlen rémülten és szédülve állott a setét szobában, amelyben úgy érezte, olyan, mint a börtön, sem napfény, sem levegő itt többet neki nincs.
Megfordult s elment.
Most először életében, úgy ment el az asszonytól, hogy nem csillapította le, nem békítette meg, nem könyörgött neki s nem alázta meg magát előtte.
Elment s betette maga után az ajtót s ott hagyta az asszonyt s nem tudta, hogy az mit fog most csinálni, hogy nem tesz-é valami retteneteset magával.
Lement a lépcsőn, Kiment a házból.
A szászok küldöttei jöttek eléje, akik keresték őt. Keményen s ridegen állott meg előttük s azt mondta:
- Sok dolgaink vagynak, kegyelmetek engedjék meg, hogy minden teketória nélkül itt most mindjárt meghallgassuk kívánságaikat. Itt is az Isten szeme előtt vagyunk.
A szászok vezetője, a főbíró azt felelte:
- Nagyságos fejedelem, Isten szeme előtt vagyunk, engedje meg nagyságod, hogy idejét ne raboljuk soká, csak azért jöttünk Nagyságod színe elé, hogy szívünk hév köszönetit tolmácsoljuk Nagyságodnak a segesváriakkal tett jótéteményiért. Áldja meg az Isten Nagyságodnak minden lépését s minden fordulatját. Soha, a régi nagy magyari királyok s fejedelmek ideje óta olyan jót és olyan kegyelmet a szászság nem tapasztalt a fejedelem részéről, mint amit Nagyságod a mi testvéreinkkel szemben Segesvárában cselekedett. Tudja ezt minden szász ez hazában, s számitson Nagyságod mindenkoron minden erőnkre és karunkra s mindenre, amivel birunk, mert most megláttuk mink, hogy Nagyságod igaz ember s igaz fejedelem s érezzük, hogy itt van az az idő, amikor megfordultak az idők s a szász nemzet felett kisütött a nap és egész Erdély felett. Csak azért jöttünk, hogy hűségünket s szeretetünket kell jelentsük Erdély fejedelme előtt.
A bíró szemében könny volt s szinte beszélni sem tudott tovább az öreg ember, s mindenki a követségben, mélyen meg volt hatva. A fejedelem is, az igaz szavaktól, a hűségnek és a bizalomnak ettől a váratlan nyilatkozatától s éppen ebben a percben!
- Szívünk szerint köszöntjük kedvelt híveinket, - mondta s kérjük fejedelmi szavunkkal, legyenek békességgel s ha Isten még nehéz időket ad, viseljék azokat mi velünk hűséggel s bizalom legyen a szívekben... Mi rövid időn belül innen el is távozunk Gyulafejérvárára, ahol fejedelmi rezidenciánkat immár építjük s igyekezni fogunk, hogy mindennek jó sora s jó útja legyen. Tudjátok meg, - tette még hozzá, - hogy úgy feleségünk, mint mink úgy tekintjük a szász nemzetet, mint édes gyermekünket s úgy akarjuk annak javát s előmenetelét, mint saját legkedvesebb gyermekeinknek.
A főbíiró könnyes szemmel kiáltotta:
- Vivát Princeps Transsilvániae, vivát Principessa Transsilvániae!
A főbíró könnyes szemmel kiáltotta:
- Vivát Princeps Transsilvániae, vivát Principessa Transsilvániae!
Bethlen egyenként kezet fogott a szász urakkal s azok ott maradtak. Ő pedig ment a kancelláriába s papirt vett és tollat s írni kezdett:
«Hatalmas császár, nekem mindenekben jó kegyelmes uram
Hatalmasságod lábainak zsámolyáig megalázott arcával ajánlom engedelmes szolgálatomat hatalmasságodnak és kérem Istent, hogy hatalmasságodnak minden napjait szerencséssé tegye, magát minden véletlen szerencsétlenségektől őrizze.
