Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám · / ·
Szédülsz és reszketsz, meleg véred már
magas homlokodig árad s úgy érzed kitárt karjaid
együtt fognak kivirágozni a virágzó
menyasszonyfákkal. Repesve futsz keritő
meleg illatok után, ifjúságot mímelsz, szerelmet
játszol s hazug lázakkal kergeted nehézkes
perceidet. Miért lobogsz és mosolyogsz -
úgysem hiszel már se lángnak se mosolynak!
Síkos fények tündéri lihegése alatt a nehéz hamu
szennyét látják bölccsé romlott szemeid, miért
lelkendezel, mintha még remélnél egy kis
karajt a kékselyem égboltból! miért készülődsz
az izgatott tavasszal - indulók szilaj csengettyűje
nem téged hívogat! Ringasd csak üres karjaidat
a fogamzó fiatal föld felett - oktalan virágodat
úgy fogod leszórni álarcos szívedről, mint
őszi fa a halott levelet. Nyugodj meg, hagyd
szegény kezeidet öledbe zuhanni - miért szenvednél
tovább? Rejtsd el fáradt fejedet, mint téli állat
vackának szennyes melegében. A hervadás könnyű,
ne félj, a halál is könnyű! Légy alázatos mint
a féreg s dac nélkül, szelíden mint a féreg
hullj az ősz vetkőztető kezébe.