Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám · / ·
Milyen hangos vagyok, milyen vidám!
Szertelen életkedv sziporkáit szórom -
hazug vidámság, naiv csalás! Mennyi ügyet
mímelek magamnak, szereplések és felelősség
körülményes hálózatát s lihegve élek e futkosás
és zűrzavar csinált emócióiban: mintha
történne valami! mintha fontos volnék!
Óh cselekvések mákonyos illuziója! De hiába
kiáltozom: a csend egyre hangosabb körülöttem,
alattomosan közeleg, mint a pók
és iszonyú karjaival majd átölel...
Szívekbe kapaszkodom és
kezekbe kapaszkodom! Gyüjtöm a szeretetet
mint óvatos bogár a téli élelmet - szívek és kezek
eleven sánca mögött tán elrejtőzhetem előletek
Öregség Magány és Halál iszonyú rémei!
Nevetve kapaszkodom baráti karokba, mint
könnyelmű szépleány, hivalkodó örömmel számlálom
híveimet és naptári órarend skálája igazgatja
drága perceimet. Szívet még! és meleget! meleget!
Óh fogjatok össze eleven kezek! Életem hűl már
és szemem a semmibe bámul - jaj szívek és kezek!
Hisz tudom, hogy minden hiábavaló - majd leváltok
rólam és unottan elengedtek - s a fenyegető halál
lehelletére védtelen fogok lehullani
mint túlérett körte ha lehull
hangos puffanással loccsanva szét
a közönyös földön.