Azonban emlékezem reá, ennekelőtte való időkben minden erdélyi fejedelem hatalmasságod császári személye előtt milyen igéreteket tett volt némely várak felől, melyek megtétele végett ünnepélyes követségben küldtem bé az erdélyi régi nagy rendek közül való Balassi Ferencz főkövetemet, hogy declarálja azokat a helyeket, hogy azonnal általadhassuk, úgymint Lippát, Solymost, Tót-Váradját, Vaprást, Facsedet, Marsinát, Aradot, Secricset és Monostort minden hozzájuk tartozó kerületével és haszon levő helyeivel most kezéhez adom.
Csakhogy Deák Mehemed temesvári pasának postán parancsoltassék meg, hogy Temesvár vidéki hadakkal jöjjön velünk, oly rendelettel, hogy mihelyt levelemet veszi, rögtön Lippán ott teremjen és mihelyt jelentem, rögtön elégséges hadakat rakjon beléjek, mivel, amint tudjuk, aszerént cselekesszük meg, hogy kézben bocsátjuk. Míg ez meglészen, adtuk Balassi Ferencz főkövetünknek, hogy mindaddig zálogul ott légyen a fényes portán.»
A levéllel megállott, sokáig ült egy helyben s maga elé nézett, csüggedten s bánatosan.
Semmi baja ez világon, érezte magában s az élete mégis reménytelen s haszontalan.
Hogy is romlott el így evvel az egy emberrel való dolga. Zsuzsanna soha hozzá békélni nem fog. Úgy érezte, ez az asszony menthetetlen harcot vív vele. De mért? Az emberek harcolnak valami célért s ha a célt elérik, abba hagyják a harcot. De milyen célért harcol vele a felesége?...
A boldogságért?... Mi az a boldogság?... Az, hogy az ember érezze, hogy akarata teljesül?... S hát milyen akarata van Zsuzsannának vele szemben?...
Csak egy, az, hogy az ő érzése szerint, az ő vágyai szerint éljen az ura?...
Mik azok a vágyak?... Annyiszor s oly őszintén s takargatás nélkül megmondta s még sem tudja, mert nem akarja tudni. Az a vágya, hogy hagyja abba a fejedelmi életet s menjen el közembernek?... Ábel felesége jutott eszébe, akinek meg az a vágya, hogy az ura kössön kardot oldalára s menjen ki a házból s hozzon és gyarapítson. De hisz ez a rendes, ez a normális. Mért nincs megelégedve az ő felesége egy ilyen férjjel?
Minden asszony boldog volna, ha az ura annyi sok szépet s jót adna neki, amennyit ő már életében adott Zsuzsannának.
Mert az tagadhatatlan, hogy adott.
Hogy kezdték s mint haladtak előre. Valóban semmivel és semmiből. Mindaketten árvák voltak. Neki semmije, de Zsuzsannának sem volt. Bátyjától szinte fegyverrel kellett kiharcolni a kis parafernumot, a nehány tehenet s ökröt, lovat s a kevés aranymarhát, amit szüleiről örökölt. Ott is hagyta volna örökre, ha felesége nem ragaszkodott volna oly igen minden rongyocskához, amihez jussot formált. S mikor uradalmakat szerzett nemsokára, az asszonynak akkor is az volt a fontos és becses, amit ő hozott a szüleinek emléke miatt. Mindig az volt előre téve s az volt megbecsülve. Hogy el tudott gyönyörködni a kis arany csecsebecsékben, amiket elő elő szedett s végtelen emlékeket tudott felidézni velük... S az mind semmi volt, ha ő hozott egész ládára való drágaságot, gyönyörű aranymíveket, a legszebbeket, amit szász s keleti mesterek valaha remekeltek. Az mind semmi volt. Bizonyára rablásnak tekintette, ebül gyűlt szerdéknek, aminek ebül kell elveszni. De amit szüleinek nevével látott, az mind szent volt előtte s urát sohasem azzal becsülte, amit szerzett, hanem azzal, hogy annakidején mije volt. Semmije sem volt. S most van?...
Soha nem volt oly magahitt, hogy veszélytelen örök tulajdonnak tekintse amije van, hiszen mindig az volt az érzése, hogy az ő háza s kamarája csak arra való, hogy az országnak legyen, ha szüksége lesz rá.
Ezt az egyet nem fogadta be a lelkébe az asszony soha, hogy: az ország.
Az nem az övé. Nem akar kincstartója lenni másoknak. Tudni akarja, mi az övé. De hát mi az, ami az emberé. Hiszen meghalunk s akkor mit viszünk el magunkkal. Annyi a miénk, aminek örülni tudunk. S ő nem tud örülni semminek. Nem tud örülni a hatalomnak, holott anélkül sem tudna ma már megélni.
Igen, azt tudná, eldobni mindent s elmenni a végekre, bármilyen kicsiny házba s ott lézengeni, de vele legyen az ura.
Úgy érezte, hogy ez az asszony boldogabban meg tudna élni, ha ő meghalna s sirathatná emlékét, nagyságát és nagyszerüségét, mint így együtt harcolni vele a többért. S különösen nem bírja azt, hogy másokért.
Sem együtt élni, sem szakítani nem lehet.
Ah, Báthory Gábor ebben is bölcsebb volt. Mikor feleségét megúnta, mert a szent fehér asszonnyal nem lehetett meg az ő gonosz, istentelen s bűnös életével, elküldte azt Kővárába s bezáratta. Adott neki egy várat, ahonnan ki nem jöhetett s a szent asszony ott kesereghetett s szenvedhetett magának, de nem zavarta többet az ő circulusait. Ez is olyan dolog, mint Dávid s Bethsabé esete. Dávid leszakította a rózsát s nem csinált magának lelki gyötrelmeket! Báthory Gábor felszabadította magát az asszonyi szem tekintete s szemrehányása alól s élt, ahogy akart s tudott. Nem volt-é ez jobb s helyesebb.
De ő más. Ő ezt meg nem teheti. Voltaképpen felesége kell neki. Nála nélkül élni nem tudna. Most is míg itt ül s gondolkodik, egyre azon emésztődik, hogy a szegény asszony hogy szenved s Úristen, vajjon mire gondol, nem a halálra-é?
De hiszen most megint el fog menni. Két hét mindenesetre eltelik Lippának bevételével s átadásával, talán több is. Azalatt majd megnyugosznak. Ha távol van, oly szerelmes leveleket kap feleségétől mindenkor, epedő, sóvárgó leveleket, akkor édes egy szerelmes uram lesz megint...
Meg kell békíteni az asszonyt, hiszen holnap vagy holnapután már újra lóra kell ülni s kimenni hazulról.
Felállott s szédülő fejjel indult, hogy feleségéhez siessen.
S mikor aggódva belépett feleségéhez, igazán minden rosszra elkészülve, legnagyobb meglepetésére Zsuzsanna hangját hallotta, ahogy édesen s csengően kacag.
Álmélkodva lépett be s ott találta feleségét s előtte egy kedves, kopasz ember ült, Okolicsányi.
- Jöjjön csak, jöjjön, - mondta nevetve Zsuzsanna s még mindig haldokolva a nevetéstől, úgyhogy könnyeit kellett törülni, - Okolicsányi, - mutatta be a vendégét.
Okolicsányi nagyon szertartásosan állott fel s úgy állt a fejedelem elé, mint a hogy a fejedelem előtt kell megállni egy alattavalónak.
- Isten hozta kegyelmedet, - mondta a fejedelem hűvösen.
Okolicsányi az ő embere volt, akit éppen bizonyos lippai ügyben küldött volt ki s nem értette, hogyan került a felesége szobájába.
- Igaz - hiszen mondta Okolicsányi, hogy ismerik egymást, - mondta a fejedelemasszony lassan kijózanodva a nagy nevetésből. - Jelentkezett s mivel a név ismerős volt, bár magát kereste, béhivattam s megkérdeztem, hogy nem a felvidéki Okolicsányiakból való-e. Hát igen. S oly jól elbeszélgettünk Véli-e kigyelmed, ölelte meg az urát Zsuzsanna, - mindenkit ismer: Lászlót s mind. Jaj, most is oly jót nevettem. Nem is tudom, mikor nevettem ilyen szivembül, de olyan derék históriákat mondott, hogy meg kelle halnom a jókedvtől.
- Örvendetes hát, - szólt Bethlen.
- Nagyságos fejedelem, én nagyságodt a kancellárián kerestem, s mivel aztot mondták, hogy nagyságod haza jött, bátor voltam a dolog sürgetős volta miatt házánál keresni, - mondta Okolicsányi rendkivül mereven s ünnepélyesen.
- Jenei kapitányról, Petneházyról van szó, - mondta Bethlen a feleségének. Akkor Okolicsányihoz fordult. - No s mit akar Petneházy uram?
- Azt mondta, hogyha nagyságod megveszi neki Bajom várát az urodolammal s egy esztendőt még ad neki, míg termését itt Jenőben betakarítja, mert igen sok őszi vetést csinált s annak termését elvesztegetni nem akarnája, akkor kimengyen s átadja a várat, akár a töröknek, akár a tatárnak, akár az olá cigányoknak.
Olyan furcsa ellentét volt megmerevedett komolysága s a szavai közt, hogy a fejedelemasszony újra felnevetett.
- Akkor minden rendben van, - mondta a fejedelem szintén elmosolyodva s megkönnyebbülve. - Kié most Bajom vára?
- Béldi Kelemen uram édasanyja tartja özvegyi jusson.
- Béldi Kelemen?... Most iratta be magának 13.000 talléron Kolozsmonostort. De pénze nem lévén fizetni, bizton örvendeni fog, ha Bajomért cserébe kapja.
- Mondja el csak kegyelmed a László bátyám agarát, - szólt a fejedelemasszony Okolicsányinak.
Okolicsányi parancsot várt a fejedelemtől, aki egyszerre megenyhült s megvidámodott s leült egy öblös karszékbe s intett Okolicsányinak is, hogy üljön le.
Okolicsányi leült, mereven, ahogy már látszik, szokása s azonnal elkezdte mondani az agárhistóriát.
- László úrnak sok agara vagyon s van nála egy fiatal fiú, nemes családból való gyermek s felette ügyes. Ez úgy ad egy-egy falat kenyeret a kutyának, hogy mint tekét tartja s a tekeütőt bottal elütvén, a kenyér elrepül s a kutya meg sem mozdul, csak száját kitátván, hamm, elkapja a kenyeret.
Zsuzsanna megint nagyot kacagott s kis kendőjét a szeméhez emelvén, úgy fojtotta a nevetést, hogy hosszú ideig szólani sem tudott.
- Hamm, - mondotta, s bekapja.
Bethlen is nevetett, de inkább csak figyelemből s nézte Okolicsányit, aki a világért el nem mosolyodott volna.
- Mindenkit ismer otthon, - mondta Zsuzsanna, - jaj istenem, úgy éreztem, mintha otthon lettem volna...
Bethlen megérezte a terebélyes nagy udvarházat, ahol Zsuzsanna gyermekkorát töltötte s ahonnan ő valósággal gyűlölettel szakította ki, mintha a pokol tornácából hozta volna el. Ott most is László úr az úr, a nagy bajuszával s mosolytalan arcával, mintha egy fejedelem volna. Hogy tud az parancsolni embereinek s szolgáinak s telik az élete ivásban s kemény szavak közt. De bizonnyal egy kislány csak azt látja uri életnek, az Zsuzsanna előtt valami olyan, mintha örökös volna s mint a Sion hegye, olyan bizonyos.
Örült neki, hogy van valaki, akit a felesége ilyen kedvesen fogad, hiszen sohasem tudott összebarátkozni ezekkel az erdélyi emberekkel. Vadak voltak neki s modortalanok. Mind lármáztak s nagy hangon beszéltek. Nem vette őket komolyan s félt tőlük. Ez valóban más, ez az Okolicsányi. Milyen tiszta, az inge olyan, mint a hó s ruhája a legújabb módon s oly gondosan, mintha csak erre a napra vette volna fel. És a beszédje módja. Az a tartózkodó ünnepiesség s amellett mégis tagadhatatlan, egész gyermekes kedvesség. Olyan, mint azok a felvidéki nagyurak, akiket ő annakidején annyira utált, mert színeskedésnek tekintette és sohase tudott keresztül látni rajtuk, mert mutatni tudták azt is, amit nem éreztek. Az erdélyi ember csak ha nagyon szerelmes, vagy nagyon lelkes, akkor tud így tekinteni s így szólani, de ezek tudnak, mert ez a tudományuk. De érezte, hogy ez jó ember s elhatározta, hogy pontosan utánajár, ki ez s miféle ember. Most azonban nem volt ideje rá, mert sürgette a gondolat, hogy a levelet be kell fejezni. Fel is állott s azt mondta:
- Lelkecském, nekem vissza kell menni a kancelláriára, ebédre itthon leszek nemsokára - s akkor Okolicsányi urammal megbeszéljük a többit, kérem azért, tartsd itt odáig, mindjárt jövök.
Zsuzsanna furcsán nézett rá, de nem bánta. Egy pillanatig megütődött rajta, hogy csak úgy itt hagyja ezzel az idegennel, de nem bánta. Oly ritkán volt része valami kis jóban, hogy örült, hogy az ura nem irígyli tőle.
A fejedelmet ott várta az asztalon a félbe hagyott levele s mindjárt írni kezdte tovább.
«Jenő vára ez alkalommal a többivel együtt nem assignáltathatott, mivel a benne levő kapitány, Petneházy István, igen vakmerő ember lévén és abba sok vitézlő rend is lévén, nagy vérontás és sok költség nélkül oly erős várat kezéből ki nem vehetnők. Hanem, hogy hatalmasságod előtt tett igéretemben változás ne essék, azt cselekedtem, hogy egy Bajom nevű várost alkudtam meg 30.000 tallérban, kit a megírt kapitánynak, Petneházy Istvánnak igértem a dologban való engedelmeskedésért. Hajlott is már annyira, hogy csak várakozzam szent Demeter napjáig, hadd takarhassa be kár nélkül takarmányait, akkor megleszen a dolog. Alázatosan kérem hatalmasságodat, Jenőnek dolgában így nem levén semmi nehézség, a megírt napig való kegyelmes várakozásával megajándékozni méltassék.
Isten oltalmazzon engemet attól, hogy a legkisebb dologban is hatalmasságod parancsolatja ellen vétsek.
Ezek után hatalmasságod császári parancsolatjára bízok, mindaddig, amíg élek :
erdélyi fejedelem
Elgondolkodott.
Mily különös az élet. Egy csapásra két nagy baj esett le a válláról, az egyik a levél, amelyet nem tudott befejezni s amely most magától megoldódott, a másik a Zsuzsanna dolga.
Nem volt tisztában vele, de az az érzése volt, hogy ezt az Okolicsányit oly hivatalra kell beosztani hogy a feleségének könnyen s gyakran lehessen együtt lenni. Nem irígyli, de mikor lesz ő együtt ama másik emberrel, az Annával. Talán sehol és sehogyan.
(Folyt. köv.)